profitráta

A verseny oda vezethet, hogy a főnökök csökkentik a béreket és technológiába fektetnek, ami pusztító válságokhoz vezet.

A gazdasági növekedés a politikusok szent grálja. A növekedést minden probléma megoldásaként tisztelik. De még ha gazdasági növekedés következik is be, az magában hordozza a következő válság csíráit.

Ez Karl Marx szerint egy elkerülhetetlen ellentmondás a kapitalista rendszer szívében.

A profitok utáni őrült hajsza hajtja előre a rendszert, de ugyanez a verseny válságba sodorja a kapitalizmust.

A kapitalizmusnak két alapvető megosztottsága van. Az egyik az uralkodó osztály, a burzsoázia és a munkásosztály, a proletariátus között van.

A rendszert előrehajtó profitok a munkások kizsákmányolásából származnak. A tőkések sokkal kevesebb bért fizetnek a munkásoknak, mint amennyit az általuk előállított áruk vagy szolgáltatások érnek.

A második megosztottság az uralkodó osztályon belül van. A tőkések könyörtelen versenyt folytatnak egymással, hogy maximalizálják a munkások kizsákmányolásából származó profitjaikat.

Ez a verseny arra készteti a tőkéseket, hogy minimalizálják a kifizetett béreket és maximalizálják a munkások termelékenységét. Ez jelentheti a munkanap meghosszabbítását vagy a munkások intenzívebb dolgoztatását. De a termelékenység növelésének leghatékonyabb módja az, ha többet fektetnek technológiába.

Ez a technológiai beruházás pedig hozzájárul a pusztító gazdasági válságokhoz.

A kapitalista termelés két elemet foglal magában. Először is az állandó tőkét, vagyis a „holt munkát”, amely a technológiába, berendezésekbe és nyersanyagokba történő beruházásokra fordított kiadásokat jelenti. Az ebből a technológiából származó profitok eredetileg az azt előállító munkásoktól származtak.

Másodszor, magában foglalja a változó tőkét – a munkások bérlésébe történő beruházást –, vagyis az „élő munkát”. A változó tőkét munkaerő vásárlásába fektetik be, amely az érték forrása. A változó tőke értéke ezután növekedhet.

Ahogy Marx leírta: „A tőke holt munka, amely vámpír módjára csak az élő munka kiszívásával él, és annál jobban él, minél több munkát szív ki.”

Minden egyes tőkés számára teljesen racionális, hogy technológiába fektessen munkaereje termelékenységének növelése érdekében. Az első tőkés, aki innovál, nagyobb profitokra tehet szert, és arra kényszeríti a többi tőkést, hogy kövesse példáját.

De amikor az innovatív technológiát az egész rendszerben elterjesztik, a profitráták csökkennek.

Ez azért van, mert minél többet fektetnek be állandó tőkébe a változó tőkéhez képest, a profitok elkerülhetetlenül csökkennek a teljes beruházáshoz viszonyítva. Ez a profitráta csökkenésének tendenciájához vezet.

Ez a hosszú távú tendencia éles visszaeséseket generál a gazdasági termelésben. Amikor a profitráta csökken, a gyengébb vállalkozások nem engedhetik meg maguknak a beruházást, a hitelek visszafizetését, vagy akár a munkaerő kifizetését. A munkásokat elbocsátják, kevesebb pénzük lesz költeni, és a rendszer válságba süllyed.

Maguk a válságok is megteremthetik azokat a feltételeket, amelyek között a profitráták ismét emelkedhetnek. Ha a munkások félnek a munkanélküliségtől, tehetetlennek érezhetik magukat a bércsökkentésekkel és a kizsákmányolással szembeni ellenállásra.

A csődbe jutó vállalkozásokat olcsón fel lehet vásárolni. A megmaradó vállalkozások pedig emelhetik az áraikat.

Ha háború tör ki, az állandó tőke, például a gyárak és gépek akár fizikailag is megsemmisülhetnek.

Tehát a rendszer nem süllyedt egyszerűen állandó stagnálásba vagy válságba.

Idővel a tőkeegységek nagyobbak és kevesebbek lesznek. Ez pedig azt eredményezi, hogy a pusztító válság veszélye egyre nagyobbá válik.

A nemzetállamok kénytelenek beavatkozni, hogy megpróbálják megakadályozni a válságok kialakulását. Ezt megtehetik kiadásaik növelésével, kamatcsökkentéssel, közvetlen támogatásokkal, sőt a tőke egyes részeinek államosításával is.

Az állami beavatkozás korlátozhatja a válság hatását. De megakadályozza a kevésbé jövedelmező vállalatok kiszűrését is, amelyek rányomják bélyegüket a profitrátára – ezek a mentőcsomagokra támaszkodó, hitelt visszafizetni képtelen zombi cégek.

A rendszer csapdába esik az alacsonyabb profitráták és az alacsonyabb növekedési ütemek között, miközben a válságok irányába mutató tendencia nem oldódik meg.

Marx elmélete vitatott, de ez az egyetlen elmélet, amely képes megmagyarázni az életünket formáló világgazdaságot.

forrás: Socialist Worker