Sok éven át a szocialisták a neoliberalizmus — a pénzügyi kapitalizmus rendszere, amely az 1970-es évek végén és az 1980-as években kezdett dominálni — közelgő halálát jósolták.
Ma Donald Trump Kanadával, Mexikóval, Kínával és Európával szembeni általános vámokat ígér. Keir Starmer Munkáspártja újraállamosítaná a vasutakat, és elindítaná a GB Energy-t, egy állami hátterű energiacéget. Európa-szerte előretör a szélsőjobboldali populizmus.
Elérkeztünk-e oda, hogy a liberalizált globális piacok, a privatizáció és a szakszervezet-ellenes törvények korszakát lezártnak nyilváníthatjuk?
Részben igen. De ezt valami legalább ugyanolyan rossz váltja fel: a BlackRock, Elon Musk és más óriási pénzügyi és technológiai cégek irányítása. Legyen szó egy centristáról, mint Keir Starmer, vagy egy populista nacionalistáról, mint Trump, az általuk épített rezsim bizonyos közös vonásokkal rendelkezik.
Ez a rendszer autoriter, korlátozza a demokráciát, az ellenzék elnyomására terrorellenes törvényeket használ, és az államot teljes mértékben magánóriások közvetlen irányítása alá helyezi.
De miben különbözik ez a neoliberalizmustól — attól a szabadpiaci ideológiától, amelyet Margaret Thatcher és Ronald Reagan honosított meg? (Tony Blair és Bill Clinton ugyanezeket a politikákat folytatták, mivel a jobbközép és a balközép egyaránt elfogadta az új piaci konszenzust.)
A 2020-as évek új társadalmi szerződése már nem is próbálja meg azt a látszatot kelteni, hogy az állam a piaci erők semleges közvetítője, amely biztosítja a versenyt és a magánszolgáltatók szabályozását. Ehelyett az állam közvetlenül együttműködik a megacégekkel, hogy beruházások valósuljanak meg nagy infrastrukturális projektekbe, új energiarendszerekbe, közszolgáltatásokba és lakhatásba. Az állam és a piac összeolvadt egy új vállalati uralmi formává.
Ennek a gazdasági modellnek azonban van egy hatalmas hibája. Minden nyereség egy maroknyi nagyvállalathoz és milliárdos részvényeshez kerül. A munkások, fogyasztók, valamint a kisvállalkozók és a középosztály teljesen kimaradnak a haszonból, és meg kell elégedniük a morzsákkal.
A neoliberalizmus alatt a „forgóajtó” az állam és az üzleti szféra között már régóta jellemző volt. Most azonban ezt az ajtót egyszerűen eltávolították, és a miniszterek, valamint a köztisztviselők akadálytalanul váltanak a kormányzat és a magánszektor között.
Júliusban a BlackRock egyik vezetője, Antony Manchester, üdvözölte Jonathan Reynolds-t, az új üzleti és kereskedelmi minisztert.
„Tisztelt Miniszter Úr,” írta, „mindannyiunk nevében a BlackRocknál csatoltan küldöm önnek az én és az egyesült királyságbeli vezetőnk, Sandra Boss hivatalos gratuláló levelét. És hadd tegyem hozzá személyesen, hogy nagy örömömre szolgál, hogy ennyi év után így szólíthatom önt!”
Manchester korábban magas rangú köztisztviselőként dolgozott, 2001 és 2015 között különböző kormányzati minisztériumokban, köztük a Pénzügyminisztériumban és a Kabinetirodában.
Keir Starmer nyíltan üdvözli a világ legnagyobb befektetési társaságát, a 10 billió dolláros portfólióval rendelkező BlackRockot (jól olvastad) az irodáiban, hogy profitáljon az állami költségvetés által garantált lakhatási és infrastrukturális beruházásokból. Azonban úgy tűnik, hogy a végső cél az, hogy az eszközök BlackRock tulajdonába kerüljenek, míg a közszféra gyakorlatilag fel van kötözve, és átadva a milliárdos pénzkezelőknek.
Starmer egy hátborzongató tweetben, amelyet a Downing Streeten tartott csúcstalálkozón írt Larry Finkkel, a BlackRock vezetőjével, így fogalmazott:
„Elkötelezett vagyok a növekedés megvalósítása, a gazdagság teremtése és az emberek pénztárcájának gyarapítása mellett. Ezt csak úgy lehet elérni, ha együttműködünk vezető vállalkozásokkal, mint például a BlackRock, hogy kiaknázzuk Nagy-Britannia helyzetét, mint a befektetések világvezető központját.”
Brett Christophers közgazdász nemrég a Novara Mediának elmondta, hogy eszközkezelőként a BlackRock általában nem épít semmit; egyszerűen magas hozamot keres a meglévő eszközökön.
„Ha megnézed az eszközkezelők által végrehajtott befektetések történetét, az meglehetősen lehangoló. Egyrészt a vásárlók vagy bérlők számára többnyire negatív tapasztalatokat hoz, másrészt pedig az eszközök karbantartására és fejlesztésére fordított befektetések alacsony szintjét eredményezi.
