Akik hallgatják az alulról jövő dobbanást, befogadják a bánatot, és megosztják nevetésüket és könnyeiket.
Akik megpróbálják megérteni anélkül, hogy értelmeznék, elfogadni anélkül, hogy bírálnák, helyet kapnak az alulról jövők szívében. Eduardo Galeano vasúton, szamárháton és gyalog járta be Latin-Amerika legkülönbözőbb tájait, ugyanazokon az utakon, mint az alulról jövők. Nem utánozni akart, hanem valami sokkal jobbat: saját bőrén érezni mások érzésit, hogy felélessze őket írásaiban, hogy elhagyassák névtelenségüket.
Eduardo egyszerű ember volt, elkötelezve a köznép, a senkik, az elnyomottak iránt. Elkötelezett volt a hús-vér emberek, szenvedésben élő férfiak és nők iránt; sokkal mélyebben, mint az ideológiai ragaszkodások iránt, amelyek a pillanatnyi érdekek szerint korrumpálódhatnak. Az alulról jövők szenvedéseit – ahogy tanította nekünk – nem lehet megtárgyalni, sem ábrázolni, még a legjobb író magyarázata által sem. Ez egyenlő lenne reményeik feladásával.
Sok tanítása közül fontos megmenteni az igazsághoz kötődő aprólékosságát. De ezt az igazságot a világi média zajától távol találta meg; az indián gyermekek éhes szemeiben, a parasztok megvágott lábaiban, az eladók őszinte mosolyában, ott mesélték el a lenézettek a mindennapi igazságaikat, amelynek nincsenek tanúi.
A legcsekélyebb tétovázást sem tanúsította, amikor rá kellett mutatni, kik is felelősek a nyomorért és az éhezésért, mint az uruguayi ipar válságának krónikáiban, amikor 20 évesen főszerkesztője volt a heti Marchának, a kritikai és elkötelezett újságírás egyik első és legjobb képviselőjének. Ezekben keresztnévvel, vezetéknévvel és tulajdonukkal ítélte el a hatalmasokat, elhajlások nélkül. Mert, ahogy mondani szerette: „A média prostituálja a szavakat.”
Azonban az alulról jövők harcárok és ellenállásáról szóló riportjai voltak azok, amelyek korai és kitörölhetetlen benyomásokat hagytak hátra. Mint amelyet így címzett: „Egy elkövetkezendő forradalomról”, 1964 márciusában, utalva a második „canera” felvonulásra (a cukornád-aratók felvonulására). A tekintete megállt a több mint 90 résztvevő fiún, Doña Marculina Piñeiro-n, akik már olyan öregek, hogy elfeledték korukat, és akik iránt, úgy tűnt, különleges rajongást érzett. „Éhséggel akartak leigázni minket. De az éhségen kívül mit is veszthetünk? Hozzászoktattak minket,” – mondta neki egy nő, egy anya és canerok unokája.
Tolla formát adott a kitagadottak mindennapi életének, de nem azért, hogy lefesse fájdalmukat. Sokat fáradozott, hogy lefesse – élő színekkel –a lábnyomaik tisztességét, az elnyomáson és kínzáson felülkerekedő dühüket. Mindig minden jegyzetének első helyén jelentek meg az emberek, akik megtestesítették a szenvedést és az ellenállást. Talán mert gyötörte mások közömbössége, amelyet „életstílusnak” tekintett, amelynek védőszárnyait el kell pusztítanunk, ezért írta cikkeit.
A sok hódolat között, amelyet életében kapott, övé volt a Kis Zapatisa Iskola tanárának, José Luis Solís Lópeznek megbecsülése, aki a Galeano* álnevet vette fel. Nagyon valószínű, hogy a tanár ezzel nem az íróra utalt. Akárhogy is, Eduardo és a zapatizmus egyszerre ismerték fel egymást. Mintha egész életükben erre vártak volna. Sem program, sem követelések listája nem nevezte meg, csupán a lentről balra etikája.
Eduardo Galeano 1996 augusztusában La Realidadban volt. Részt vett az Emberiségért és a Neoliberalizmus elleni Nemzetközi Találkozó egyik ülésén. Egy keveset beszélt, világos volt és sokat mondott. Azokban a napokban és sok másikban Galeanokat ültetett, és Galeanoval fertőzött be; Galeanok ma felemelik méltóságukat és a Galeano dühöket. Az örökkön elnyomottak hordozzák őt szívükben.
Raúl Zibechi
eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornadaban
*A meggyilkolt Galeano tiszteletére cserélte le Subcomandante Marcos álnevét Subcomandante Galeano-ra.