Még rémisztgetik a gyermekeket azokkal a mesékkel, mennyit kellett a szocializmusban telefonra és autóra várni.
Persze, hiszen 40-50 évvel ezelőtt a szocializmus autógyártásban kissé lemaradt, de aztán minden családnak lett szinte saját magántulajdonú autója. Aztán a rendszerváltás után megérkezett a “magántulajdon szentsége”, aminek eredménye, hogy manapság rengeteg embernek valójában nincs is gépjárműve, mert hitelre vette, tehát a banké, vagy egyszerűen nem telik rá, vagy csak valami használt roncsra tudnak összekuporgatni, amivel több baj lesz, mint élmény. Vagy persze abból a magántulajdonból vesznek, amit a szocializmus alatt halmoztak fel a szülők/nagyszülők, így ma azokat az örökösök kapják.
A magántulajdon szentségére épülő kapitalizmus egyik legfőbb ismérve, hogy minden erejével a kisember magántulajdonának (marxista zsargonnal személyi tulajdonának!) megsemmisítésére törekszik. (Ha nagyon marxisták akarunk lenni, akkor nem keverjük a kizsákmányolásra használt magántulajdont a személyi tulajdonnal).
A rendszerváltás után mindenkit bőséggel kábítottak, és bár rengeteg chipset és kólát (szemetet) lehet levenni bizonyos áruházak polcairól, 30 év alatt sikerült eljutni arra a szintre, hogy nem kaphatók olyan alapvető antibiotikumok, mint a penicillin, az ampicillin, az amoxicillin vagy a szulfometoxazol-trimetroprim (gyári nevén sumetrolim és annak más változatai).
Pedig okos közgazdászok azzal kábítottak minket, hogy a szocializmus hiánygazdaság, de a kapitalizmusban majd túltermelés és bőség lesz – sajnos ez ma szeméttermelést jelent, de úgy tűnik, hogy a rendkívül fontos antibiotikumok tekintetében azért mégis hiány van.
Ez azért is sajnálatos, mert itt a skarlát, egy streptococcalis megbetegedés, amely főként gyermekeket érint, és egyre inkább terjed az ország különböző pontjain. Békés megyében (nem fogjuk a jobboldal fasiszta vármegyés marhaságát használni) például tízszeresére nőtt a megbetegedések száma.
A természet néha ki akar szúrni velünk, ilyen pl. az antibiotikum-rezisztencia jelensége. Azaz, hiába találunk fel különféle ellenszereket a baktériumokra (sőt, akár vírusokra, gombákra is), azok ellen rezisztencia lép fel, ha az adott törzs épp úgy mutálódik, vagy kiszelektálódik. Namármost a skarlátot okozó Streptococcus pyogenes tekintetében azon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ez még egyáltalán fejlesztett magának rezisztenciát, és hiába használjuk 80 éve, még mindig érzékeny a legelőször forgalomba került antibiotikumra, a penicillinre.
Hogy ez miért is jó? Mert olcsón, hatékonyan tudunk vele baktériumokat ölni. Ráadásul rezisztencia vizsgálatokra sem lenne szükség, hiszen 100%, hogy a penicillin hatásos lesz rá. A legfontosabb azonban, hogy szűk spektrumú, azaz kevés féle baktériumra hat, így viszonylag épen hagyja a normál flóránkat, különösképp a belekben, hiszen a bélflóra túlnyomó többségére teljesen hatástalan.
Akkor mi a probléma vele? Hogy nincsen! Üdv a 21. századi tőkés társadalomban. Ha a penicillin nem jó, akkor bevethető még a kicsit szélesebb spektrumú amoxicillin és ampicillin, ami ugyan már öl némit a bélflórából, de még mindig nem vészes. No, ezek is hiánycikkek ma. A következő ugrás ezek valamilyen béta-laktamáz gátló (azaz antibiotikumot bontó enzimet gátló) szerrel való kombinációi, ezek viszont már komolyabban is beleszólnak a normál flóránk alakulásába, és probiotikum is ajánlott melléjük, ami remélhetőleg működik. Nos, ez az a szint, ami már a patikában kapható.
Pedig kevés olyan ajándék van a természettől, mint a skarlát kórokozójának penicillin érzékenysége, miközben mellette majdnem az összes létező kórokozó baktérium csoport és típus folyamatosan rezsiztenssé válik egyre több és újabb szer ellen.
A minél szélesebb spektrumú antibiotikumok használata nem csak a bélflóránkat károsítja, hanem elősegítheti rezisztensebb törzsek kiszelektálódását, azaz azok elszaporodását az egyénben, amelyek sokszor virulensebbek (kártékonyabbak), mint a nem vagy kevésbé rezisztens törzsek, amelyek nagyobb pusztítást végeznek az emberi testben, így nagyobb eséllyel is fertőződhetnek tovább másokra.
Még egyszer megjegyzendő, hogy a skarlát elsősorban gyermekeket érint, tehát minden e téren felmerülő probléma rájuk fokozottan veszélyes. Az, hogy ennek a betegségnek a kezelés hazánkban csak komolyabb, „nagyágyú” antibiotikummal oldható meg, valahol a rendszer csődjét is jelzi.