A tömegsztrájk, történelmi és nem mesterséges termék
A tömegsztrájk kérdésének első revíziója, amely az oroszországi tapasztalatokból ered, a probléma általános felfogására vonatkozik. Egészen a jelen pillanatig a tömegsztrájk „kipróbálásának” lelkes támogatói Németországban, mint Bernstein, Eisner stb., valamint az ilyen kísérlet leghevesebb ellenzői, akiket például Bombelburg képvisel a szakszervezeti táborban, végső soron ugyanazon a felfogáson állnak, nevezetesen az anarchistán. A látszólagos ellentétes pólusok nem zárják ki, hanem – mint mindig – feltételezik és egyszerre kiegészítik egymást. Az anarchista gondolkodásmód ugyanis közvetlen spekuláció a „nagy Kladderadatsch”-ra [német hangutánzó szó: rendetlenség, civakodás – a szerk.], a társadalmi forradalomra, csupán mint külső és lényegtelen jellemzőre. Eszerint a lényeg az egész absztrakt, történelemtelen nézet a tömegsztrájkról és általában a proletárharc minden feltételéről.
Az anarchista számára csak két dolog létezik, mint „forradalmi” spekulációinak anyagi feltétele – egyrészt a képzelet, másrészt a jóakarat és a bátorság, hogy megmentse az emberiséget a kapitalista könnyek völgyéből. Ez a fantáziadús gondolkodásmód hatvan évvel ezelőtt arra az eredményre vezetett, hogy a tömegsztrájk a legrövidebb, legbiztosabb és legkönnyebb út a jobb társadalmi jövőbe. Ugyanez a gondolkodásmód nemrégiben arra az eredményre vezetett, hogy a szakszervezeti harc az egyetlen valódi „közvetlen tömegakció”, és egyben az egyetlen valódi forradalmi harc – ami, mint ismeretes, a francia és olasz „szindikalisták” legújabb felfogása. Az anarchizmus számára mindig végzetes volt, hogy a levegőben improvizált harcmódok nemcsak hogy számításba sem vették a gazdát, vagyis tisztán utópisztikusak voltak, hanem mivel egyáltalán nem számoltak a megvetett gonosz valósággal, váratlanul gyakorlati segítséggé váltak a reakció számára, ahol korábban leginkább csak forradalmi spekulációk voltak.
Ugyanazon az absztrakt, történelemtelen megfigyelési módszerek alapján állnak ma azok, akik egy igazgatótanács módjára egy kijelölt napon beírják a tömegsztrájkot Németországban egy naptárba, és azok, akik – mint a kölni szakszervezeti kongresszus résztvevői – a „propaganda” tilalmával eltüntetnék a tömegsztrájk problémáját a föld színéről. Mindkét tendencia ugyanazon a tisztán anarchisztikus feltevésen alapul, hogy a tömegsztrájk pusztán technikai harcmód, amelyet tetszés szerint és szigorúan a lelkiismeret szerint lehet „eldönteni” vagy „betiltani” – egyfajta zsebkés, amelyet „bármilyen vészhelyzetre” összecsukva a zsebben lehet tartani, és a döntés szerint ki lehet nyitni és használni. A tömegsztrájk ellenzői valóban azt állítják magukról, hogy figyelembe veszik a történelmi alapokat és az anyagi feltételeket a jelenlegi németországi helyzetben, ellentétben a „forradalmi romantikusokkal”, akik a levegőben lebegnek, és egyáltalán nem számolnak a kemény valóságokkal, a lehetőségekkel és a lehetetlenségekkel. „Tények és számok; számok és tények!” – kiáltják, mint Mr. Gradgrind Dickens „Hard Times” című művében.
