Amikor Michael Foot, a Munkáspárt egykori vezetője a kilencvenes éveiben járt, a BBC megkérdezte tőle, hogyan reagált volna, ha Halifax lord, a külügyminiszter 1940-ben békét kötött volna Hitlerrel. „Megöltem volna” – válaszolta Footy. És nem beszélt metaforikusan.
A második világháború előtti években néhány szokatlan baloldali gondolkodó arra a következtetésre jutott, hogy Nagy-Britannia csak akkor győzhet Németország ellen, ha szocialista forradalmon megy keresztül. Ez elkerülhetetlenül bizonyos fokú polgárháborút és munkásmilíciák megalakítását vonná maga után.
Mint kiderült, tévedtek. Nagy-Britannia kapitalista maradt – bár a hatékonyság és a termelékenység érdekében átmenetileg néhány szocialista intézkedést vezettek be –, és mégis sikeresen ellenállt az inváziónak. Abban az időben azonban sok ember számára logikusnak tűntek ezek a nézetek.
Foot és a hozzá hasonlók úgy gondolták, hogy a brit uralkodó osztálynak csak egy kisebb része volt náciellenes; a többiek vagy maguk is fasiszták voltak, vagy a nácizmust hasznos eszköznek tekintették a szocializmussal szemben, vagy egyszerűen nem törődtek vele, amíg az osztalékaik fizetődtek.
Amint a háború rosszul alakulna, ezek az emberek megragadnák az alkalmat, hogy kiszorítsák Churchillt, és béketárgyalásokat kezdjenek német barátaikkal. A forradalom első feladata tehát az árulók kivégzése lenne, kezdve azzal az emberrel, akit egyöntetűen vezetőjüknek tekintettek: Halifax lorddal.
Ebbe az excentrikus csoportba tartozott Foot, egy radikális liberális háttérrel rendelkező baloldali újságíró; J.B. Priestley drámaíró, akinek a háború elején tartott rádióműsorai talán a nemzet legbefolyásosabb hangjává tették őt; valamint George Orwell író, az örök ellenlábas, aki úgy tűnik, szent kötelességének érezte, hogy személyesen ne kedveljen és politikailag megvesse minden más szocialistát, akivel valaha találkozott.
Orwell utálta a kommunistákat nemcsak azért, mert antidemokratikusnak tartotta őket, hanem mert túl mérsékeltek voltak. Spanyolországban 1937-ben és Nagy-Britanniában 1940-ben Orwell szerint adottak voltak a feltételek egy fegyveres szocialista forradalomhoz, és csak az áruló Kommunista Párt akadályozta meg ezt.
A Spanyolországban és Nagy-Britanniában uralkodó főáramú baloldal azt állította, hogy a legfontosabb prioritás a fasizmus megsemmisítése, és semmi sem vonhatja el erről a figyelmet. Több mint 80 évvel később ez a vita továbbra is heves érzelmeket vált ki.
A csoport legbefolyásosabb tagja Tom Wintringham volt, a Nagy-Britanniai Kommunista Párt (CPGB) korai és prominens tagja, akit azonban később kizártak, állítólag azért, mert a feleségét trockista kémnek gyanították.
Wintringham szolgált az első világháborúban, 1925-ben börtönbe került a CPGB vezetői elleni razzia részeként, és egy időben ő irányította a spanyol polgárháború brit zászlóalját is.
Most Wintringham a médiában lett ismert, az „irreguláris” hadviselésről szóló írásaival. Akkoriban sokan úgy vélték, hogy a német megszállás – akár hódítással, akár árulás révén – szinte elkerülhetetlen.
A hagyományos hadviselés, úgy gondolták, nem győzhet a német villámháborús stratégia ellen, de a gerillahadviselés talán igen – mind az ellenséggel, mind az árulókkal szemben.
Hihetetlennek tűnhet ma, de Wintringham stratégiai és taktikai cikkeket írt olyan lapokba, mint a Daily Mirror és a Picture Post, valamint bestsellerré vált könyveket. Olyan címek alatt, mint „Fegyverezzük fel a polgárokat” és „Feltüzelt nép, dühös nép, felfegyverzett nép”, millióknak adott tanácsokat kézigránátok készítésére, hidak elpusztítására és ejtőernyősök megölésére.
Forradalmi patriotizmusa a korszellemmel rezonált, széles támogatást vonzva a lázadó baloldalon túl is. Úgy tűnik, ma már világos, hogy Wintringham írásai és lobbitevékenysége nélkül talán soha nem alakult volna meg a „Home Guard” (hazai őrség), amelyet a népszerűség kedvéért „Dad’s Army”-nak is neveztek (apukák hadserege).
Amikor 1940 májusában a kormány önkénteseket hívott a szervezetbe, Wintringham „fegyverben lévő nép” gondolatainak hatására mindössze hat hét alatt több mint egymillió férfi jelentkezett. (És sok nő is; hivatalosan nem csatlakozhattak, de sokan mégis megtették.)
Júliusban Wintringham megkapta az Isleworth-i Osterley Parkot, egy tekintélyes vidéki kastélyt, hogy ott gerillahadviselésre és utcai harcra képezze ki a Home Guard tagjait. A kastély tulajdonosa, Jersey grófja állítólag megkérte Wintringhamet, hogy „ha lehetséges, ne robbantsa fel a házat”, mivel „már egy ideje a családunk tulajdonában van.”
Több ezer Home Guard tag vett részt kétnapos tanfolyamokon Osterleyben, ahol álcázást és háztartási tárgyakból készített robbanóanyagokat tanultak. A biztonsági szolgálatok azonban nem lelkesedtek túlságosan egy olyan helyért, amelyet egy nyíltan forradalomról beszélő marxista vezetett.
Wintringhamet és társait kiszorították, a kormány pedig átvette az irányítást. Mégis, a „Home Guard prófétája” szinte hihetetlen módon elérte céljai nagy részét.
A Home Guardot 1944. december 3-án hivatalosan leszerelték, mivel az invázió veszélye ekkorra elmúlt. Amikor Tom Wintringham 1949-ben, 51 évesen hirtelen meghalt, szinte teljesen elfeledett ember volt, halálát alig vette észre a nemzet. Az élete viszont annál inkább.
forrás: Morning Star