A brit kontextus klasszikus példája a Thames Water esete: a legtöbb komoly problémája abból az időszakból származik (2006-2015), amikor többségi tulajdonosa egy eszközkezelő, a Macquarie volt. Ekkor vált igazán súlyossá a gyorsan növekvő vízdíjak problémája, miközben az infrastruktúrába történő beruházások drasztikusan csökkentek.”
Christopher hozzátette, hogy ez nem újdonság. „Ez az, amit az eszközkezelőktől el lehet várni: szinte mindig rövidtávú befektetők, nem hosszútávra terveznek, mivel céljuk az, hogy egy meghatározott időn belül kiszálljanak.”
Ezért van „velük született hajlamuk a rövidtávú, ideiglenes megoldásokra. Nincsenek belső ösztönzőik arra, hogy olyan javításokra fordítsanak pénzt, amelyek haszna 10-15 év múlva jelentkezik.”
Ez különösen furcsává teszi, hogy a Munkáspárt éppen ezekhez az óriásokhoz fordul Nagy-Britannia megmentőjeként.
Az egyik eszközosztály, amelybe az eszközkezelők az elmúlt években erősen befektettek, a föld és mezőgazdasági területek, különösen Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában. Christopher elmagyarázta, hogy a hírhedt Macquarie és a Brookfield Asset Management (amelyet az Egyesült Királyság korábbi központi bankelnöke, Mark Carney vezet) modernkori rablólovagokként vásárolják fel ezeket a területeket.
Az Egyesült Államokban Elon Musk és más Trumphoz közeli nagyvállalkozók szabadon mozognak a hatalmi folyosókon. Biden mögött globális vállalatok álltak, Trump mögött azonban többségében magántulajdonban lévő, amerikai székhelyű cégek sorakoztak fel.
A Forbes szerint Trump 26 legnagyobb milliárdos adományozójából 16 magántulajdonban lévő, gyakran családi vállalkozásokból származik. Ezek között található Woody Johnson, a Johnson & Johnson örököse, és Miriam Adelson, a kaszinómágnás Sheldon Adelson özvegye — aki Washington legnagyobb izraeli támogatója volt.
„Az adományozók többsége — 26-ból 22 — maga építette milliárdos birodalmát. Trump legfőbb milliárdos támogatói között a vezető iparágak a kaszinók (4), a pénzügyek (3), valamint az olaj és gáz (3).” Trump legnagyobb adományozója Timothy Mellon volt, egy több mint százéves vasúti dinasztia örököse. Nem éppen „új pénz”.
Fontos-e ez a különbség a magánmilliárdosok — akik az új konzervatív nacionalistákat, például Trumpot és Nigel Farage-t támogatják — és a globális vállalatok között, amelyek Bident és Starmert segítették? Jelent-e ez olyan megosztottságot a kapitalista osztályon belül, amelyet a munkásmozgalom és a baloldal kiaknázhatna?
A populista jobboldal gyűlöli a BlackRockot, annak Biden-kormányhoz fűződő kapcsolatai és az ukrajnai újjáépítésben játszott vezető szerepe miatt. Ez utóbbit többmilliárdos állami-magánpartnerségi megállapodások keretében hajtja végre az amerikai JP Morgan bankkal. A BlackRock emellett kulcsszereplő a Climate Finance Partnershipben, amelyben Franciaország, Németország és Japán kormányaival működik együtt.
Ha a neoliberalizmus és a centrizmus valóban haldoklik — és ez megalapozott megfigyelés mindkét oldalon az Atlanti-óceánon —, akkor egy új korporativizmus van felemelkedőben, amely a fasizmus néhány jellemzőjét hordozza (az állam és a tőke összeolvadása), anélkül, hogy a 20. században látott nyíltan militarista formát öltené.
Ez összefügg azzal is, hogy hiányzik a fasizmus múltbéli fő ellensége: a forradalmi munkásmozgalom, amely a fasizmus erőszakos, totalitárius jellegét idézte elő az 1920-as és ’30-as években.
A baloldalnak fel kell tárnia ezt az állam és a tőke kényelmes szövetségét, amely életünk minden aspektusát felemészteni készül, és küzdenie kell a demokratikus közös tulajdon visszaállításáért, valamint a milliárdos osztály radikális csökkentéséért adóztatás útján és a vállalati kiváltságok megszüntetésével.
A centrista korporatisták, akiket Starmer és Macron vezet, és a populisták, mint Trump, közötti különbségek nagyrészt felszínesek. A kapitalista osztály két ágazatáról van szó.
Egyelőre utóbbiak képesek milliókat megtéveszteni, elhitetve, hogy az ő oldalukon állnak, miközben anti-LMBTQ és bevándorlásellenes retorikát használnak, valamint ál-háborúellenes álláspontot hangoztatnak (a populisták például erőteljesen támogatják Izrael háborúit).
A centrista pártok és vezetők nem kínálnak erre válaszul mást, csak a jobboldal új hullámának utánzását. Ők a vállalati hatalom politikai kirakatai, és a választók tudják ezt. Macron, Biden, Scholz, és nemsokára valószínűleg Starmer is a politikai szemétdombra kerülnek.
A baloldalnak és a munkásmozgalomnak össze kell szednie magát, és politikai kihívást kell intéznie az új korporativista kapitalizmussal szemben.
forrás: Morning Star