Ami a tömegsztrájk szakszervezeti ellenzője által a „történelmi alap” és az „anyagi feltételek” alatt értendő, az két dolog – egyrészt a proletariátus gyengesége, másrészt a porosz-német militarizmus ereje. A munkások elégtelen szervezettsége és a lenyűgöző porosz bajonett – ezek azok a tények és számok, amelyekre ezek a szakszervezeti vezetők alapozzák gyakorlati politikájukat az adott esetben. Nos, teljesen igaz, hogy a szakszervezeti pénztár és a porosz bajonett anyagi és nagyon is történelmi jelenségek, de az ezekre alapozott felfogás nem marxista értelemben vett történelmi materializmus, hanem Puttkammer értelemben vett rendőri materializmus. A kapitalista rendőrállam képviselői nagyon is számolnak a szervezett proletariátus alkalmi valóságos erejével, valamint a bajonett anyagi hatalmával, és e két számsor összehasonlító példájából mindig az a megnyugtató következtetés vonható le, hogy a forradalmi munkásmozgalmat egyéni demagógok és agitátorok hozzák létre; és hogy ezért a börtönökben és a bajonettekben kellő eszközök vannak a kellemetlen „átmeneti jelenségek” lecsillapítására.
Az osztálytudatos német munkások végre megértették a rendőri elmélet humorát, amely szerint az egész modern munkásmozgalom egy maroknyi lelkiismeretlen „demagóg és agitátor” mesterséges, önkényes terméke.
Ugyanaz a felfogás fejeződik ki azonban akkor is, amikor két-három becsületbeli elvtárs önkéntes éjjeliőr-oszlopba tömörül, hogy figyelmeztesse a német munkásosztályt néhány „forradalmi romantikus” veszélyes agitációja és a „tömegsztrájk propagálása” ellen; vagy amikor másrészt egy zajos felháborodási kampányt szerveznek azok, akik a pártvezetőség és a szakszervezetek általános bizottsága közötti „bizalmas” megállapodások révén hiszik, hogy megakadályozhatják a tömegsztrájk kitörését Németországban.
Ha a forradalmi romantikusok felbujtó „propagandájától” vagy a pártvezetés bizalmas vagy nyilvános döntéseitől függene, akkor Oroszországban még egyetlen komoly tömegsztrájk sem történt volna. Ahogy 1905 márciusában a Sächsische Arbeiterzeitungban rámutattam – világ egyetlen országában sem „propagálták” vagy éppen csak „vitatták” oly kevéssé a tömegsztrájkot, mint Oroszországban. És az orosz pártvezetés azon döntéseinek és megállapodásainak elszigetelt példái, amelyek valóban saját hatáskörükben próbálták kihirdetni a tömegsztrájkot – mint például az idei augusztusi utolsó kísérlet a Duma feloszlatása után – szinte értéktelenek.
Ha tehát az orosz forradalom tanít valamit, akkor mindenekelőtt azt tanítja, hogy a tömegsztrájk nem mesterségesen „készített”, nem „véletlenszerűen döntött”, nem „propagált” jelenség, hanem egy történelmi jelenség, amely egy adott pillanatban történelmi szükségszerűséggel származik a társadalmi feltételekből. Tehát nem a tömegsztrájk lehetőségének vagy lehetetlenségének, hasznosságának vagy károsságának absztrakt spekulációival, hanem csak azoknak a tényezőknek és társadalmi feltételeknek a vizsgálatával, amelyekből a tömegsztrájk a osztályharc jelenlegi fázisában nő ki – más szóval nem a tömegsztrájk szubjektív kritikájával a kívánatos szempontjából, hanem csak a tömegsztrájk forrásainak objektív vizsgálatával a történelmileg elkerülhetetlen szempontjából lehet a problémát megragadni vagy egyáltalán megvitatni.
Az absztrakt logikai elemzés irreális területén pontosan ugyanolyan erővel lehet bizonyítani mindkét oldalon, hogy a tömegsztrájk teljesen lehetetlen és biztosan vereséget szenved, és hogy lehetséges és győzelme kétségbevonhatatlan. És ezért a mindkét oldalon bemutatott bizonyítékok értéke pontosan ugyanaz – és ez nulla. Ezért a tömegsztrájk „propagálásának” félelme, amely még formális kiátkozásokhoz is vezetett az állítólagos bűnösök ellen, kizárólag az emberek vicces összekeveredésének a terméke. Ugyanolyan lehetetlen a tömegsztrájkot „propagálni”, mint absztrakt harcmódot, mint a „forradalmat” propagálni. A „forradalom” és a „tömegsztrájk” egyaránt nem jelent mást, mint az osztályharc külső formáját, amely csak határozott politikai helyzetek kapcsán lehet értelmes és jelentéssel bíró.
