Amikor a múlt héten Jean-Marie Le Pen fasiszta vezető meghalt, táncra perdültek Párizs utcáin. Ezrek ünnepeltek, és néhányan olyan táblákat tartottak, mint például „A mocskos rasszista halott” vagy egyszerűen csak „Gyönyörű nap”.
A fősodorbeli politikusokat sokkolta, hogy a vidám tüntetők látszólag „semmi tiszteletet” nem mutattak. „Semmi, abszolút semmi nem igazolja, hogy egy holttesten táncoljunk” – mondta Bruno Retailleau belügyminiszter. „Egy ember halála, még ha politikai ellenfélről is van szó, csak mértéktartást és méltóságot érdemel. Ezek a diadalittas jelenetek mélyen szégyenletesek.”
Tényleg? Milyen tiszteletet tanúsított a Nemzeti Front (FN) egykori vezetője az ellenségeivel szemben?
Tiszteletet tanúsított, amikor lekicsinyelte a náci gázkamrákat? Egy 1987-es sajtótájékoztatón azt mondta: „Ha egy ezeroldalas könyvet veszünk a második világháborúról, a koncentrációs táborok két oldalt foglalnak el, a gázkamrák pedig 10-15 sort. Ezt nevezik részletkérdésnek.”
És mi a helyzet azzal, amikor a második világháború alatti német megszállást – amely során körülbelül 76 000 francia zsidót küldtek haláltáborokba – „nem különösebben embertelennek” nevezte?
Le Pen 1988-ban egy szóviccel gúnyolta Durafour zsidó minisztert, utalva a „four” (kemence) szóra: „Durafour-crématoire.” Vajon Durafour nem érdemelt tiszteletet?
És mi van azokkal, akik tanúskodtak arról, hogy Le Pen ejtőernyősként kínzásokat végzett Franciaország algériai háborújában? Az algériaiak nem érdemelnek tiszteletet?
És mi van a muszlimokkal, akiket Le Pen folyamatosan támadott? A bíróságok többször megbüntették, 2003-ban, 2005-ben, 2008-ban és 2011-ben, mert faji gyűlöletet szított ellenük. Manapság szinte már értelmetlen azt követelni, hogy a politikusok ne démonizálják az iszlámot – ez már nemzeti sporttá vált.
Le Pen nem tanúsított tiszteletet, és amikor meghalt, nem is érdemelt.
A fősodorbeli sajtóban megjelent nekrológok „tapintatlanként” írnak Le Penről, vagy „provokátorként” emlegetik. Kijelentései szerintük egy bohóc megnyilvánulásai voltak. Pedig Le Pen rasszista megjegyzései szándékosak és részei voltak egy tervnek.
Le Pen meggyőződéses náci volt, aki politikai pályáját az egyetemi évek alatt a baloldal elleni utcai harcokkal kezdte. Mielőtt megalapította volna az FN-t, egy lemezkiadót vezetett, amely náci háborús indulókat és a német megszállással együttműködő francia értelmiségieket éltető albumokat jelentetett meg.
Franciaországnak, mondta, „tisztulásra” van szüksége, mert eltávolodott gall és római katolikus gyökereitől – valamint attól, amit ő „természetes rendnek” nevezett: „család, haza, tanítás és tisztelet az élő világ iránt.”
Le Pen tudta, hogy a vágyott Franciaország eléréséhez egy olyan mozgalomra lesz szükség, amely képes megragadni az állam irányítását, és saját képére formálni. Ez a mozgalom a fasizmus volt.
A második világháború és különösen a náci haláltáborok felfedezése után azonban a fasizmus nehezen volt eladható. Azok az emberek, akik közvetlenül látták a nácizmus következményeit, megvetették a fajtisztaság és a demokráciagyűlölet eszméit.
A maradék szélsőjobboldali aktivisták felismerték, hogy nem ismételhetik meg az 1930-as évek stratégiáit. Amikor az FN az 1970-es évek elején megszületett, vezetői tudták, hogy el kell kerülniük a „fasiszta” címkét, különben kizárják őket a politikai fősodorból.
Ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy a fasizmusnak szüksége van egy fegyelmezett támogató magra, amely megérti, hogy a hatalomhoz vezető út véres lesz.
Az 1970-es évek elejétől kezdve Le Pen és az FN más vezetői kidolgozták azt, hogy a közbeszédet még az elfogdahatóság határáig vittek el, és amit Jim Wolfreys és Peter Fysh könyvében „kettős beszéd” stratégiának nevez. Egyik része „hivatalos és nyílt volt, a politikai intézményrendszer legitim részének mutatva magát”, míg a másik „nem hivatalos és burkolt, tükrözve a rendszerellenes, tekintélyelvű napirendet.”
Az FN kemény beszéde „szándékosan feszültséget teremtett a szervezet és a perifériája között, a ‘kemény’ és a ‘puha’ támogatás között, megcélozva a szimpatizánsokat, hogy ott ragadja meg őket, ahol vannak, és oda vezesse őket, ahová a Front menni akar.”
