Az Egyesült Államok Venezuelával szembeni illegális katonai akciója után a szuperhatalom legitimációs válsággal néz szembe, még szövetségesei körében is.
A január hónap első napjaiban kénytelenek voltunk tanúi lenni annak, amit bár nem meglepő, soha nem reméltünk volna megpillantani: az Egyesült Államok bűnös agressziójával elkövetett, törvényesen hivatalban lévő elnök elrablását.
Az amerikai katonai akció utáni első órákban uralkodó kezdeti zavar helyét világszerte a felháborodás tettei és a szolidaritás kifejezései vették át. Ezek a tettek egy komoly értékelés eredményei, amellyel egy hatalmas információáradattal (egy része pontos, más része félrevezető vagy teljesen hamis) kellett szembenézni, amely a közösségi média és a hivatalos médiák felületein keringett.
Venezuela állama és kormánya sértetlen: a Nemzetgyűlés január 5-én ült össze, és Delcy Rodríguez alelnököt beiktatták ügyvivő elnökként.
A csatatéren azonban még nem hasadt hajnal.
Nincs hely a naív optimizmusnak. A tüzek még égnek. A tanulságokat még nem vonták le.
Az Egyesült Államok katonai támadása Venezuelában és Nicolás Maduro elnök, valamint Cilia Flores nemzetgyűlési képviselő elrablása nem volt „sebészeti pontosságú csapás”. Semmi sebészeti pontosság nincs abban, hogy 150 repülőgépet, Delta Force egységeket, majd az USA Déli Parancsnokság teljes együttesét (beleértve az áram- és kommunikációleállításra képes elektronikai hadviselési rendszereket) vetnek be. Ez a hadművelet megsemmisítette Venezuela katonai védelmi rendszereit és az ország más katonai létesítményeit, valamint civil építményeket (beleértve orvosi felszereléseket tároló raktárakat is). Több mint száz venezuelai vesztette életét az elrablással szembeni ellenállásban, miközben egy olyan haderővel néztek szembe, amelynek fegyverrendszereit évente több mint 1000 milliárd dollár finanszírozza.
Ez nemcsak hatalomfitogtatás, hanem kétségbeesés is. A végső megoldás 25 évnyi, Venezuelában sikertelen rendszerváltási műveletek után. Globális figyelmeztetésként szolgál: egy erőszakos üzenet, amelyet egy olyan hatalom küld, amely képtelen volt megtörni Venezuela Bolivári Forradalmát és megszerezni a világ legnagyobb olajkészleteinek irányítását, mielőtt letelne az idő. Ebben a felfogásban nincs semmi új. A nagyon is ismert forgatókönyvet követi az Egyesült Államok beavatkozásainak hosszú történetéből: a puccsok Guatemala: Jacobo Árbenz (1954), Brazília: João Goulart (1964), a Dominikai Köztársaság: Juan Bosch (1965) és Chile: Salvador Allende (1973) ellen, illetve a szélesebb koordinált terrorkampány Latin-Amerika teljes baloldala ellen az 1975-ös Kondor-hadművelet keretében. Chávez ismerte ezt a történelmet. Maduro szintén. Egy stratégiai erőforrásokkal rendelkező ország számára semmi sem világosabb, mint a szuverenitás megvédésének szükségessége (egy tanulság, amely jól ismert a Global South országai számára).
Ezzel a bűncselekményszerű hadművelettel (amely minden, az úgynevezett „nemzetközi jog” maradványait alkotó norma ellen hat), az Egyesült Államok legitimációs válsággal néz szembe, még szövetségesei körében is. Az imperializmus valódi arca lelepleződött: a dominancia érvényesítése mindenki felett, bármelyik féltekén. A nyomasztó katonai erő és a világ bármely pontján való csapásmérő képesség által hajtva, a mai imperializmus túlmutat a Monroe-elvén. Donald Trump és társai mindent akarnak, és semmit sem akarnak elveszíteni. Itt rejlik a gyengesége.
Trump kénytelen volt szembenézni a venezuelai Jobboldal teljes kudarcával. Visszavonta uralkodásuk fiktív jogát, és ehelyett a chavista vezetés folyamatosságát kellett elfogadnia. Ahogy nem sikerült Juan Guaidót ráerőltetniük, most Maria Corina Machadóval sem sikerült. Hogy bármelyiküket a Miraflores elnöki palotába ültethessék, az amerikai csapatoknak fel kellett volna mászniuk a város körüli dombokra, és utcáról utcára kellett volna küzdeniük egy, az oligarchia visszatérése iránti gyűlölettel összetartozó népesség ellenállásával.
