Az Egyesült Államokban a rendőri brutalitás a munkásosztály ellen már azt jelenti, hogy katonai módszereket, taktikákat és halálos felszerelést alkalmaznak.
Ez jól látható az állam reakciójában a Los Angeles-i rasszista bevándorlási razziák elleni felkelésre. Donald Trump bevándorlás-ellenes kampánya a tekintélyuralom fokozódását hozta magával. A bevandorlási és vámhatóság (ICE) tisztjei jelvény és egyenruha nélkül, jelöletlen autókkal embereket rabolnak el az utcáról. A rendőrség könnygázzal, villanógránátokkal és gumilövedékekkel lépett fel a tüntetők ellen.
LA belvárosában parkolókat foglaltak le, hogy rendőrjárművekkel tegyék tele őket, készen arra, hogy bármikor félelmet keltsenek a tüntetőkben. A Nemzeti Gárdát és a tengerészgyalogságot is bevonták az utcákon való járőrözésbe.
Fanna Gamal jogász szerint az elmúlt évtizedekben a rendőrség „a militarizmus alapjai szerint átalakult„. Ez nem véletlenül történt. Kulcsszerepet játszott a rasszizmus és az osztályuralom megerősítésében. Gamal szerint a fekete és barna közösségek „katonai jellegű állami ellenőrzés alatt állnak”, míg a fehér közösségek „militarizált állami védelmet kapnak„.
A rasszista rendőri gyakorlat a feketéket embertelenül kezeli, mintha csak az államra leselkedő fenyegetés lennének, akiket brutálisan lehet kezelni. Ezzel szemben azok, akiket nem ér brutalitás, azt a közvetített üzenetet kapják, hogy ők érdemesek az állam védelmére, és érdekelték a rendszer fenntartásában.
Ez osztályvonalakon is keresztülmegy. 2011-ben a rendőrség toronyágyús páncélozott járműveket és páncélos hajókat hozott be, hogy szétzúzza a dokkmunkásokat. Ők a nyugati parton blokkolták a vasúti síneket és foglalták el a gabonaterminálokat a bérért és a szakszervezeti elismerésért folytatott harcukban.
A rendőrség úgy próbálja uralni a célterületeket, mintha harci övezetek lennének. Mindent bevetnek a fegyvertárukból – lovaktól a helikopterekig –, hogy erőszakot, félelmet és elrettentést keltsenek.
Gyakran hozzáférnek katonai stílusú fegyverekhez. A rendőrségi osztályokat elárasztották katonai felszereléssel, a halálos fegyverektől a testpáncélig.
A helyi rendőrség gyakran olyan hadifelszerelést kap az amerikai hadseregtől, amely már elavult a katonai használatra, például páncélozott járművek régebbi modelljeit.
A rendőrképzés is a militarizmus kultúráját tükrözi. A fiatal újoncokat úgy készítik fel, mintha harci övezetbe mennének, és arra tanítják őket, hogy az ellenséget rá kell kényszeríteni a megadásra. A kiképzők azt sugallják, hogy a rendőrök minden nap harctéri környezetben dolgoznak, amikor járőröznek.
Amikor egy rasszista intézmény, mint a rendőrség, militarista alapelvek szerint jár el, a fekete munkásosztály lesz az erőszak elszenvedője.
Az 1960-as évek városi felkelései fordulópontot jelentettek a rendőrség militarizálásában. Gamal kiemeli az 1965 nyarán Los Angeles-ben kitört Watts-lázadást. A hat napos zavargás egy rendőri brutalitás miatt tört ki a Watts negyedben.
Évek óta tartó feszültség gyűlt össze a rendőrség ellen – a rasszista rendőrök folyamatosan terrorizálták a fekete és barna közösségeket. Egy este a rendőrség megállított egy 21 éves fekete férfit az autójával, mert nem volt jogosítványa, majd gumibottal megverték. Az utcák lángba borultak, amikor tízezrével keltek fel a fekete munkásosztály tagjai, harcoltak a rendőrökkel és zavargásokat robbantottak ki. Dél-Los Angeles lázadásba fulladt.
