A berlini fal leomlása lehetővé tette, hogy a neofasiszta tevékenység átterjedjen Kelet-Németországba, megágyazva ezzel a jobboldali erők mai megerősödésének.
1989. november 9-én a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) átadta határbiztonsági feladatait a Német Szövetségi Köztársaságnak (NSZK). Miközben a világ az eufórikus polgárok nyugat-berlini özönlésének képeit látta, a pillanat politikai valósága sokkal komolyabb volt: a határ megnyitása pecsétet vetett a szocializmus jövőjére Németországban. Ezt követően annexió következett, gazdasági felszámolással, tömeges munkanélküliséggel és az egész NDK-s lakosság új rendszer alá való kényszerítésével.
Az NSZK, amelyet a szocializmus elleni frontállamként terveztek, már régóta integrálta a szélsőjobboldali elemeket intézményeibe. Ebben a kontextusban a berlini fal nem csupán határ volt, hanem védőbástya a fasizmus ellen is. 1989 után a neofasiszta csoportok gyorsan terjeszkedni kezdtek Kelet-Németországban, megerősítve azt az érvet, hogy a fal a reakciós erők elleni védelemként szolgált. Még John F. Kennedy is megértette, hogy a fal nélkül a konfliktus elkerülhetetlen lenne. Ezt az állítást később Heinz Kessler és Fritz Streletz is alátámasztotta, akik könyvükben, a „A fal nélkül háború lett volna” című műben kiterjedt bizonyítékokat mutattak be a témában.
Mégis, a polgári szerzők és politikusok a mai napig próbálják az NDK-ra hárítani a felelősséget a neofasiszta mozgalmak kelet-németországi felemelkedéséért. Ezzel figyelmen kívül hagynak egy lényeges valóságot: az annexió után az antifasizmus és a kommunista tudatosság ellen szándékos politikai kampány folyt. Ezt nemcsak a nyugatnémet hatóságok hajtották végre, hanem a területre áramló fasiszta áramlatok is, amelyek újra akarták alakítani a régió ideológiai képét.
A védőfal
Míg a nyugatnémet média ellenségeskedést szított a bevándorlók ellen, az NSZK kifosztotta az NDK gazdasági erőforrásait, felszámolta az iparágakat, és számtalan megélhetési lehetőséget tönkretett. Ugyanakkor folyt az NDK történelmének úgynevezett „feldolgozása” – egy olyan folyamat, amelyben a neofasiszta szereplők közvetlenül részt vettek. A marxista professzorokat eltávolították az egyetemekről, az antifasiszta emlékműveket lebontották, a náci korból származó személyiségeket rehabilitálták, miközben az NDK hosszú ideig tartó antifasiszta kultúráját kiirtották. Most, 35 évvel a berlini fal leomlása után, létfontosságú, hogy megvizsgáljuk, hogyan tette lehetővé e határerődítmények lebontása a neofasiszta csoportok példa nélküli áradatát Kelet-Németországba.
Már a határ megnyitása előtt a nyugatnémet neofasiszták zenét és propagandát csempésztek be az NDK-ba, és beágyazódtak a skinhead és huligán körökbe. Ez a tendencia idővel csak fokozódott, részben Michael Kühnen neofasiszta káder által létrehozott Új Front Szellemi Közössége (Gesinnungsgemeinschaften der Neuen Front, GdNF) hálózatának segítségével. A szervezet számos fasisztát gyűjtött össze, köztük olyanokat is, akik korábban börtönbüntetést töltöttek az NDK-ban, mielőtt az NSZK kiváltotta volna őket – utána gyorsan folytatták az antikommunizmussal és a rasszizmussal való mérgezést.
Az 1980-as években Kühnen hálózata egy nagyobb ernyőszervezetté fejlődött, amelynek nemcsak az NDK-ban, hanem más országokban is voltak kapcsolatai. A GdNF-nek tucatnyi frontszervezete volt, és szoros kapcsolatokat ápolt számos párttal, miközben vezetői struktúráit besúgók szőtték át, akik a német belügyi hírszerzés (Verfassungsschutz) által biztosított bő fizetésüket szélsőjobboldali politikai munkába fektették.
Kühnen maga is szoros kapcsolatokat ápolt a hírszerző szolgálatokkal. Míg az Alsó-Szászországi Verfassungsschutz azt állította, hogy minden iratuk elveszett e tevékenységekről, az NDK Állambiztonsági Archívuma egy dossziéban feltárta ezeket a kapcsolatokat. Az NDK hatóságai 1970 óta vizsgálták Kühnen tevékenységét, és dokumentálták, hogy az 1982-es börtönből való szabadulása után a Verfassungsschutthoz kapcsolódó jármű vette fel. Az NDK vizsgálatának következtetése az volt, hogy Kühnen börtönben töltött éveit valószínűleg arra használták fel, hogy besúgóként toborozzák, vagy más formában biztosítsák együttműködését.
