Háború és válság idején a nacionalista érzelmek felerősödhetnek. Az igazi összetartás azonban abban rejlik, hogy túllátunk azon, amit a zászlók képviselnek.
A zászlók kifejezhetik a kollektív identitást, de jelentésük attól függ, hogyan használják őket.
A Szent György-kereszt jó példa erre. A futballtornák idején sokan lengetik az angol zászlót a csapat támogatására, ami általánosan elfogadottan sporttámogatásként értelmezhető, nem pedig politikai üzenetként.
A zászlók jelentése azonban a kontextussal változik. Amikor a szélsőjobboldali csoportok a Szent György-keresztet helyezik a lámpaoszlopokra, az arra figyelmeztet, hogy a terület egy nacionalista identitáshoz „tartozik”.
A nemzeti szimbólumok a kirekesztés eszközeivé válnak, ami az egyik helyzetben semlegesnek tűnik, az a másikban megfélemlítéssé alakul.
Az Egyesült Államokban Donald Trump a zászlót használta fel a kirekesztő nacionalizmus népszerűsítésére. Nagy-Britanniában Keir Starmer gyakran alkalmazza az Union Jacket, hogy az egység, a biztonság és a közös „nemzeti érdek” illúzióját keltse.
Az ilyen szimbólumok azt a benyomást kelthetik, hogy a társadalomnak közös érdekei vannak. A valóságban a kapitalizmus alatt a társadalom az osztályok mentén megosztott marad. A dolgozóknak nem közösek az érdekeik a főnökökkel és uralkodókkal pusztán azért, mert ugyanazon határokon belül élnek.
Rosa Luxemburg leleplezte azt a politikai megtévesztést, amely gyakran áll a nacionalista mozgósítások mögött.
A Junius-brosúrában, amelyet az első világháború idején írt, azzal érvelt, hogy a modern imperialista háborúkat nem a hétköznapi emberek vagy a civilizáció védelmében vívják. Ehelyett a rivális uralkodó osztályok közötti versengésből fakadnak, amelyek piacokra, területekre és geopolitikai hatalomra törnek.
Amit hazafias kötelességként állítottak be, az a valóságban a kapitalista rivalizálás által vezérelt katasztrofális mészárlás volt. Luxemburg a birodalmi és gyarmati hatalmak közötti konfliktusokat elemezte, ami nem illeszthető tökéletesen Irán mai helyzetére. De a jelenlegi, Iránt érintő konfliktust az átfedésben lévő globális és regionális imperialista versengés alakítja.
A Közel-Kelet régóta stratégiai sakktáblaként szolgál a nyugati dominancia és a befolyásra törekvő regionális hatalmak számára. Felismerni a nacionalizmus szerepét ebben az összefüggésben nem jelenti azt, hogy az imperialista hatalmakat és az autoriter rezsimeket erkölcsileg egyenlőként kezelnénk.
Irán uralkodói is nacionalista logikára támaszkodnak. Amikor a rezsim válsággal néz szembe, a nemzet védelmezőjeként állítja be magát a külföldi ellenségekkel és a nyugati imperializmussal szemben.
Ellenezni a nyugati beavatkozást és elismerni Irán szuverenitáshoz való jogát nem követeli meg a rezsim vezetésének ünneplését.
Az iráni diaszpórán belül az összetartozást néha az uralkodó elitéhez kötődő nemzeti szimbólumokon keresztül fejezik ki. A tüntetéseken gyakran két zászló tűnik fel – a Pahlavi-idők oroszlános és napos zászlója, valamint az Iszlám Köztársaság zászlója.
Sok iráni számára ezek nem semleges kulturális szimbólumok, hanem az elnyomás, a bebörtönzés és az erőszak emlékeztetői.
A monarchista diaszpóra egyes csoportjai a Pahlavi-zászlót lengetik miközben az Egyesült Államok vagy Izrael Irán elleni támadásait ünneplik, nosztalgiát keltve egy olyan monarchia iránt, amely egy nyugat által támogatott diktatúrán keresztül uralkodott. Uralmuk alatt a szakszervezeti szervezőket, baloldaliakat és demokratikus ellenzékieket brutálisan elnyomták. Ez táplálta azt a haragot, amely katalizátorként szolgált az iráni forradalomhoz.
Ugyanakkor az Iszlám Köztársaság zászlója feltűnik a Palesztina-tüntetéseken és a háborúellenes tiltakozásokon.
A rendszert támogatók számára ez az állam elérését jelzi Irán határain túlra. Sok száműzött számára azonban mellette vonulni mélyen elidegenítő. Azok számára, akik átéltek bebörtönzést, kínzást vagy üldöztetést, a zászló egy olyan kormányt képvisel, amely bűnös – nem pedig az antiimperializmust.
A kulcskérdés nem az, hogy milyen zászló képviselje Iránt vagy bármely más országot, hanem a hétköznapi emberek küzdelme a szabadságért, a méltóságért és az életük feletti kontrollért.
Irán szerte a kifizetetlen bérekért sztrájkoló munkások, a nemi elnyomásnak ellenálló nők és a politikai jogokat követelő diákok képviselik a változás valódi erőit.
Szolidaritást vállalni velük azt jelenti, hogy elutasítjuk mind a múltbeli, mind a jelenlegi uralkodók szimbólumait.
Ahelyett, hogy az autoriter hatalomhoz kötődő nacionalista zászlók mögé sorakoznánk fel, a szolidaritásnak a nemzetközi munkásosztály-együttműködésre és a demokratikus küzdelmek támogatására kell összpontosítania mindenütt.
forrás: Socialist Worker