Ez több volt, mint puszta összecsapás az állam fegyveres testületeivel. Ez a harag kitörése volt egy rothadt rasszista rendszer ellen, amely másodrendű polgárnak tekintette a feketéket.
A kormány kijárási tilalmat rendelt el este 8 óra után, és bevonultatta a Nemzeti Gárdát a tüntetők leverésére. Nem a lakhatási, munkahelyi vagy oktatási diszkriminációt próbálta megoldani, hanem inkább úgy döntött, hogy erőszakosabb terrorral ruházza fel a rendőrséget. Ez egyre inkább azt jelentette, hogy a rendőrség hadsereg-szerűvé vált.
A militarizációt a rasszizmus hajtotta a felsőbb rétegekből, amely a jogaiért harcoló feketéket „törvényen kívüli banditáknak” állította be.
Az amerikai állam a rasszista félelmek és aggodalmak irányába hajlott. Gamal szerint a leghevesebben tiltakozó negyedeket „belső lázadás helyszíneiként” kezelték. A tüntetőket „belső ellenségként” démonizálták, ahogyan Donald Trump is teszi most a Los Angeles-i tüntetőkkel. Az elnök „fizetett lázadóknak” nevezte a önvédelemre kényszerült LA-i munkásosztályt, és a tiltakozást „külföldi inváziónak” bélyegezte.
A tüntetések és a résztvevők „a nemzetre” jelentett fenyegetésként való beállítása indokként szolgál a militarizált rendőri válaszra.
Ez nem csak a tüntetések idején nyilvánvaló. A bevándorlókat és menekülteket az USA régóta az állami védelem határain kívülire helyezi. Ez teszi lehetővé, hogy az ICE terrorizálhassa őket.
Az FBI a Watts-lázadásra úgy reagált, hogy szorosabb együttműködést sürgetett a hadsereg és a rendőrség között. Arra szólította fel a rendőrséget, hogy készítsenek tervet arra, hogy miként kérhetnek katonai segítséget szükség esetén.
A Los Angeles-i Rendőrkapitányság megfogadta az ajánlásokat, és elkezdett együttműködni a hadsereggel a kiképzés terén. Konzultált a tengerészgyalogsággal, és létrehozott egy új, katonai taktikákat és felszerelést használó rendőri egységet – az első SWAT (Special Weapons and Tactics) csapatot. És mi volt a SWAT első célpontja? A Fekete Párduc Párt Los Angeles-i szervezete.
Azóta a SWAT csapatok elterjedtek az USA városaiban. Az épületekben végrehajtott razziákban, nyomozásokban és kábítószer-ellenes akciókban vetik őket be.
Harci egyenruhában és sisakban, fegyverekkel, villanógránátokkal és páncélozott járművekkel vannak felszerelve. A túlzott erőhasználat a normális náluk.
A militarizáció következő lépcsőfoka a „Drog Elleni Háború” volt az 1980-as években. Ezt a „háborút” a polgári jogok visszafordítása és a jobboldali ideológiai eltolódás kísérte. A bűnözést rasszosították. Morális pánik tört ki, amely szerint a bűnözés a feketék veleszületett biológiájából, az apák hiányából vagy a rapzenéből ered.
Döntő lépésként 1981-ben a Kongresszus elfogadta a „Military Cooperation and Law Enforcement Officials Act” törvényt.
Ez bővítette a rendőrség-hadsereg együttműködést azzal, hogy felszerelést, kutatási lehetőségeket, információkat és kiképzést biztosított a rendőrségnek a droghasználat elleni fellépéshez. Hamarosan a rendőrség és a hadsereg közös akciókat hajtott végre.
Csak néhány évvel később a Védelmi Minisztérium bevezette a „1033-as programot”. Ez lehetővé tette a rendőrségi osztályok számára, hogy olyan katonai felszerelést kérjenek, amelyet a szövetségi kormány feleslegesnek nyilvánított – szinte ellenőrzés nélkül. A 1033-as program ma is működik.
