„A történelem először tragédiaként ismétli önmagát, majd komédiaként”
– Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire 18-ája
A tragédiából komédia, a komédiából groteszk
Ha Marx megérte volna a 21. századot, talán hozzáadott volna egy harmadik formát: a groteszk komédiát, vagy ami rosszabb, a különleges effektekkel és magántámogatással teli önparodizáló komédiát.
Napóleon Bonaparte karddal a kezében, seregek és egy romokban álló köztársaság dicsősége támasztásával vonult fel tragikus alakként. Louis Bonaparte karikatúráként utánozta: eposz és ötletek nélkül, de egy vezetéknévvel és népszavazásokkal. Javier Milei-nek viszont sem kardra, sem származásra nincs szüksége: elég neki egy Twitter-fiók, egy plüssállat, és az ígéret, hogy mindent felrobbant.
Programja miatt lett elnök? Nem. Társadalmi többség megfogalmazásának képessége miatt? Nem. Azért lett elnök, mert megtestesíti a politikától való tiszta gyűlöletet, a vágyat, hogy mindent a földdel tegyen egyenlővé mindazok romjain, amik előtte álltak.
Így azt, amit Marx „komédiá”-nak nevezett, ma libertárius horror-komédiává alakult, ahol az állam hatalma nem egy császári palotában összpontosul, hanem abban az algoritmusban, amely a legviralizálhatóbb üvöltést jutalmazza.
Az új Bonaparte nem fehér lovon lovagol, hanem egy streaming-színpadon, képzeletbeli kutyák ugatása és a „kaszt” elleni szónoklatok kíséretében.
Egy olyan kísérlet tanúi vagyunk, amely annyira argentin, mint egyetemes: egy formális demokrácia, amely tapsok közepette pusztítja el önmagát, és szavaz azokra, akik a „szabad piac” nevében ígérnek pusztulást, mintha a piac egy féltékeny és bosszúálló isten lenne, aki emberáldozatokat követel a stabilitásért cserébe.
Milei, avagy az algoritmikus bonapartizmus
Louis Bonaparte 1851-ben került hatalomra, rendet, stabilitást és a múlt dicsőségét ígérve. Nem voltak saját ötletei, de volt egy szimbolikus öröksége: a Bonaparte név, a Birodalom távoli visszhangja. Erőssége nem a gondolkodásában, hanem a képében rejlett: a császár unokaöccse, a „providenciális ember”.
Javier Milei-nek szintén nincsenek új ötletei, de erős képet kínál: az oroszlán, amely a „kaszt” ellen üvölt, a közgazdász, aki igazságokat kiabál a tévéműsorokban, a dühös kívülálló, aki ígéri, hogy lerombolja az államot, mint a nemzeti megváltás aktusát.
De míg Bonaparténak szablyái és katonái voltak, Milei-nek kamerái, like-jai, botjai és influenszerei vannak. Hadserege nem ezredekből, hanem algoritmusokból áll, amelyek láthatóságot biztosítanak neki; nem rohammal, hanem engagement-gel szerzi meg a hatalmat.
Ő az első argentin elnök, aki teljes egészében a digitális spektákulum korában készült, a prime-time televízió és a mémek radikalizálódásának gyermeke. Nyelvezete nem a meggyőzésre, hanem a viralitásra törekszik. Nem többségeket fogalmaz meg: érzelmileg encapsulálja őket.
A 19. században a bonapartizmus az uralkodó osztályok mozgósított nép félelmének tekintélyelvű válasza volt. A 21. században a mileizmus ennek a félelemnek a libertárius és kicsi verziója: egy nihilista válasz a reprezentáció válságára.
Ígérete nem a reform, hanem a pusztítás. Programja nem liberális, hanem romboló. És mégis valami szentbe vetett hitet testesít meg: a Piacot, azt a felsőbb entitást, amely mindent lát, mindent kiegyensúlyoz, mindent megbüntet.
Louis Bonaparte egy modern császárként összpontosította a hatalmat. Milei ugyanezt teszi, de algoritmikus lényként, egy libertárius szuperhős esztétikájával és messianisztikus retorikával.
Így, mint egy tragikus és komikus paradoxon, az ember, aki a szabadság védelmezőjének kiáltja ki magát, rendeletek halmán ül, sértegeti a kongresszust, és azt javasolja, hogy a politikát egyetlen akaratra redukálják: a sajátjára.
