Amit Donald Trump amerikai elnök február 28-án ukrán elnökkel, Volodimir Zelenszkijjel tett, az általában zárt ajtók mögött történik. Most – Trump szavaival élve – ez „nagyszerű tévéshow” volt.
Így bánt az Egyesült Államok évek óta a Globális Dél országaival: mint újgyarmatokkal, amelyeknek hálásnak kell lenniük a rájuk kényszerített megállapodásokért, miközben kizsákmányolják az erőforrásaikat. Ez nem különbözik attól, ahogy Trump Panamáról, Grönlandról vagy Gázáról beszél, undorító AI-animációkkal együtt. Az Egyesült Államok a világot egy hatalmas erőforrás-gömbként látja, amely az övé. Ennek neve van: imperializmus. Ez soha nem tűnt el igazán; most meztelenül és szégyentelenül tért vissza, és tapossa az utolsó maradék ellenerejét, amely korábban féken tartotta – a nemzetközi jogot.
Belföldön Trump ugyanezt teszi. A 19. századi „zsaroló kapitalizmust” akarja feléleszteni, egy ellensúlyok nélküli kapitalizmust: nincsenek szakszervezetek, nincsenek munkavédelmi rendelkezések, és abszolút hatalma van olyan döntések meghozatalára, amelyek milliókat érintenek, akár a deportálást is beleértve. Ahhoz, hogy megnyerje ezt a háborút, Elon Muskot és a Kormányzati Hatékonysági Osztály (DOGE) csapatát állította munkába.
Zelenszkij nyugodt és kontrollált viselkedése a világ legerősebb elnöke előtt tiszteletet parancsolt, különösen a Globális Dél országai körében, amelyek már túl jól ismerik az amerikai erőszakoskodást. De ez nem visz közelebb a békéhez. „A megnyerhetetlen háború”, írtam a Mutiny (Zendülés) című művemben, „már több tízezernyi fiatal férfit beletömött az életük hajnalán a húsdarálóba.” A Trump-Zelenszkij találkozó előestéjén úgy tűnt, hogy egy megállapodás küszöbön áll, amelyben Trump a háború költségeit Európára hárítaná, miközben az Egyesült Államok egy új alapítványon keresztül irányítást szereznék Ukrajna erőforrás- és ásványkincs-kitermelése felett. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy ez a piszkos háború soha nem az értékekről szólt – csak a geostratégiai érdekekről és az erőforrások és termékeny földek feletti ellenőrzésről. A kérdés az: Miért dőlt össze az utolsó pillanatban a megállapodás?
Az egyik lehetőség az, hogy az Egyesült Államok célja tovább gyengíteni Zelenszkij pozícióját, megalázni őt, és végül rezsimváltást elősegíteni. Ez az amerikai külpolitikának évtizedek óta jellemzője: rezsimváltások szervezése, amikor és ahol az amerikai érdekeket úgy ítélik meg, hogy nem szolgálják ki. Ez volt Manuel Noriega sorsa Panamában és Szaddam Husszeiné Irakban. Egy napon egy megbízható szövetséges, másnap megdöntötték. Jeffrey Sachs, az Egyesült Államok korábbi diplomatája emlékeztetett egy állítólagos Henry Kissinger idézetre: „Veszélyes lehet Amerika ellenségeként élni, de barátjaként végzetes.”
Még az Egyesült Államok egyik legerősebb szövetségese, az Európai Unió is ezt tanulja. 2023 szeptemberében a Mutiny-ben írtam, hogy Európa pontosan azért veszíti el a kontinenst, mert vakon követi Washingtont. „Ez egyfajta Stockholm-szindróma”, mondtam a belga miniszterelnöknek, Bart De Wevernek a parlamentben múlt héten. „Minél inkább megalázza Amerika Európát, annál szorosabban kapaszkodik Európa Uncle Sam kabátujjába.” Védelmi miniszterünk, Theo Francken mindenáron ragaszkodik a kiváltságos kapcsolatok fenntartásához Washingtonnal, állítja, hogy inspirálódik az amerikai „szociális modellből”, normálisnak tartja, hogy Trump megpróbálja annektálni Grönlandot, és boldogan akar még több megfizethetetlen F-35-ös harci repülőgépet rendelni az Egyesült Államokból.
