Eddig még nem készült nagy mozifilm az Indianapolis tragédiájáról. A Cápák és Torpedók volt, amely alacsony költségvetéssel már feldolgozta ezt a háborús tragédiát, de tavaly végre kaptunk egy filmet, amely tele volt lehetőségekkel.
Mint ismeretes, a USS Indianapolis hadihajó szállította le az Egyesült Államokból az atombombát Tinian szigetére, ahonnan elindult gyilkos útjára. A hajót a visszaúton megtorpedózták, ám hiába adott le vészjelzést, segítség 5 napig nem érkezett, amely idő alatt súlyos cápatámadások érték a legénységet.
Ebben a sztoriban benne van minden, ami kell: világháború, atombomba-szállítás, államtitkok, hadihajó, matrózok, torpedózás, hánykolódás a tengeren, túlélési ösztön, mentőakció, konspiráció, az esemény komoly utóhatásai és – mindenek felett – a cápatámadások borzalmai.
A forgatókönyv nagyon helyesen mindegyikbe beleharap egy kicsit. Megcsócsálja, aztán kiköpi. És végül nem kapunk egyikből sem semmit, csak morzsákat!! Enyhén dühítő.
A film felvezetése rossz. Alig mutat be valamit a karakterekről. Kapunk egy ultragáz táncjelenetet, ahol a matróz szerelmes lesz (nehogy már megússzuk egy 10 perces szerelmi szál nélkül), aztán persze bunyót a fekete és fehér matrózok között, ahol már minden rutinos mozinéző sejti, hogy a két, különböző bőrszínű főkolompos lesz a végén a legnagyobb span, miután a fekete fogja megmenteni a fehér életét, aztán az a „tesó, adj egy öklöst” keménykedős szöveggel megszünteti a helyi rasszizmust.
Aztán jönnek a halkan, kimérten és tőmondatokban beszélő egyenruhások, akik leszállítják a postát a kapitánynak (az atomot), akik pár perc alatt lerendezik, hogy aztán „tényleg egy szót se”. Közben megismerünk még néhány sztereotíp karaktert, a szemüveges gyógyegeret, a karót nyelt másodtisztet, az újoncot, a kőarcot, a szépfiúkat, a kicsit őrült gépészt, amitől még hollywoodosabb lesz a film… nagy kár érte.
Külön szégyen, hogy egy jelenetben szivarozó politikusok megmagyarázzák nekünk, miért is kellett több tízezer ártatlant megölni.
Majd jön a de jó büszke amerikai tengerésznek lenni beszéd, aztán kifutás, némi kamutorpedózós jelenet, majd a bomba leszállítása után a visszaúton megtörténik a tragédia, és egy japán tengeralattjáró elsüllyeszti az Indianapolist.
Itt viszont jó pont jár a filmnek, és bár történelmileg nem hű bizonyos elemekhez, rendkívül izgalmas a süllyedés jelenete, de sajnos elég sok snittben pofátlanul a Titanic-ra hajaz. Még a hajó is ugyanúgy kettétörik, holott ez a valóságban nem történt meg.
És amikor végre azt hisszük, elérkeztünk az izgalmakhoz, és jönnek a cápák, akkor tényleg jönnek is a cápák, ám a melankolikus zene megmarad és teljesen megöli azt a feszült hangulatot, aminek most jönnie kellene. Dramaturgiailag óriási bukás, amelyet tanítani kellene, hogy hogyan nem szabad filmet csinálni. Itt a film nyugodtan lophatott volna Spielberg 1975-ös klasszikusától, amelyben még a Quint által elmesélt Indianapolis sztori is sokkal feszültebb és borzalmasabb volt, mint ez a film egészében.
Aztán megérkeztek a cápák, amelyek közül tényleg félelmetesek azok, amelyek látszólag nem számítógéppel készültek, hanem valószínűleg mechanikus szörnyek, ám ezek után a kamerába ugrálnak a CGI által megteremtett, ám első ránézésre teljesen műnek tűnő förmedvények, amelyek ijesztő helyett sokkal inkább komikusabbak, és azt a feszültséget is megölik, amit nagy nehezen – vagy véletlenül – sikerült összehozni a vágószobában.
Megfelelő zenével, lassú feszültségfokozással, a láthatatlan, majd szépen látható szörnyekkel olyan rettegést és borzalmat sikerült volna elérni a vásznon, mint keveseknek, sajnos ebből SEMMI nem lett.
Aztán jönnek a néha eltúlzott szenvedős jelenetek, mikor az emberek a saját leszakadt lábukat ölelgetve hörögnek a mentőcsónakban, de valahogy ezek sem hitelesek. Néha olyan érzésünk van, hogy valamelyik veterán színész (Nicolas Cage vagy Tom Sizemore) már rászólhatna a rendezőre, hogy „spori, elég lesz már, elhúztuk”.
Mario Van Peebles ugyan lerakott pár zseniális filmet az asztalra. Imádtuk a New Jack City-t és a Fekete Párducot, de ezzel a filmmel nem fog bevonulni a filmtörténelembe, pedig a lehetőség adott volt.