A peronizmus romjai (ami még mindig tartja az ország tetőjét)
Ha Louis Bonaparte a republikánusok tehetetlenségéből emelkedett ki, Javier Milei az argentin politikai rendszer összeomlásából nőtt ki, és különösen a peronizmus alapvető ellentmondásából: egyszerre a legmegkopottabb… és a legszilárdabb.
Évtizedekig a peronizmus több volt, mint egy párt: egy nemzeti-populista mátrix, egy híd az állam és a nép között, a társadalmi igazságosság és a kormányozhatóság között. De az idő, a folyamatos hatalom és az újjáalakulás hiánya olyan szerkezetté változtatta, amely inkább a megmaradásra, mint az átalakulásra összpontosított.
Ma már nem irányítja a nép érzelmeit, mint annak idején, és mégis ez az egyetlen erő, amely még mindig megőriz valami hasonlót a nemzeti szervezethez, valós kapcsolatokkal a negyedekkel, szakszervezetekkel és társadalmi mozgalmakkal. Amíg mindenki más improvizál, a peronizmus – bár legyengült – létezik.
Az irónia kíméletlen: ha a peronizmus egy öreg, rozsdás vonat, a politikai rendszer többi része egy törött gördeszka vagy egy digitális fantázia.
És mégis, ez a létezés nem elég. Mert a nép már nem érzi képviseltetve magát azok által, akik a nevében beszélnek, és elégedetlensége, amely valaha szavazatokká válhatott, most már visszacsapó boomerang. Milei nem talált fel semmit: csak csatornázta mindazok politikai kudarcát, akik jövőt ígértek, és nyomort adtak.
Képes-e a peronizmus újjáalakulni a nép eszközeként, vagy arra van ítélve, hogy a 20. század fosszíliája maradjon? Ez a kérdés lebeg Argentína minden sarkában, amíg az oroszlán üvölt és az ország zsugorodik.
A proletariátus hang, párt és központ nélkül
A Brumaire 18-ban Marx rámutatott, hogy a francia parasztság egy szétszórt, elszigetelt osztály volt, öntudat nélkül, és ezért mások, például Bonaparte „képviselte” őket. Ma, Milei Argentínájában ezt a szerepet egy még széttöredezettebb figura játssza: a bizonytalan munkás, az időnként munkanélküli, az eladósodott egyéni vállalkozó, az egyedülálló anya, akinek három app van a telefonján a túléléshez.
Hol van ma a proletariátus? A Rappi konyháiban, a piacokon, a csődbe ment szövetkezetekben, a csatornák nélküli negyedekben, az összeomlott kórházakban, a fűtés nélküli iskolákban. Ott van… de már nincs kollektív hangja.
A szakszervezetek – a régi peronizmus gerince – elvesztették kapcsolatukat a munka új társadalmi összetételével. Sok esetben kiváltságok őrzőivé váltak; más esetekben csupán árnyékai önmaguknak. A baloldal pedig gyakran a nép nevében beszél, de a nép nélkül. Kevés a jelenlét az utcákon, a gyűlések rituálissá váltak, és az epikus retorika üres felkiáltásokként ismétlődik.
Ahogy Marx mondaná, a proletariátus nem emancipálhatja önmagát szerveződés nélkül, de a szerveződés többet igényel, mint betűszavakat: igényli a hallgatást, a jelenlétet és a valódi hatalom felépítését.
Milei-nek nem kell képviselnie a proletariátust: elég, hogy eltorzítja. „Planeros”-nak (juttatásélősködők), „parazitáknak”, „támogatott kasztnak” nevezi őket, és a hiányt a vállukra veti. És saját hang nélkül a nép inkább fogyasztja a saját karikatúráját, mint hogy a valóságát élje.
Mégis, a felszín alatt apró ellenállási zsebek léteznek: ételosztók, gondozó hálózatok, népi könyvtárak, szövetkezetek és kerületi kulturális központok.
Ez még nem elég egy politikai alternatívához ma, de életben tart egy szervezett méltóságot, egy reményt, amelyet még nem rombolt le teljesen a láncfűrész.
Innen születhet újjá egy új kollektív szubjektum? Vagy továbbra is egy olyan társadalom maradunk, ahol mindenki egyedül harcol, miközben a hatalom a színpadról röhög.
A piaci kultusz mint új vallás (zsandárokkal a szentélyben)
Ha a 19. század a császárt és a hadsereget szentelte meg a rend garanciáiként, a 21. század argentin változata a piacot ültette trónra mint abszolút, szent, megkérdőjelezhetetlen istenséget. Javier Milei nem kormányoz: ő misézik. És amit felmutat, az nem közigazgatás, hanem a megszorítások liturgiája.