Hány sokkot kell még átélnie Európának, hogy felnőjön? A szankciók utáni német recesszió nem volt elég. Elon Musk beavatkozása a választási kampányokba? Nem volt elég. Az amerikai alelnök, JD Vance és a védelmi miniszter, Pete Hegseth általi alázások Münchenben? Még mindig nem volt elég. Trump új vámháborúja? Még kevésbé. Ma Európa vezetői ismét pánikba esnek, és mint egy istállóból szabadult vadlovak, rohannak – több fegyver, több háború, felkészülés a harmadik világháborúra! Európa nem lehet az Egyesült Államok másolata. Nincs szükségünk itt egy belföldi Trumpra. Ehelyett merjen új utat bejárni.
Közben az EU külügyminisztere, Kaja Kallas nyilatkozataiban ragaszkodik ahhoz, hogy elhúzza a piszkos háborút Ukrajnában, fegyverekkel és fiatal férfiakkal és nőkkel táplálja azt. Kallasnak nincs demokratikus legitimitása ahhoz, hogy ilyen gyújtó hangvételű beszédeket folytasson. Európának kevesebb Kallas-féle háborúpártira van szüksége, és több érettségre, hogy valóban változtasson az irányon, és egyesüljön a Globális Dél országaival, mint Brazília és Kína, amelyek régóta tárgyalásokon alapuló megoldásokat követnek.
Ahogy a Mutiny-ben írtam, ez a háború mindig is kétarcú volt. Egyik oldalon Ukrajna területi integritásának megsértése, a nemzetközi jog megsértése az orosz agresszió által. A Globális Dél országai ezt értik. Másik oldalon egy orosz-amerikai proxyháború Ukrajna területén, ahol tízezernyi fiatal a geostratégiai konfliktus áldozata. Washington most szégyentelenül beismeri, hogy ez egy az Egyesült Államok által táplált proxyháború volt. Trump azonban azt állítja, hogy ez a „rossz” proxyháború volt – hogy Oroszország nem az Egyesült Államok igazi ellensége, és minden erőfeszítést a Kína elleni háborúra kell összpontosítani, amelyre adminisztrációja készül. Ez kizárólag azért van, mert Washington gazdasági és technológiai hegemóniáját Kína által fenyegetve látja.
A legújabb divatos szólam az, hogy „ha békét akarsz, készülj a háborúra”. Ez jól hangzik, de katasztrofális. A történelem azt mutatja, hogy amikor a gazdaságok háborúra készülnek, és az elmék konfliktusra hangolódnak, a háború közelebb kerül. Lépésről lépésre a hisztéria helyettesíti a józan elemzést. Egyre több politikus csicsereg a háborúról; egyre kevesebb mer békéről beszélni. A gondolkodás megáll, a diplomáciai megoldásokat elutasítják, és a globális béke kockára kerül. Európának nincs jövője háborús kontinensként. A militarizáció tönkreteszi a gyártóiparát, és a keleti szomszédokkal való állandó feszültség nem visz közelebb a békéhez.
„A tapasztalataim azt tanítják, hogy beszélni kell a másik féllel. Nem mondhatod, hogy ’Nem beszélünk – tudjuk, mit gondolnak.’ A diplomácia elengedhetetlen, különösen feszült pillanatokban”, mondta nekem Jeffrey Sachs.
Európának meg kell találnia a saját útját. Oroszország nem mozdul; nem törölheted el a térképről. Ahelyett, hogy mélyebbre süllyedne a hisztéria és a közhelyek örvényébe, Európának érett diplomáciát kell fejlesztenie – amely független utat jár be, látomással a gyártóipara számára, tiszteletben tartva a nemzetközi jogot, és gyakorlatias kapcsolatokat ápolva minden gazdasági óriással: az Egyesült Államokkal, Kínával, Indiával, Oroszországgal, Brazíliával és Dél-Afrikával.
Írta: Peter Mertens, a belga Munkáspárt (PVDA-PTB) főtitkára és a belga képviselőház tagja. Legújabb könyve, amely az indiai LeftWord Books kiadónál jelent meg, a Mutiny: How Our World is Tilting (2024).
forrás: Peoples Dispatch