Ha valaki úgy vállalkozna, hogy a tömegsztrájkot általánosságban, mint a proletár akció formáját, módszeres agitáció tárgyává teszi, és ezzel az „ötlettel” házról házra járva próbálja fokozatosan megnyerni a munkásosztályt, akkor ugyanolyan hiábavaló, haszontalan és abszurd tevékenység lenne, mintha a forradalom vagy az utcai harc ötletét egy külön agitáció tárgyává tenné. A tömegsztrájk most került a német és a nemzetközi munkásosztály élénk érdeklődésének középpontjába, mert új harcmód, és mint ilyen, az osztályok viszonyaiban és az osztályharc feltételeiben bekövetkezett alapvető belső forradalom biztos jele. A német proletariátus tömegének egészséges forradalmi ösztöne és gyors intelligenciája tanúskodik arról, hogy a szakszervezeti vezetők makacs ellenállása ellenére milyen élénk érdeklődéssel fordulnak ennek az új problémának a megoldása felé.
De nem elegendő ezzel az érdeklődéssel és a munkások forradalmi tettek iránti szellemi szomjúságával és vágyával szemben absztrakt szellemi tornával szolgálni a tömegsztrájk lehetőségéről vagy lehetetlenségéről; világossá kell tenni számukra az orosz forradalom fejlődését, annak a forradalomnak a nemzetközi jelentőségét, az osztályellentétek élesedését Nyugat-Európában, az osztályharc szélesebb politikai perspektíváit Németországban, valamint a tömegek szerepét és feladatait az elkövetkező harcokban. Csak ebben a formában vezet a tömegsztrájk vitája a proletariátus szellemi látókörének kiszélesítéséhez, gondolkodásmódjának élesítéséhez és energiájának edzéséhez.
Ebből a szempontból azonban a „forradalmi romantika” ellenségei által kívánt büntetőeljárások minden abszurditásukban megmutatkoznak, mert a probléma tárgyalásakor nem ragaszkodnak szigorúan a jénai határozat szövegéhez. A „gyakorlati politikusok” szükség esetén egyetértenek ezzel a határozattal, mert a tömegsztrájkot főként az általános választójog sorsához kötik, amiből az következik, hogy két dologban hihetnek – egyrészt, hogy a tömegsztrájk pusztán védekező jellegű, másrészt, hogy a tömegsztrájk még a parlamentarizmusnak is alárendelt, vagyis a parlamentarizmus puszta függelékévé vált. A jénai határozat valódi magja ebben az összefüggésben azonban az, hogy Németország jelenlegi helyzetében az uralkodó reakció kísérlete a parlamenti szavazásra valószínűleg a viharos politikai harcok időszakának bevezetésének és jelének pillanata lenne, amelyben a tömegsztrájk mint harcmód Németországban először is használatba kerülhet.
De a tömegsztrájk társadalmi jelentőségének leszűkítésére és mesterséges elfojtására, valamint a tömegsztrájk történelmi hatókörének korlátozására törekvés a kongresszusi határozat szövegével olyan vállalkozás, amelynek rövidlátását csak a kölni szakszervezeti kongresszus vitatilag tiltó határozata hasonlíthatja. A jeni kongresszus határozatában a német szociáldemokrácia hivatalosan tudomásul vette az alapvető változást, amelyet az orosz forradalom [1905-ben] a proletár osztályharc nemzetközi feltételeiben véghezvitt, és bejelentette forradalmi fejlődésének képességét és alkalmazkodóképességét az osztályharc elkövetkező fázisának új követelményeihez. Ebben rejlik a jeni határozat jelentősége. Ami a tömegsztrájk békés alkalmazását illeti Németországban, a történelem fogja ezt eldönteni, ahogy Oroszországban is eldöntötte – a történelem, amelyben a német szociáldemokrácia döntéseivel együtt valóban fontos tényező, de ugyanakkor csak egy tényező a sok közül.