Tehát Le Pen támadásai nem elhibázott szavak voltak, hanem tudatos kísérlet a párt belső fasiszta magjának bővítésére és megerősítésére.
A kijelentéseknek azonban volt egy másik céljuk is. Az 1990-es években az FN saját bevándorlásellenes szlogeneket alkotott, amelyeket szóvivői és aktivistái újra és újra ismételhettek. Ilyen volt az „invázió” szó, valamint a „bevándorlás tűréshatárai” és a „külföldiek zaja és szaga”.
Amikor a fősodorbeli jobboldali politikus Jacques Chirac – akkor Párizs polgármestere, később Franciaország elnöke – a bevándorlókat zajosnak és büdösnek nevezte, az FN központjában győzelmi harangok zúgtak.
Ahogy a fősodorbeli politikusok elkezdték beszédeikben használni a fasiszta kifejezéseket és témákat, az FN vezetői azt mondhatták: „Mit választanak – az eredetit vagy a másolatot?”
A fasiszták sikeresen eltolták mind a bevándorlással kapcsolatos nyelvezetet, mind a középpont politikáját a saját napirendjük irányába. Ez tette lehetővé, hogy az FN belépjen a francia politika középpontjába – az elnökválasztásokra.
2002-ben nagy megdöbbenést keltett, amikor az elnökválasztás első fordulójából egyedüli kihívóként jutott tovább Chirac ellen. Bár végül messze alulmaradt, Le Pen közel öt millió szavazatot szerzett egy kemény, rasszista programmal.
Az FN politikailag legambiciózusabb tagjai számára azonban ez az eredmény messze nem volt elég. Úgy döntöttek, hogy a párt jobban boldogulna Le Pen nélkül. Szerintük az FN „márkájának” további megtisztítása volt szükséges.
Le Pen lánya, Marine, az elnökválasztás után átvette a párt vezetését, és tisztogatásba kezdett annak érdekében, hogy támogatást szerezzen a fősodorbeli jobboldali szavazóktól, és lehetővé tegye az együttműködést ezekkel a pártokkal. Távolságot tartott apja antiszemitizmusától, és a náci koncentrációs táborokat „a barbárság csúcsának” nevezte.
2015-ben, amikor apja a párt tiszteletbeli elnöke volt, kizárta őt az FN-ből, mondván, hogy a holokauszt tagadását célzó ismételt kijelentései „károkat okoznak” a pártnak. Három évvel később az FN nevét Nemzeti Tömörülésre (RN) változtatta.
A kozmetikai változtatások ellenére az RN célja ugyanaz, mint az FN-é volt: a radikális jobboldal megszervezése a fasiszták vezetése alatt. A párt jelöltjeiről rendszeresen kiderül, hogy nyíltan náci szervezetekben vettek részt, és nemrég rasszista vagy antiszemita beszédeket tartottak.
Az FN „kettős beszéd” stratégiája az RN-ben is folytatódik, de a célpont most szinte kizárólag a muszlimok lettek.
Marine Le Pen a „kisebbségek szüntelen követeléseiről” beszél, és a muszlim arcot eltakaró fátylakat „olyan ideológiai jelképnek” nevezi, amely „éppolyan veszélyes, mint a nácizmus”. Célja, hogy az iszlamofóbia általános ideológiáját tovább tolja, mint amit a fősodorbeli pártok képviselnek.
Az RN egyik kulcspolitikája a francia alkotmány megváltoztatása, hogy a bevándorlóknak kevesebb joguk legyen, mint az országban születetteknek. Ez az úgynevezett „nemzeti preferencia” politika biztosítaná, hogy a „francia emberek” elsőbbséget élvezzenek a bevándorlókkal szemben a juttatások, lakhatás és egészségügy terén.
Az RN tagságának nagy része elfogadta ezt a keményvonalas, de fősodorbeli politikai elmozdulást, mint szükséges lépést. Ugyanakkor a párton belül sokan tisztában vannak azzal, amit Jean-Marie már húszas éveiben megtanult: az általuk kívánt Franciaország csak „forradalmi” nacionalista eszközökkel érhető el.
Az idősebb Le Pen 1996-ban figyelmeztette az FN ifjúsági szervezetét arra, mire számíthatnak: „A válság a történelem nagy szülésznője” – mondta. – „Amikor a helyzetek megrekednek, általában az emberi természet hajtóereje kényszeríti ki az áttörést egy új korszakba…
„Eljön az idő, amikor mindennek vége lesz… Egy bizonyos ponton a rendszerünk szúette struktúrái összeomlanak.”
Le Pen talán helyesen jósolta meg a közelgő válságot. De a mi feladatunk biztosítani, hogy egészen más erők használják ki azokat a körülményeket, mint ő.
forrás: Socialist Worker