Egy ilyen amerikai agresszióval szemben nem lehet hinni egy olyan diplomáciai útban, amely szükségszerűen a szuverén és egyenlő államok elismerésén alapul. Az Egyesült Államok a nemzetek párbeszédre való hajlandóságát a gyengeség jeleként értelmezi, és éhes vadállatként veti magát rá. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy hazudnak.
A csatatérnek van egy katonai összetevője, amelyben az Egyesült Államok sikeresen hajtott végre egy küldetést. De vannak más összetevői is (gazdasági, politikai, etikai, szimbolikus frontok), amelyekért még küzdelem folyik. Ezen dimenziók főszereplője a venezuelai nép, mozgósítva emlékezetét, közelmúltját, méltóságát, győzelmeit és aktív szerepvállalását. A nép Chávez továbbélő tekintete alatt mozgósít.
Kuba szerepe
Kuba számára, amelyet több mint 60 éve blokád alatt tartanak, és ugyanez a birodalom nevez terrorista államnal és bukott államnak, nincs más út, mint az antiimperializmus mélyítése.
A Kuba és Venezuela közötti kapcsolat José Martí (1853-1895) Simon Bolívar (1783-1830) iránti csodálatából született – Marti az az utazó, aki a Felszabadító szobra előtt sírt. Ezeket a kötelékeket egy évszázaddal később a Chávez és Fidel közötti szeretet táplálta. Ezek nem pusztán kereskedelmi kapcsolatok, amelyeket a blokád közepetti túlélés szükségessége szült, bár a szuverén együttműködés teljesen jogos lenne. Testvériség kötelékeiről, testvérek közötti kapcsolatokról van szó, akik a szocialista út követésére törekednek, a nép arcai, a Venezuelában szolgálatot teljesítő több ezer kubai szakember és az évtizedek alatt született szeretet, lojalitás és áldozat történetei táplálják.
Országaink bizalomra és kölcsönös elkötelezettségre alapozott gazdasági kapcsolatokat ápoltak, az olaj és az egészségügyi és oktatási szolgáltatások cseréjén, preferenciális megállapodásokkal járó kompenzált kereskedelmi kapcsolatokon. Ezek a csereviszonyok az elmúlt években az egyoldalú szankciók és a blokád szigorítása miatt csökkentek. A venezuelai olaj elleni tengeri blokád új nehézségeket jelenthet e csereviszony számára, de amiről a kubaiak manapság beszélnek, az nem a nemzeti gazdasági érdekek, hanem az imperializmus, a forradalom, az internacionalizmus, az elkötelezettség – szavak, amelyeket iránytűként kell bevinnünk mindennapi gyakorlatunkba.
A Baloldal egy meghatározó pillanatot él át, és ebben az órában ki kell állnia történelmi helyén. Nem sikerült előmozdítanunk a regionális integrációt. Nem sikerült megerősítenünk a regionális szuverenitást erőforrásaink és erőink összefogásával. Nem sikerült elmélyítenünk egymás küzdelmeinek és nemzeti valóságunk különbségeinek megértését. És ezzel szemben mindig is állt egy birodalom (ma mohóbb és lélektelenebb, de ugyanolyan, mint mindig).
A kubaiak elítélik az Egyesült Államok katonai agresszióját Venezuela ellen és a régió országai elleni fenyegetéseket, határozottan elítélik Maduro és Flores elrablását, és szabadon engedésüket követelik. A II. CELAC csúcson elfogadott, régiónkat Békézónaként elismerő Nyilatkozat védelmével őszintén védjük a békét. Mai haragunk nem gyűlöletté válik, hanem hordozza a zsoldoscsapatok felett aratott győzelem történelmét Girónnál, az októberi válságot, az állami terrorizmus cselekményeivel és a blokáddal szembeni ellenállást, amely akkor már 40 éves volt, amikor Venezuelával formális testvéri kapcsolataink elkezdődtek.
Ma a kubai nép 32 fiát gyászolja egy olyan országnak, amely csak dolgozni akar, hogy jobban élhessen a választott útján. Annyira tisztában vannak azzal, hogy egyetlen nép sem állhatja ki egyedül a most Mexikó, Kuba, Kolumbia és Grönland ellen indított fenyegetéseket. Csak egyesülve állíthatjuk meg ezt a hatalmas fasisztát, akinek nincs más erkölcse vagy etikája, mint a kizsákmányolás és a büntetlenség, aki úgy érzi, joga van a világ minden olyan részéhez, amely érdekli, és fel van ruházva azzal a joggal és hatalommal, hogy elpusztítsa a világnak azt a részét, amely nem érdekli.
Írta: Llanisca Lugo González, a No Cold War Collective tagja, kutató és az Antonio Gramsci Tanszék vezetője a kubai Havannában található Juan Marinello Intézetben. A Kubai Nemzetgyűlés képviselője.
A cikket a Globetrotter készítette.