Az, hogy hazánk filmművészetének egyik gyöngyszeme A tanú, az nem kérdés.
Bacsó Péter rendezése, Kállai Ferenc, Őze Lajos és Both Béla színészi játéka pompás, a forgatókönyv egyszerre vicces, és annak ellenére hátborzongató néha, hogy nem megy el a dráma mezsgyéjére, végig szatírában marad.
A filmet néhány komoly történelem-hamisító hazugság kíséri. Például, hogy a szocializmus alatt be volt tiltva. Ez persze félig igaz, hiszen a cenzúra úgy ítélte meg, hogy ez a film többet árt a hazai közvéleménynek, mint használ, és sokan félreértenék. A fáma arról már nem szól, hogy a szocializmus alatt a filmet már legálisan vetítették, igaz, 8 évig nem kerülhetett a nagyközönség elé.
A rendszerváltás után kezdődött igazi szárnyalása, mikor is az antikommunista rezsimek ezzel próbálták lejáratni a munkásmozgalmat és az előző rendszert.
A probléma, hogy A tanú nem a Kádár-rendszerről szólt, és nem a szocializmus kritikája. Pláne nem a szocializmus kapitalista kritikája. A tanú a Rákosi-rendszer torzulásait kritizálta, ráadásul kőkemény marxista alapon. Roppant kínos a hazai kapitalista rendszer számára, hogy a sztálinizmus és a rákosizmus borzalmait nem a kapitalizmus számolta fel, hanem maga a munkásmozgalom. Ha bele is mernek menni, akkor is 1956-ra fogják a rendszer demokratizálódását és nyitását a Kádár-féle „gulyáskommunizmus” felé. Pedig akkor már Rákosi rég száműzetésben volt és a desztalinizálás a történelmi feltételeknek megfelelően, de persze komoly hibákkal, de lezajlott.
Ma már azonban szinte minden fiatal, aki látta és „ideológiailag nem elég képzett”, (azaz a többség) úgy tekint erre a filmre, mint lázadó rendszerellenes szamizdatra, ami a kommunizmus kritikája. Közben A tanút a kor legjobb elvtársai készítették, akiket a szocializmus – méltán – felkarolt mint a „nemzet színészeit”. Kállai a szocializmusban országgyűlési képviselőként is a kulturális bizottságot vezethette 1985 és 1989 között. Őze Lajos színészlegenda a létező összes elismerést megkapta. Ha A tanú rendszerellenes szamizdat lett volna egy „diktatúrában”, nem ez történt volna.
A mai fiatalok már nem tanulják meg az iskolában, mi a különbség a Rákosi- és a Kádár-rendszer között. Nem hallottak a desztalinizációról és a munkásmozgalom valódi céljairól. Történelem-hamisítást tanulnak politikai céllal, hogy a kapitalista elnyomást fenntarthassák felettük. A tanúnak nem kellett kimondania, hogy abban a Rákosi-rendszer kritikáját fogalmazza meg, mert abban a korban ez még egyértelmű volt. Ma már nem az, különösképp a fiatalok számára, akik közül rengetegen nem kapnak megfelelő oktatást az általános iskolákban és gimnáziumokban, és egyszerűen ostobán kerülnek ki az iskolapadból. Velük el lehet hitetni, hogy ez a film ámblokk a kommunizmusról szól, és 89 előtt mindenki úgy élt és olyan problémákkal szembesült, mint a film főhőse.
Még ha dobozba is zárták egy időre, nem mehetünk el amellett, hogy ez a film nemhogy nem a Kádár-rendszerről szól, de pont az akkori magas és színvonalas kultúra terméke. Azon szocialista kultúra terméke, amely minden tekintetben felsőbbrendű az azelőttinél és legfőképp a mainál. Azon kultúra terméke, amely nem csak ezt a filmet alkotta meg, de vászonra vitte a Kőszívű ember fiait, az Aranyembert, Az egri csillagokat és a Koppányi aga testamentumát. Szemben a mai „kultúrával”, amit a Győzike Show, a Mónika Show és sok már egyéb médiaszemét jellemez.
Valójában egy épkézláb kritikát ma lehetetlen megalkotni a szocialista rendszer egyetlen korszakáról sem: nincsenek az akkori nagyokhoz fogható színészlegendák, akik nem csak színészek, de egyben értelmiségi közéleti szereplők, akiknek zsigereiben van a kultúra; nincsenek épkézláb filmötletek, sem olyan rendezők, akik képesek megállni, hogy ne képviseljenek a nyugatot majmoló nézettségi fétises szemétgyártást, vagy hogy eltévelyedjenek a megnemértett álművészkedés posványába. Ez egyértelműen rendszerhiba. A tanú mint filmművészeti remek puszta léte pedig egy rendszerjellemző.
Az, hogy a mai történelem-hamisítás gusztustalan módon visszaél ezzel a filmmel és a legrosszabb interpretálással közli, az pusztán ocsmány antikommunista és munkásellenes törekvés egy rendszer és mozgalom besározására, tisztán politikai propagandista céllal. Aczél György vélhetően jól érezte meg, hogy a munkásállam ellenségei szintén úgy csapnának rá erre a filmre, mint ahogy azt teszik ma az egykori rendszerváltók és a mai rezsim kegyeltjei.