A jobboldal felháborodott amiatt, hogy a brit kormány kiadott egy jelentést, amely az online szexista szélsőségességre hivatkozik.
A The Sun újság azzal érvelt, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni az „iszlamista szélsőségesek” és az „interneten fröcsögő huligánok” közé, és azt állította, hogy a Belügyminisztériumot „megszállták a baloldali radikálisok”. A jobboldali Policy Exchange agytröszt elismerte, hogy a nőgyűlölet „kellemetlen”, de megkérdőjelezte, hogy az ellene való fellépés elvonná-e az erőforrásokat az iszlám szélsőségesség elleni küzdelemtől.
Andrew Tate
A kormány Prevent nevű terrorellenes stratégiája nem fogja megállítani a nőgyűlöletet.
De ez nem jelenti azt, hogy ez ne lenne valós fenyegetés a nők számára. Vagy hogy ne kellene figyelmeztetnünk arra, hogy a szélsőjobb hogyan használja a szexizmust új hívek toborzására.
A „manoszféra” egy olyan szubkultúra, amely YouTube-videókból, Discord-szerverekből és dedikált weboldalakból áll, amelyeket szexisták népesítenek be. Ez egy gyűjtőfogalom, amely az „önkéntelen cölibátusban” élő „incelektől” kezdve az úgynevezett „csajozási művészekig” (pick-up artistokig) mindenkit magában foglal, akik trükköket osztanak meg arról, hogyan lehet nőket meghódítani.
Ezek a platformok különösen népszerűek a magányos, dühös fiatal férfiak körében, akik választ keresnek bizonytalanságukra, elszigeteltségükre és boldogtalanságukra.
A manoszférában a nőkről alkotott elképzelések a szexista kapitalista társadalom „józan észnek” tartott nézeteinek szélsőséges formái.
Online influenszerek terjesztik azt az elképzelést, hogy a nők elsődleges szerepe az életben az, hogy engedelmes feleségek és jó anyák legyenek. Gyakran mindez áltudományos elméletekbe van csomagolva, amelyek a nemi szerepek úgynevezett „természetes rendjéről” szólnak.
Miért válnak ezek az eszmék most népszerűvé? Az online nőgyűlölet elterjedése nem csupán annak köszönhető, hogy egyre többen férnek hozzá az internethez. A jelenség gyökerei abban keresendők, ahogyan a neoliberális kapitalizmus átalakította a férfiak és a nők életét.
A fiatal férfiak egy olyan világban nőnek fel, amely azt tanítja nekik, hogy sorsuk a „kenyérkereső” szerep, azaz hogy jó férjeknek és apáknak kell lenniük. A múltban azt mondták a férfiaknak, hogy születési joguk egy párkapcsolat, gyerekek, egy családi otthon – és egy tisztességes fizetés, amely mindezt biztosítani tudja. Ma viszont sokan bizonytalan állásokban dolgoznak, gyakran felnőttként is még a szüleikkel vagy közös albérletben élnek.
Az uralomról szőtt álom rémálommá változott.
De a manoszférát az is formálja, hogy a nők élete is megváltozott. Ma a nők többre vágynak annál, mint hogy feleségek és anyák legyenek, ugyanakkor továbbra is nyomás nehezedik rájuk, hogy családot alapítsanak, miközben sikeres karriert is építsenek.
Egy olyan figura, mint Andrew Tate, egyik központi állítása az, hogy a feminizmus „túl messzire ment”, és a nők ma már domináns szerepbe kerültek, ami a férfiasság válságát idézi elő.
Bár az incel közösség és a csajozási művészek elsőre nagyon különbözőnek tűnhetnek, valójában sok közös nézetet vallanak: szerintük a nők alacsonyabb rendűek a férfiaknál, egy sikeres férfinak természetesen jár egy párkapcsolat, és ha a nők ellenállnak a közeledésüknek, az a feminizmus hibája.
Nem meglepő, hogy ezekben a körökben a gyűlöletkeltő rasszizmus is visszatérő elem. A manoszférában uralkodó logika szerint a fehér férfiakat nemcsak a nők, hanem a fekete férfiak is kiszorították a domináns szerepből. Így a manoszféra szexizmusa és a szélsőjobboldal rasszista szóhasználata összefonódik.
Például a fasiszta Tommy Robinson X/Twitter-fiókja így reagált a januári Women’s March (Nők Menete) tüntetésekre: „Gratulálok minden ideológiailag behálózott, magányos vénkisasszony nőnek, akik tele vannak gyűlölettel.”
„Te is lehetsz magányos, gonosz, meddő férfigyűlölő, ha meghallgatod az életunt feministákat, akik dühösek a világra. Vagy választhatod a hagyományokat: férjet, gyerekeket, és beteljesült életet élhetsz, ahogy a természet rendelte.”
Robinson egy ősi női szerepmodellt idéz meg, amely az interneten a „tradwife” (hagyományos feleség) jelenségen keresztül éledt újjá. Az ideális „tradwife” keresztény, engedelmeskedik a férjének, lemond a fizetett munkáról, maga termeli meg az élelmét, és látszólag végtelen számú gyermeket szül.
Ez inkább egy online jelenség, semmint egy jelentős társadalmi átalakulás. Mégis jól mutatja, hogyan fonódhat össze a manoszféra és a szélsőjobboldal ideológiája.