A költségvetési hiány bűn. Az állam istenkáromlás. A megszorítás pedig kollektív megtisztulási rituálé.
De a régi prófétákkal ellentétben ennek az új papnak gumibotra van szüksége.
Mert a libertárius hit nem osztozik azon a népen, aki szenved alatta. Nyugdíjasok vonulnak, tanárok szerveződnek, tudósok tiltakoznak, diákok elfoglalják az egyetemeket. És az egyetlen válasz a rendőri erőszak.
Patricia Bullrich – Milei apparátusának kulcsfigurája – jól érti ezt: nincs láncfűrész rendőri kordon nélkül, nincs „szabadság” protokoll nélkül, nincs piac fegyelem nélkül. Ahol nincs konszenzus, ott a gumibot. Ahol nincs engedelmesség, ott a könnygáz.
Milei azt üvölti: „Éljen a szabadság, bassza meg!”, miközben szövetségi erőket vet be azok ellen, akiknek nincs pénzük buszjegyre. Ahogy Louis Bonaparténak kellett a hadsereg a párizsi lázadások elfojtásához, a libertárius bonapartizmusnak Bullrich-ra van szüksége, hogy leverje Córdobát, Rosariót, Jujuy-t, vagy bármelyik helyet, ahol a nép azt mondja: „Elég!”.
És mindez egy olyan eszme nevében, amit nem vitatnak meg, mert már nem politikai: ez a teológia. A piac a hatalmasok új vallása. Evangélistái a tanácsadó cégekben, inkvizitorjai a médiában, keresztes hadjáratai a Casa Rosadában zajlanak. A társadalmi igazságosságot nem vitatják meg: kigúnyolják. A tiltakozással nem foglalkoznak: bűncselekménnyé nyilvánítják. Az ellenkezést nem hallgatják meg: könnygázzal elhallgattatják.
És közben a gazdaság „kiigazít”, a jogok folyékonyabbá válnak, a demokrácia pedig összezsugorodik.
És mi lesz a komédia után? Egy nemzet nyitott végkifejlete
Marx a Brumaire 18-át figyelmeztetésként és a kudarc boncolásaként írta. Nem ünnepelte Bonaparte felemelkedését, de nem is merült el melankóliában: elemezett, hogy előrejelezzen, felkeltsen, felkészítsen a következő hullámra.
Ma, ezzel az új „mémekkel teli bonapartizmussal” szemben sokan úgy érzik, a történelem egy kiút nélküli komédiává vált. Hogy nincs többé szubjektum, párt, lehetséges eposz. De vajon igaz, hogy minden elveszett?
Mi van, ha az ellenállás nem a csúcson, hanem a perifériákon van? A kerületi gyűlésekben, az ébredő szakszervezetekben, a közösségi könyvtárakban, a rádióállomásokban, a nyugdíjasok menetelésében, akiknek nincs semmijük – de mindent odaadnak? Mi van, ha a kultúra, a költészet, a szeretet és az emlékezet még mindig magot rejt?
Mert a láncfűrész kivágja a fákat, de a gyökereket nem. És az argentin népi gyökerek – ez a küzdelem, irónia, emlékezet és gyengédség keveréke – túlélték a diktatúrákat, a hiperinflációt, a száműzetést.
Milei elmúlik. Ahogy elmúlt Cavallo, ahogy elmúlt Menem, ahogy elmúlt az állami szféra végét hirdetők sora.
De a történelem harctér marad. És bár ma az algoritmusok uralkodnak, az élet tovább szövődik a mindennapok szövetében: a megosztott matékban, a téren énekelt dalokban, a zsúfolt osztálytermekben, a hangosan felolvasott versekben.
Talán nem lesz egy új október 17-e a láthatáron. De lehetnek százszámra a méltóság apró gesztusai, amelyek együtt új narratívákat építenek.
Mert a történelem – akár a költészet – nem ismétli önmagát: újraírja.
Írta: Jorge Coulon zenész, író és kulturális szervező. Az Inti Illimani együttes alapító tagja. Publikációi közé tartozik az Al vuelo (1989), La sonrisa de Víctor Jara (2009), Flores de mall (2011), és legutóbb az En las cuerdas del tiempo. Una historia de Inti Illimani (2024).
forrás: Globetrotter