A háború borzalmas, ezt már mindannyian hallottuk.
Joseph Heller viszont kultikus regényében, a 22-es csapdájában nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy a háború borzalmas, hanem hogy a háború abszurd és őrült, csakúgy, mint azok, akik részt vesznek benne.
Az író első kézből teremtette meg John Yossarian bombázótiszt történetét, aki mindenáron próbálja megúszni a háborút és élve hazakerülni, miközben szadista parancsnokai saját előmenetelük érdekében egyre csak emelik a teljesítendő bevetések számát, így látszólag sosem kerülhet haza.
Heller a második világháború antifasiszta harcának hőse, aki regényhőséhez (vagy antihőséhez?) hasonlóan szintén extrém mennyiségű bombázóbevetést teljesített, konkrétan hatvanat (!), bár férfiasan bevallotta, hogy ezek nagyrésze úgy nevezett „üresjárat” volt, amikor nem szembesültek a nácik légelhárításával.
Bár a 22-es csapdája a második világháború mediterrán térségében játszódik, mindenki érezte, hogy ez a regény már a koreai konfliktusnak szólt, és a vietnámi háborúban lelt óriási népszerűségre, amikor az amerikai hadsereg már egyértelműen a rosszfiúk oldalán harcolt. Ezt erősítik olyan szándékos anakronizmusok, amelyek már a világháború utáni találmányokat említenek a regényben, mint az IBM számítógépek.
Nem a 22-es csapdája az első, amely szatirikusan veszi górcső alá a háború abszurditását. A Svejk történet Heller elmondása szerint is nagy hatást gyakorolt a 22-esre. A regény nem helyez hangsúlyt arra, hogy a háború borzalmas, hiszen azt már mások előtte ezerszer megírták. Miközben egyes cselekmények bőven kifejtésre kerülnek, bizonyos karakterek halálát néhol 1-2 sorban elrendezi és el is felejti őket. Ebben a műben szándékosan nem a halálon és a szenvedésen van a hangsúly, hanem az élők mentális állapotán, a keserves életben maradási kényszeren és a körülöttük lévő felfordult világon. A mű nem csak háborúellenes kirohanás, hanem kőkemény kapitalizmuskritika is, amely Milo Minderbinder GH-s tiszt figuráján keresztül górcső alá veszi a háborús nyerészkedést is.
Szintén furcsa, hogy bár háborús történetről van szó, a légelhárító lövedékeket leszámítva soha semmiféle ellenséggel nem találkozunk. Sem németek, sem olaszok nem szereplői a történetnek, ezzel is erősítve azt a tényt, hogy Yossariannak lényegében nem a nácik támadását kell túlélnie, hanem hogy saját parancsnokai fogják megölni a bevetések számának állandó emelésével. A regényben Cathcart ezredes pont annyira visszataszító, mint az ellenség, miközben több karakter inkább az ő megölésével van elfoglalva, mint a nácik elleni harccal. Szintén a kapitalizmuskritikát erősíti, hogy németek konkrétan csak akkor jelennek, meg, amikor a támaszpontról működtetett nyerészkedő „szindikátus” üzleteket köt velük. A 22-es csapdája az a háborús történet, ahol nem a fasiszták az ellenség, hanem maga a háború! Nem az ellenséget kell túlélni, hanem a háborút és annak őrületét.
A történetvezetés nem lineáris, egyes események egymásba csúsznak, megelőzik egymást, olykor más szereplők dialógusai másként mutatják be ugyanazokat a történéseket, amelyek többször fel is elevenednek a regény bizonyos pontjain, ezzel némi deja vu érzést keltve az olvasóban, amely még fokozottabb, ha előtte megnéztük az 1970-es filmet és a 2019-es minisorozatot. Nehezen tisztázott, hogy éppen a történetvonal melyik részén is járunk, és valószínűleg csak a mű legnagyobb rajongói tudják időrendi sorrendbe tenni az eseményeket.
Ha azt hinnénk, hogy egy ilyen történetet nehéz filmvászonra vinni, akkor igazunk is van, azonban Mike Nichols csapata majdnem tökéletest alkotott. Az Alan Arkin főszereplésével készült és fantasztikus színészgárdát felsorakoztató (Martin Balsam, Art Garfunkel, Martin Sheen, Jon Voight, Orson Welles) 1970-es film jól ragadta meg a regény dinamikáját. Ahogy a regényben az egyes fejezetek vége átcsúszik a következő fejezetekbe, úgy az egyes filmjelenetek a következő teljesen más jelenetekben folytatódnak. Ahogy a regény is ide-oda ugrál a történésekben, úgy a film is szépen lassan bont ki dolgokat, különösképp Snowden sérülését, akit érthetetlen módon a regény és a minisorozat magyar változatában is Hódennek fordítottak. (Bár ezt némileg indokolja a regény “hová tűnt a tavalyi Hóden” szóvicce.) A film szintén abszurd és feleleveníti a regény teljesen irreális cselekményeit, amelyek a valóságban sosem történhettek volna meg. Egyetlen hibája, hogy a történethez nem ragaszkodik hűen, sok cselekmény átíródott, sokszor a szereplők sorsa is teljesen más, néhol pedig ki is cserélődnek. Érthetetlen, hogy Kid Sampson helyett miért Éhenkórász Joe-nak kell ugyanúgy meghalnia, miközben egyik szereplő sem kap teret a filmváltozatban. A mozihoz két magyar szinkron is készült, az újban megint csak érthetetlen módon lecserélték a Wagner Also sprach Zarathustra-ját egy teljesen másik, de hasonló zenei aláfestésre, amely filmtörténeti bűncselekmény, és egy táncos jelenetben sem az eredeti korhű zene szól, hanem valami dobgépes, szintetizátoros borzalom. Nem feledkezhetünk el azonban a film csodálatos jeleneteiről, amelyek önmagukban is filmtörténeti klasszikusok, különösképp azon hosszú jelenet, mikor az egyik bombázóraj felszáll, majd miközben a következő raj landol, Martin Balsam és Jon Voight karaktere beszélget, közben a közvetlen háttérükben sérülten becsapódik egy bombázó, amely megkomponálása hihetetlen precizitást igényelt az alkotóktól. Sajnálatos módon egy légi felvételnél egy segédrendező nem volt bekötve és a halálba zuhant a faroklövész pozíciójából.