Más szélsőjobboldali szereplők még tovább mennek, és kifejezetten a manoszféra nyelvezetét használják. Maximilian Krah, a német fasiszta Alternatíva Németországért (AfD) párt európai parlamenti képviselője rendszeresen ontja a propagandát a TikTokon. Tavaly nyáron például ezt posztolta egy videóban: „Minden harmadik fiatal férfi Németországban még soha nem volt kapcsolatban. Te is közéjük tartozol?”
Mi Krah szerint a megoldás? „Ne nézz pornót, ne szavazz a zöldekre, menj ki a friss levegőre. Legyél magabiztos. És mindenekelőtt ne hidd el, hogy kedvesnek és gyengédnek kell lenned. Az igazi férfiak a szélsőjobboldalon állnak. Az igazi férfiak hazafiak. Így találhatsz magadnak barátnőt!”
Egy neoliberális társadalomban az emberek vagy kollektív megoldásokat keresnek a problémáikra, vagy egyéni megoldásokhoz fordulnak a családon és a társadalmon belüli státuszuk leépülésére. A fasiszta politika egy ilyen egyéni „megoldást” kínál.
De rendkívül fontos megérteni az összefüggést az online nőgyűlölet és a szélsőjobboldali politikusok között. Az internetes nőgyűlölet és az offline politika kölcsönhatásba léphet, és erősítheti egymást. Ugyanakkor nem arról van szó, hogy a szexizmus egyszerűen online fórumokon alakul ki, majd kiszivárog a „való világba”.
Laura Bates Men Who Hate Women (Férfiak, akik gyűlölik a nőket) című könyvében azt állítja, hogy ezek a „homályos online közösségek képesek voltak elérni a mainstream tudatosságot”.
Azt írja, hogy „azok a férfiak, akik az internetes szélsőségesség peremvidékeiről átemelik ezeket a trendeket a tévéképernyőinkre és a nappalinkba”, egyszerre két dolgot tesznek. Egyrészt „megszólítják az online közösségek lakóit, és azokat az ideológiai húrokat pendítik meg, amelyek hatására a trollok és a manoszféra tagjai csatlakoznak hozzájuk”. Másrészt „üzeneteiket a nyilvánosság számára egyfajta ’józan vitának’ vagy tiszteletre méltó (bár népszerűtlen) véleménynek álcázzák”.
De ezek az online közösségek nem pusztán egyének spontán szexizmusának a kifejeződései – ideológiailag incel véleményvezérek és szélsőjobboldali szervezetek irányítják őket, akik növekedni és befolyást szerezni akarnak. Például közvetlenül azután, hogy a nemierőszak-elkövető és manoszféra-hős Donald Trumpot megválasztották 2016 novemberében, az internetet ellepte a szlogen: „A tested, az én döntésem.”
Ez nem egy spontán reakció volt az eredményre – a kifejezést a hírhedt fasiszta Nick Fuentes tette népszerűvé, akinek hatalmas követőtábora van. „Képzeljétek, srácok, megint mi nyertünk, oké” – írta X/Twitteren. „A férfiak megint nyertek… Soha, de soha nem lesz női elnök.”
Két nappal a választás után a Strategic Dialogue Institute agytröszt közölte, hogy a „A tested, az én döntésem” és a „Menj vissza a konyhába” kifejezések említése 4600 százalékkal nőtt az X/Twitteren.
A jobboldali politikusok a manoszféra egyes elemeiben támogatókat keresnek a választásokon.
De az AfD és Trump nem azért aratnak hatalmas sikert, mert a manoszféra bábjai lennének, hanem mert a politikai rendszer összeomlóban van, és ők látszólag megoldást kínálnak.
A manoszférába bevonzott fiatal férfiak képesek a legbrutálisabb és legborzalmasabb dolgokat posztolni. De a manoszféra eszméi csak azért találnak fogódzót, mert látszólag egyszerű magyarázatokat adnak az emberek valós problémáira.
A manoszféra nem a társadalmon kívül létezik – ideológiája a társadalomban már jelen lévő szexista nézetekre épít, és azokat szélsőségesebb formába tolja.
Ugyanakkor az online nőgyűlölet és a való világ közötti kapcsolatban már most is feszültségek vannak. A legtöbb férfinak a való életben is vannak kapcsolatai nőkkel, és ezek gyakran éles ellentétbe kerülnek az online közösségekben látott eszmékkel. Dolgoznak együtt nőkkel, vannak anyáik, nővéreik, barátaik vagy párkapcsolataik.
Ezek az ellentmondások rámutatnak arra, hogyan lehet a legjobban kihívást intézni a manoszféra ellen. A valóság az, hogy az emberi társadalom túlnyomó része kollektív módon szerveződik – nem pedig az online tér individualista, elszigetelt logikája szerint.
Ha valaki hallatni akarja a hangját a való világban, az általában másokkal való összefogást jelent. Ez néha tüntetés vagy sztrájk formájában történik, de lehet akár egy közös panasz benyújtása is egy főnök ellen.
A küzdelem megkérdőjelezi az emberek által adottnak vett nézeteket. A közös harc arra kényszeríti az embereket, hogy szembenézzenek az elméleti meggyőződéseik és a való élet realitása közötti ellentmondásokkal.
Vannak kezdeményezések, amelyek célja, hogy online médiatudatosságot tanítsanak tinédzsereknek, vagy tanároknak biztosítsanak eszközöket a tantermekben felmerülő nézetek kezelésére. De ezeknek a stratégiáknak megvannak a maguk korlátai.
A probléma gyökere egy szexista, kapitalista társadalom – és ennek megdöntéséhez kollektív küzdelemre lesz szükség.
forrás: Socialist Worker