A határok elmosódása a hadsereg és a rendőrség között az USA-ban nem véletlen. Gamal szerint ezt „az a politikai gazdaság hajtja, amely a vállalati profitot előbbre helyezi, mint az emberi élet virágzását”.
A gazdasági logika nyilvánvaló. A munkásosztály a munkáltatók számára akkor hasznosabb, ha elnyomott, megosztott és megtörött, mint ha magabiztosan állna ki a saját erejéért.
A csapatok bevetése nem újdonság
Donald Trump nem az első amerikai elnök, aki katonákat küldött egy amerikai város utcáira.
Már 1967 júliusában Lyndon B. Johnson demokrata elnök 4700 ejtőernyőst vezényelt Detroit utcáinak megszállására. A rendőri brutalitás és rasszizmus elleni népi ellenállás váltotta ki ezt a lépést.
A detroiti rendőrség elnyomó rendszert vezetett be a város munkásnegyedeiben. Ez mind feketéket, mind fehérek érintett – de kétségtelenül a fekete szegények szenvedtek a legtöbbet.
Július előtt több tüntetés is volt, de a helyzet 1967. július 23-án fokozódott elviselhetetlenné. Hajnalban a rendőrség betört egy buliba, ahol két vietnami háborúból visszatért fekete katonát ünnepeltek. Körülbelül 80 embert letartóztattak.
Egyre többen vonultak ki az utcára tiltakozni. Téglákat és Molotov-koktélokat dobáltak a rendőrökre, akik visszavonulásra kényszerültek. George Romney kormányzó 9000 nemzeti gárdistát küldött az utcákra, akiket Johnson 4700 ejtőernyőssel és tankokkal erősített meg. Az ellenállás népfelkelési méreteket öltött.
43 ember halt meg, 1189 megsebesült, és több mint 7200 embert tartóztattak le. A katonák és a rendőrök úgy viselkedtek, mintha ellenséges várost foglaltak volna el. Egyszer egy tanklövész tűz alá vett egy lakóépületet, amikor azt hitte, hogy egy cigarettát gyújtó ember mesterlövész. Géppuskával lőtte szét a házat, megölve egy négyéves fekete kislányt, Tanya Blandinget.
Másutt a rendőrök foglyul ejtettek egy fekete tizenévest, utasították hogy „fusson el”, majd lelőtték. A rendőrség betört az Algiers Motelbe fegyverek után kutatva, de csak egy játékpisztolyt találtak – közben három fegyvertelen fekete férfit megöltek.
A letartóztatásokat brutális kihallgatások kísérték. Olyan sokan sebesültek meg vagy kerültek börtönbe, hogy Detroit autógyárait is érintette. Négy napba telt, mire „visszaállt a rend”. A rendőrök és katonák mintegy 150 000 lövést adtak le. Az emberek gyűjtötték az utcán heverő töltényhüvelyeket, és karkötőket, nyakláncokat készítettek belőlük.
A lázadást évekig tartó rasszista elnyomás váltotta ki, de számos fehér munkás is csatlakozott a feketékhez a rendőrök és katonák elleni harcban. A letartóztatottak közül közel 900 fehér volt, és fehér munkások is odavesztek.
A politikusok és gazdagok – feketék és fehérek egyaránt – dicsekedtek, hogy megtörték a város ellenállását. De a lázadás forradalmi szakszervezeti mozgalmat szült, amely az autógyárakban szerveződött. Megalakult a Fekete Diákok Egységes Frontja is, amely a rendőrség iskolákból való eltávolításáért kampányolt. 1968 májusában 100 000 diákot sztrájkba hívtak Malcolm X születésnapjára.
Amikor 1968. április 4-én megölték Martin Luther Kinget, ezrek vonultak Detroit utcáin. Romney ismét bevetette a Nemzeti Gárdát, de a katonai erő nem volt elég Detroit népének legyőzésére.
Írta: John Newsinger