Nem, ez nem egy vallási hittérítő zenetörténeti könyv, mint pl. a KoRn basszeros Fieldy önéletrajza.
A Hit és rajongás könyv a Songs of Faith and Devotion (A hit és rajongás dalai) című Depeche Mode lemeztől kölcsönözte a nevét. Itt rögtön fekete pont jár a fordítóknak, hiszen a könyvben a „rajongás” mint rajongók által tanúsított magatartásnak nincs központi szerepe – érdemesebb lett volna a Devotion-t „Odaadásnak” fordítani, hiszen a zenekar tagjainak zenei és produkciós odaadása tagadhatatlan érdemük, ami vitathatatlanul hozzájárult, hogy immár 40 éve vannak az élvonal különféle szegmenseiben – ha nem is mindig listavezetők, de bárhol és bármikor megtöltenének egy arénát, különösképp kis hazánkban, ahol már a 80-as évektől van kultstátusza a zenekarnak, masszív rajongói bázissal.
A könyv 2019 októberében jelent meg angol nyelven, hozzánk idén szeptemberben jutott el a magyar kiadás.
Lényegében a Depeche Mode történetét felölelő könyvről van szó, egészen a korai basildoni kezdetektől (sőt, külön a zenészek gyermekkorát is érintik pár mondattal) egészen a 40. évforduló előestéjéig. Nem cél a Depeche Mode történetének teljes és részletes bemutatása, csak a nagyobb eseményeket veszi górcső alá. A könyv hiába 240 oldalas, néhány óra alatt kiolvasható. A terjedelem nagyrészét ugyanis kiválóbbnál kiválóbb képek foglalják el, kvázi félig fotóalbummá téve a kiadványt.
Igazából egy rajongó, aki már olvasta a korábbi DM könyveket, nem igazán fog megtudni sok újat kedvenc zenekaráról. Nyilván nem a hardkór rajongókat célozták meg, hanem azokat, akik legalább ismerik a Depeche Mode nagy slágereit (az sem kevés) és tisztában vannak legalább a Best of albumokkal (az is van több).
A történetvezetés abból a szempontból érdekes, hogy elég sokat építkezik a tagok korábbi interjúiból. Az olvasást viszont eléggé megtöri, hogy magában a szövegben történik a lehivatkozás, így oldalanként többször is belefutunk, az „áll …. magazinban” vagy „nyilatkozta …. interjúban”, amely elég zavaró.
Szintén fura, hogy a könyv ítélkezik és nem sokat bíz az olvasó ízlésére. Az ítéleteket a korabeli kritikák alapján hozza meg, legyen szó akár gyengének vélt albumról, dalról vagy Martin Gore szövegírási képességeiről vagy a nemrég, 60 éves korában elhunyt Andy Fletcher zenekari szerepéről, vagyis szereptelenségéről.
Megjelenik a könyvben az a korszak, amikor a Construction time again album idején marxistának bélyegezték a csapatot (mintha ez valami negatív jelző lenne), mivel a szintipop hétköznapibb témái felől előálltak kemény társadalom- és kapitalizmus-kritikával. A legújabb album szintén számos ponton politikai témájú, különösképp a Where’s the Revolution (Hol a forradalom) című dal, ahol épp forradalomra bíztatják az elnyomott embereket, vagyis számon kérik őket, hogyhogy nem lázadnak fel.
Becsülendő, hogy próbál objektív lenni, és megjeleníteni a Mode-ot ért korabeli kritikákat és nem mismásol el olyan borzalmas fejezeteket sem a zenekar történetéből, mint Dave Gahan énekes drogfüggősége és a többiek szintén hasonló, de nem olyan súlyos problémái (alkoholizmus, depresszió, zenekari konfliktusok). Sőt, a drogfüggőség témája kicsit túl is van tolva, de ez nem meglepő, hiszen némi egészséges szenzációhajhászás talán belefér ebbe az írásba.
Viszont így túl sok a negatív információ, amellyel a könyv a drámai fordulatok érdekében operál, mikor leviszi egy mélypontra a tagok állapotáról, a lemezkritikákról és a turnébeszámolókról való értekezéseket, majd fordulatként közli, hogy a kritikák ellenére a rajongók imádták az adott lemezt, vagy hány millió ember ment el egy turné során koncertre. Kissé az az érzés támad, mintha ennek nem is könyvnek, hanem dokumentumfilmnek kellene lennie.
A Depeche Mode története szerencsére azért a legtöbb ponton sikersztori még a komoly visszaesések és feszültségek dacára is. Csak reménykedni tudunk, hogy Andy Fletcher tragikus és korai halála nem jelenti a véget. Dave Gahan és Martin Gore ismét békülni látszik és augusztusban már közös képet posztoltak a közösségi médiában egyenesen a stúdióból.