Most, hogy a kapitalizmus visszatér a gyarmatosítás brutális módjaihoz, szükség lehet annak a népek számára legyőzőbb aspektusainak újravizsgálatára, hogy ne tévesszünk össze semmit, és ami a legfontosabb, hogy túllépjünk a rendszer propagandagépezetén. A többé-kevésbé leplezett reklám gyakran elfedi a gyarmatosítás bűneit, és gyakran civilizációs vállalkozásoknak álcázza őket, kiemelve a demokráciát és a fejlődést, amelyet a harmadik világ meghódítása állítólag magával hozott.
Rafael Poch nemrég megjelent cikke a CTXT-ben, „Az erényes birodalom” címmel, abban a rendkívüli érdemben jár el, hogy leírja a gyarmati atrocitásokat, és összekapcsolja azokat európai, illetve a globális Észak álláspontjával a palesztin népirtással kapcsolatban. Továbbá kiemeli, hogy „azt a szerepet, amelyet a 19. században a ‘vadakra’ kényszerített ‘civilizáció’, a ‘kereskedelem’ és ‘kereszténység’ játszott, most az emberi jogok, a nemek közötti egyenlőség és más nemes célok ideológiája tölti be”.
Egy kettős médiaművelet lehetővé teszi a mészárlások eltitkolását, és egyúttal a gyarmati hódítás álcázását az azt igazoló fogalmakkal, egy állítólagosan magasabb rendű jó érdekében, amelyet a meghódítottak soha nem osztottak.
Az első kiemelendő kérdés, hogy a gyarmatokon soha nem létezett semmi a demokráciához hasonló, mivel azokat a hódítók vaskézzel kormányozták, a legkisebb engedmény nélkül a népek felé, amelyeket brutálisan elnyomtak. Poch emlékeztet rá, hogy India feldolgozóipari szektorának lerombolásában döntő szerepet játszott a brit textíliák vámjainak eltörlése, miközben az indiai textíliák eladását adókkal és akadályokkal sújtották.
A második kérdés a gyarmataikon alkalmazott közvetlen és közvetett erőszak. Az 1846 és 1847 körüli írországi éhínség, amelyet „ír holokausztnak” nevez, az éhség és következményei miatt egymillió és kétmillió közötti áldozatot követelt egy nyolcmilliós lakosságból. Míg más európai országok, amelyek szintén szenvedtek a burgonyavész-járványtól, leállították az élelmiszerexportot a veszteségek kompenzálására, a britek nemcsak hogy nem tették ezt, hanem kihasználták az éhínséget a szabadpiaci reformok bevezetésére.
Amint látható, Naomi Klein „sokk-doktrínájának” hosszú múltja van, miközben rettentően időszerű maradt egészen a mai napig. Még ma is, a média szépíti a katasztrófát, akár a népek sértegetésével, akár a „haladást” ígérő intézkedések dicsőítésével.
A harmadik kérdés központi jelentőségű: az emberiség elleni bűncselekmények. Csak Indiában 1880 és 1920 között 100 millió ember halt meg egy alig több mint 200 milliós lakosságból az éhínségek és az elszegényedés miatt. Bengáliában 10 évvel korábban az éhínség a népesség egyharmadát, 10 millió embert ölt meg.
A latin-amerikaiak, és különösen az őslakos és fekete népek ismerjük ezt a történetet, mivel földrészünk egy valódi holokausztot szenvedett el, amely majdnem kiirtotta a nem fehér lakosságot. Ehhez hozzáadhatók olyan borzalmak, mint az ópiumháborúk, amelyek Kínában 150 millió kábítószerfüggőt termeltek, a lakosság minden harmadik tagját.
A negyedik kérdés a rabszolgák felszabadítása, hogy őket munkaerőként használják fel a népek ellen, különösen Nagy-Britannia részéről. Az adatok nagyon beszédesek. Az 1776-ot megelőző 30 évben minden negyedik, Marylandbe érkező bevándorló elítélt volt. 1840-ben Tasmania (Ausztrália déli része) lakosságának a fele rab volt. 1788 és 1868 között (nyolc évtized) 162 ezer elítéltet küldtek Ausztráliába, „deportálva őket, hogy tetszés szerint ölhessék az őslakosokat”.
Bár Poch nem említi, párhuzam vonható a raboknak a gyarmati vállalkozás élharcosaként való felhasználása és a kábítószer-kereskedők által a társadalmi mozgalmak és az ellenálló népek elleni támadásokra kapott jelenlegi ösztönzés között. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a narkó nem tud prosperálni vagy fennmaradni állami támogatás nélkül, legyen szó igazságszolgáltatásról, fegyveres testületekről vagy a kormányzat különböző szintjeiről.
Másrészt a tények azt mutatják, hogy egy sokkal kifinomultabb társadalmi mérnöki munkával állunk szemben, mint a gyarmatosítás idején, amely a kábítószer-kereskedelmet a kormányokkal szembenállók ellen igyekszik irányítani. Nem véletlen, hogy egész Latin-Amerikában a kartellek a társadalmi mozgalmakat és vezetőket támadják, általánosítva azokat a módszereket, amelyek láthatóan Kolumbiából indultak. Az a képesség, hogy a kartellek erőszakát az alsóbb osztályok mozgalmai ellen irányítsák, pusztító hatású a népekre nézve, és felbecsülhetetlen segítséget jelent a kapitalizmus megszilárdításához az állítólagos „drogellenes háborúk” révén.
Egy 2025. augusztusi rendezvényen Subcomandante Moisés, az EZLN szóvivője beszélt a kartellekkel szembeni magatartásról. Azt mondta, hogy általában ők is olyan szegények, mint ők, és nincs értelme egy alsóbb osztályok közötti háborút elkezdeni. Fontosnak tűnik ezt megvitatni, hogy állást foglalhassunk egy ilyen jelenvaló és gyötrő valósággal kapcsolatban.
Írta: Raul Zibechi
forrás: La Jornada