Nagy-Britannia gazdasága a világon a hatodik legnagyobb. A nagyvállalatok és a pénzügyi szektor tulajdonosai — az ország kapitalista osztálya — rendkívül gazdagok. Több gazdasági vagyonnal rendelkeznek (1.700 milliárd font értékben) világszerte, mint bármely más kapitalista osztály az USA és Hollandia kivételével.
Belföldön a lakosság leggazdagabb 1 százaléka a személyes vagyon 23 százalékát birtokolja (2.800 milliárd font, 2021-es adatok alapján). A leggazdagabb 10 százalék az összvagyon felét birtokolja, míg az alsó 50 százalék (amely valószínűleg a Morning Star olvasóinak többségét is magában foglalja) csupán 6 százalékot. Az Egyesült Királyság Statisztikai Hivatalának számításai a gazdasági vagyont nagy részben figyelmen kívül hagyják.
Külföldi vagyonok
Továbbá a Tax Policy Associates számára kiadott adatok szerint 2019-ben az Egyesült Királyság lakosai 850 milliárd fontot tartottak külföldi bankszámlákon. Ismeretlen, hogy ennek mekkora része képez be nem vallott jövedelmet.
Ennek a pénznek kétharmada (570 milliárd font) külföldi adóparadicsomokban van elhelyezve, például Jersey-n, a Man-szigeten, a Brit Virgin-szigeteken, Bermudán és a Kajmán-szigeteken, amelyek brit fennhatóság alatt állnak. Egy másik népszerű célállomás Svájc.
Több követelés ellenére a brit adóhatóság (HMRC) vonakodott vizsgálatot indítani a be nem vallott külföldi pénzeszközök és azok adókötelezettségei kapcsán.
Végül, 2024 júniusában, négy héttel az általános választási kampány kezdete után, a HMRC kiderítette, hogy a 2022-23-as pénzügyi évben 40 milliárd fontot kellett volna adóként fizetniük az Egyesült Királyság offshore számlatulajdonosainak.
Ez önmagában egy „Fekete Lyuknak” felel meg a jelenlegi pénznemértékben. És még ott van az összes többi hátralékos adó is…
A HMRC elutasította, hogy korábban nyilvánosságra hozza az adatokat vagy részleteket közöljön — vélhetően a tory kormány támogatásával — azért, hogy fenntartsa a „semlegesség” látszatát a közigazgatás élén.
Ennek ellenére ezek a legújabb leleplezések sürgetik, hogy az adókerülőket legalább olyan lendülettel üldözzék, mint a hamis szociális juttatásokat igénybe vevőket (akik 2023-24-ben 7 milliárd font kárt okoztak a kincstárnak). A belföldi adócsalások évente további 16 milliárd fonttól fosztják meg az állami költségvetést.
Egy vagyonadó szükségessége
Az Egyesült Királyság hatalmas vagyoni egyenlőtlenségei sürgetik a legalább a leggazdagabb 1 százalékra kivetett vagyonadót.
Még egy mérsékelt, 1 százalékos átlagos adókulccsal is — a HMRC által erősen alábecsült számítások alapján — ez évente 28 milliárd fontot eredményezne. Természetesen már az ilyen intézkedések említése is feldühítené a konzervatív pártot és a brit bulvársajtót.
Az ellenérvek ismerősek: a gazdagok elvándorolnak, az adóbevétel csökken, a gazdasági beruházások visszaesnek. Ezeknek az állításoknak az alátámasztása a legjobb esetben is szelektív, és gyakran elfogult forrásokból származik.
A nyugat-európai országok többségében különböző típusú vagyonadók vannak érvényben, amelyek eltérő szinteken és különböző vagyonokra vonatkoznak, akár otthon, akár külföldön. Folyamatos ellenállással szembesülnek a gazdag érdekcsoportok részéről, és mégis túl népszerűek ahhoz, hogy a legszélsőségesebb jobboldali pártok kivételével bárki ellenálljon nekik.
Hasonlóképpen, az Egyesült Királyságban a közvélemény-kutatások szerint a közvélemény többsége támogatja az ilyen adó kivetését a szupergazdagokra.
Vajon bevezet-e vagyonadót az új „munkáspárti” kormány? Erre rövid távon nem sok esély van. De a Starmer-kormány adóalapja, még a költségvetés után is, gyenge lábakon áll.
A nagy monopoltőke legerősebb körei még nem határoztak politikai stratégiájukról a 2024-es választások után: vagy befejezik a Munkáspárt átalakulását, hogy az a nagyvállalatok kedvenc pártjává váljon, vagy a Konzervatív Párt visszatérését támogatják, hogy az ismét az üzleti élet „természetes pártja” legyen. Vagy pedig a Reform UK pártot integrálják a fő stratégiájukba, akár a két fő párt helyett, akár a Konzervatív Párttal kötött szövetségen vagy fúzión keresztül.