Pedig az 1991-es New Jack City-ben még bátor volt. El mert mondani és be mert mutatni dolgokat, amit előtte még annyira senki, és úgy, ahogy senki. Ma már persze ez a film nem kuriózum, de 1991-ben az volt. Az Indianapolisban pedig semmi ilyen bátorság nincs, Mario inkább kényelembe helyezkedett, előhúzta Hollywood kliséit és elindult egy olyan konformista úton, amely végül nem vezetett sehova.
Pedig a film több mint két órás, ami háromnak tűnik, de nyugodtan lehetett volna 3 órás is, ami csak kettőnek. Megfelelő történetvezetéssel, feszültséggel és – bocs, de – HORRORRAL, ez minden idők legnagyobb háborús filmje lehetett volna. Mi azért biztosak vagyunk benne, hogy az Indianapolis történetét egyszer majd valaki komolyan veszi, és berúgja azt a ziccert, ami most kimaradt.
Vannak persze jó pillanatai a filmnek, mint az említett torpedótámadásos jelenet, vagy a két kapitány szembesülése a háború után. A film szépen lerója a kegyeletet az áldozatok előtt, mikor a falra teszik a szereplők valószínűleg azok képeit, akiket játszottak, vagy talán az áldozatokét, ez mindegy is.
A felirat alatti eredeti felvételek szintén odaillettek, végig a képekkel. A film végén eredeti szemtanúk is megszólalnak.
Abból a szempontból rendkívül érdekes a mű, hogy feltárja azokat a borzalmas hibákat és emberi mulasztásokat, amelyek ahhoz vezettek, hogy a több mint 1000 fős legénységből csak 300-an élték túl, valamint azt, ahogy a kapitányra próbálták hárítani a felelősséget.
Nicolas Cage ismét jó szerepet kapott és lehetőség volt számára kiteljesítenie azokat a színészi kvalitásait, amelyért korábban Oscar-díjat is nyert. Sajnos nem szerkesztettek annyi drámát a filmbe neki, amennyit megérdemelt volna, de a film csúcspontjain nagyon jelen van, és megmutatja, hogy még tud valamit.
A film zenéje jó, ám ahogy említettük, sokszor rossz helyen szól. A számítógépes effektek borzalmasak és nagyon mű hatást eredményeznek.
Ugyanakkor a film jó kikapcsolódást nyújt és néha elgondolkoztat. Sajnos az arányok ebben nem jók.
Csak világháború fanoknak!
Érdekességek:
A filmben a fekete és fehér katonák együtt szolgálnak és harcolnak. Ez a valóságban nem volt így. Bár a színesbőrű Mario Van Peebles karrierje során rengeteget fókuszált az amerikai rasszizmusra, és bár ebben a filmben is megjelenik, sok esetben, mintha elkenné itt ezt a témát. Az igazság, hogy a fekete és fehér matrózok teljesen szeparálva voltak (szegregálva). Az egyik jelenetben egy feketékből álló üteg kezel egy fedélzeti gépágyút, a valóságban azonban ezekhez nem is nyúlhattak. Csak egyetlen esetet jegyeztek fel, mikor fekete matróz lőtt ilyen gépágyúval, mikor Pearl Harbour-nál a fehérek meghaltak a környéken, és neki kellett kezelnie a fegyvert. Az eset iróniája, hogy ez a matróz szolgált is az Indianapolison, de egy másik hajón halt meg később, 1943-ban.
Az egyik színész, Matt Lantner nagyapja túlélte az Indianapolis tragédiáját. Johnny Crane színész egyenesen a nagyapja szerepét játssza, aki szintén túlélte a borzalmakat, de elvesztette a karját.
A film egyik nagy hiányossága, hogy a USS Alabamán forgatták, amelyet az Úszó Erőd című Steven Seagal akciófilmben is használtak, azonban ez a hajó semmiben nem hasonlít az Indianapolisra, és nem is törekedtek, hogy úgy is nézzen ki. A TV-re szánt, alacsonyabb költségvetésű Cápák és torpedók című filmet is ezen a hajón forgatták.
A filmben nagy fehér cápák támadnak a hajótöröttekre, azonban abban a térségben nem fordulnak elő, a valóságban tigriscápák és fehérfoltú cápák tizedelték őket.
A filmben mindenki meglepődik, mikor a japán tengeralattjáró kapitánya megjelenik a bíróságon, ám ez nem volt titok, és mindenki tudta. A meglepetés csak a dráma fokozásának filmbeli eszköze volt.
A filmben a japán kapitány azt vallotta, hogy ha az Indianapolis cikkcakkban haladt volna, akkor nem tudta volna elsüllyeszteni. Ez volt a fő támadás McVay kapitány felelősségre vonása során. Azonban a valóságban Hashimoto parancsnok pont ennek ellenkezőjét vallotta, hogy akkor is el tudta volna süllyeszteni a hajót.
A tengerészek a bal karjukon hordják a rangjelzéseiket. A filmben mindenki a rossz oldalon viseli. Mindenki!
A süllyedésnél látszik, ahogy a hajócsavarok egy irányban forognak. A valóságban ellentétesen kellene.