A hibái ellenére az 1970-es film kötelező filmtörténeti darab, csakúgy, mint a kiváló 2019-es minisorozat, amely ugyan a 22-es csapdája címet viseli és a 22-es csapdája történetét még pontosabban is meséli el, mint a film, azonban vajmi kevés köze van hozzá. Hogy történt ez?
Míg az 1970-es film nem vette komolyan magát és tisztában volt vele, hogy ez egy abszurd szatíra a háború őrültségéről, addig a minisorozat komolyan vette magát, igyekezett minden szatirikus abszurditást kiselejtezni, a borzalmakra helyezte a hangsúlyt, több teret kapott a halál és mindennek tetejébe az irreális eseményeket próbálta realisztikusan beállítani, mintha mindez akár a valóságban meg is történhetett volna. Nem volt elég ignorálni az illogikus történetszálakat, még azt is logikussá próbálták erőltetni, amit beletettek, melynek csúcspontja, hogy az olasz szolgálólány megerőszakolása és megölése után a katonai rendőrséget jobban érdekli Yossarian engedély nélküli eltávozása, és őt is tartóztatják le. A regényben és a filmben ez a háború abszurditása (hozzátesszük, a valóságban is létező abszurditása!), a minisorozat ennek ellenére kimagyarázza azzal, hogy civil volt a lány, ez nem a katonai rendőrség hatásköre! Ez nem más, mint Heller regényének kiherélése. Tette mindezt úgy, hogy a könyv dialógusait és történéseit néhol még ki is egészítette újakkal, hogy a történet fogyasztóbarát legyen. Mindazonáltal a hat részes, egyenként egy órás sorozat sokkal pontosabban követi végig a könyv történetét, ráadásul itt nem ugrálunk ide-oda az időben, hanem lineáris sorrendben tálalva kapjuk meg az eseményeit.
Ennek az a következménye, hogy Heller történetéből kivették a művészetet és fogyaszthatóvá tálalták nekünk, amely önmagában probléma, de ha valakit az 1970-es film megnézésére és a regény elolvasására sarkall, vagy csak a könyv eredeti mondanivalója nélkül élvezni akar egy háborús sztorit (magyarul szórakozni akar), akkor nagyon is hasznos. Vélhetően a producerek nem akarták újra legyártani az 1970-es filmet pusztán a jobb képminőség és a digitális effektek kedvéért, vagy nem is értették meg, mit szeretett volna Heller felvázolni a szatírájában.
Bár a minisorozatban sok (még!) ismeretlen fiatal színész szerepel és csak mellékszerepeknél akadnak nagyobb nevek, a kiváló alakításaiknak köszönhetően szép karriert fognak befutni – ez az 1970-es filmmel sem volt másképp. A minisorozat képi világa rendkívül szép, kiválóan fényképezett és a digitális effektek sem idegenek. Szintén rendkívül pozitívan kell értékelnünk a sorozat zenei aláfestését és a szinte videóklipszerű jelenetsorokkal párosult korhű (bár néhol 50-es évekbeli) betétdalokat, amelyek jelentősen dobnak a mű atmoszféráján. Bár Heller művészi eszközeit lomtárazták, néhol újabb művészi eszközökkel játszanak a filmmel, amelynek csúcspontja Yossarian egyik bombázóküldetésénél, mikor a legnagyobb légelhárítási tűzben a bombázásnál minden hangot lenémítanak, és csak a tiszt légzését és a célzóműszer kallantyúinak nyekergését és kattogását hallhatjuk csak.
A regény, a filmváltozat és a minisorozat is erősen ajánlott, lehetőleg a hármas egyszeri elfogyasztása, hiszen mindegyik valamilyen hatással lesz majd a másikra. Az antifasisztáknak és a háborúellenes békeaktivistáknak meg kell tanulniuk, hogy nem csak a háborúk és népirtások borzalmai, hanem annak őrülete és irracionalitása ellen is küzdenek, és ebben a harcban ezen aspektusok hangsúlyozása is növeli az ellene érzett undort.