Eközben a munkáspárti képviselőknek és a párthoz kapcsolódó szakszervezeteknek el kell dönteniük, hogy gazdasági és pénzügyi offenzívát indítanak-e a brit nagyvállalati szektor ellen — ebben az esetben most van itt az idő —, vagy pedig védekező harcok sorozatával próbálják meg egyszerre kiszolgálni mind a népet és a munkásmozgalmat, mind pedig a londoni City és a nagyvállalatok érdekeit.
A történelem már számos alkalommal megmutatta (1924-ben, 1929-ben, 1950-51-ben, 1970-ben, 1979-ben és 2010-ben), hogy ha egy párt két „lovat” próbál egyszerre megülni, az végül vereséghez vezet.
Pénzügyi offenzíva
Miből állhatna egy ilyen offenzíva a pénzügyi területen?
A vagyonadó bevezetése és a brit tengerentúli területeken működő adóparadicsomok megszüntetése mellett magasabb jövedelemadó-sávokat kellene visszaállítani.
Jelenleg a legmagasabb jövedelemadó-kulcs (125,140 font feletti jövedelmekre) 45 százalék maradt, amit a kancellár, Rachel Reeves vállalt, hogy ebben a kormányzati ciklusban változatlanul hagy. Az 1970-es években ez az adókulcs 83 százalékon állt, mígnem a Thatcher-kormány fokozatosan 40 százalékra csökkentette. Gordon Brown kancellár 2010-ben 50 százalékra emelte, de a konzervatív-liberális koalíció később 45 százalékra csökkentette (az úgynevezett „kiegészítő ráta”). Ennek az adónak csupán 50 százalékra történő visszaállítása több mint 5 milliárd fontot hozna, még az adóelkerülés következményeit figyelembe véve is.
A tőkenyereség-adó megduplázása és az örökösödési adó jelentős emelése mellett más intézkedések is elképzelhetők, például a társasági adó fő kulcsának 26 százalékra való visszaállítása a nagyobb vállalati profitokra. Ezt fokozatosan végrehajtva, ahogyan azt John McDonnell akkori árnyékkancellár 2019-ben javasolta, évente 24 milliárd fontot lehetne beszedni.
És miért ne vezetnének be egy pénzügyi tranzakciós adót? A Munkáspárt McDonnell és Jeremy Corbyn vezetésével szerény javaslatot tett, amely a londoni City spekulánsait és szélhámosait mindössze 9 milliárd fonttal terhelte volna.
Íme egy tény: a londoni City devizapiacán lebonyolított összes tranzakció értéke 3.200 milliárd font… egyetlen nap alatt. Egy mindössze 1 pennyes pénzügyi tranzakciós adó fontonként 32 milliárd fontot hozna egyetlen nap alatt.
Valójában egy ilyen lépés lavinát indítana el, ami lehetetlenné tenné az ilyen bevételek fenntartását. De mindez rávilágít arra, hogy a „adóztatás és költekezés” valósága, valamint a reakciós propagandák hogyan állnak egymással szemben.
Mindezeket figyelembe véve nem volt fiskális indok a kétgyermekes juttatási plafon megtartására és az univerzális téli fűtési támogatás megszüntetésére. Ráadásul sokkal több adót lehetett volna beszedni annak érdekében, hogy évente egymillió megfizethető és fenntartható otthon épülhessen a közszférában — ahelyett, hogy az építkezéseket a magánfejlesztőkre és építőipari cégekre bízzák, akik az elkövetkező öt évben kevesebb mint kétmillió lakást építenek nyereségre.
Mindenekelőtt ahelyett, hogy közel 4 milliárd fontot költenének a bukdácsoló magánszektorra az igen költséges és kockázatos szén-dioxid-megkötés és -tárolás (CCS) projektekre, a kancellárnak ezt a közpénzt közszektorbeli vállalkozások finanszírozására kellene fordítania: például nagyszabású lakásszigetelési és napkollektoros programokra, dagályenergia-gátakra, geotermikus energia kitermelésére.
A szén-dioxid-kibocsátási céljaink eléréséhez elengedhetetlen lenne, hogy a víz-, gáz- és villamosenergia-ipar kizsákmányolóit mielőbb közösségi tulajdonba és tervszerű irányítás alá vonják. És miért ne tennék megfizethetőbbé az elektromos járművekre való átállást a munkásosztály számára, ahelyett, hogy amerikai hidegháborús feszültségek miatt további importvámokat szabnának ki a kiváló minőségű kínai járművekre?
Egy alternatív költségvetés jobban szolgálta volna a munkások, az emberek és a bolygó érdekeit. De a kancellár és a miniszterelnök azon vágya, hogy a nagyvállalatok mohóságát helyezzék előtérbe, minden más szempontot felülírt.
Írta: Robert Griffiths
forrás: Morning Star