Néhány évvel később Kühnen egy stratégiai dokumentumot írt, a Keleti Munkatervet (Arbeitsplan Ost), amelyben kitervelte a hálózat kelet-németországi terjeszkedését. Ez a terv irányította a különböző neofasiszta szervezeteket és frontcsoportokat, és a berlini fal leomlása volt a jel számukra, hogy cselekedjenek. Kühnen maga azt állította, hogy „helyi elvtársak” segítségével tudott átjutni az NDK-ba, ezzel lehetővé téve a szélsőjobboldali káderek áradatát a régióba. A következő hónapokban Kühnen hálózatának több tucat vezető alakja, valamint az Új Jobboldal tagjai követték példáját.
Neofasiszta mozgalom építése
A berlini fal leomlása után a neofasiszta csoportok gyorsan gyökeret vertek a volt NDK területén, elfoglaltak ingatlanokat, és erődöket építettek ki különböző negyedekben. Hamarosan erőszakos cselekmények és pogromok követték az antifasisztákat és a külföldieket, különösen a fiatalokat érték támadások. Michael Kühnen és a GdNF pártfogásával megjelentek a Szabad Német Munkáspárt (Freiheitliche Deutsche Arbeiterpartei) és a Németország Nemzeti Demokrata Pártja (NPD) leszármazottai, valamint tucatnyi új szervezet, mint a Lichtenbergi Front és a Deutsche Alternative. 1990 márciusára a neofasiszták nyíltan csatlakoztak az NDK elleni tüntetésekhez, kihasználva antikommunista érzületeiket a láthatóság növelése érdekében.
Az NSZK politikája által marginalizálva az antifasiszta ellenállás mégis kitartott. A tüntetők harcoltak a koncentrációs táborok átalakítása, az emlékművek lebontása és a nyugati szélsőjobboldali csoportok egyetemekbe való beszivárgása ellen. Még Rainer Eppelmann, az NDK-történelem feldolgozásáért felelős bizottság vezetője is elismerte, hogy az antifasiszta örökség megőrzése széles körű társadalmi támogatásban részesült.
Az 1990. decemberi politikai foglyok amnesztiája további lendületet adott a kelet-németországi neofasiszták sorainak. Köztük voltak a Zionskirche elleni támadás elkövetői és olyan személyek, mint Ingo Hasselbach, későbbi „Berlin Führere”. Sok ilyen káder, akiket börtönből engedtek szabadon vagy Nyugat-Németországból érkeztek, aktívan építette a fasiszta hálózatokat, toborzó eseményeket szervezett és prominens külföldi szélsőségeseket hívott meg. Például a brit holokauszt-tagadó David Irvinget a Deutsche Volksunion hívta meg Drezdába, hogy terjessze az „szövetséges bombázó holokauszt” mítoszát, a nyugatnémet milliomos és neofasiszta támogató, Gerhard Frey pedig fedezte a költségeit.
Az NDK annexiójának utolsó napjai közeledtével a neofasiszta erőszak drámaian fokozódott. 1990. október 2-3. éjszakáján több mint 1500 fegyveres neonáci indított koordinált támadásokat antifasiszták, szállásfoglalók és bevándorlók ellen Kelet-Németország szerte, több városban 30 erőszakos esetet rögzítettek. Ezek a támadások a szélsőjobboldali tevékenység szélesebb hullámának részei voltak. Korábban az év során Ingo Hasselbach Michael Kühnen közreműködésével megalapította a Nemzeti Alternatívát Berlinben, fegyvereket halmozott fel és paramilitáris kiképzéseket szervezett. A nácik olyan szlogeneket skandáltak, mint a „Rotfront Verrecke” („Rotfront, pusztulj!”) és a „Kanaken Raus” („Külföldiek, tűnjetek el!”), miközben zsidó temetőket, Vörös Hadsereg sírokat és a treptowi parki szovjet háborús emlékművet megrongálták. Azonban az ilyen provokációk nem maradtak válasz nélkül – 1990. január 3-án 250 000 NDK-beli polgár vonult fel egy tömeges antifasiszta tüntetésen.
Állami támogatás és segítség
A szélsőjobboldali erőszak hulláma az 1990-es évek elején csak tovább nőtt, és 1992-ben több erőszakos szélsőjobboldali bűncselekményt jegyeztek fel, mint bármely más évben 1949 óta. Ezt a növekedést a német hatóságok és hírszerző szolgálatok szándékos tétlensége, valamint a rasszista rágalmazó kampányokat és narratívákat terjesztő médiakörnyezet tette lehetővé. Drezdában, Lipcsében, Halleban, Jenában és Weimarban a szélsőjobboldali tömeg szinte akadálytalanul tudott támadásokat és gyújtogatásokat végrehajtani. A hoyerswerdai és rostocki pogromokat nemcsak hogy tűrte a hatóság, de a média az úgynevezett „menekültproblémáról” szóló tudósítások közepette zajlottak, miközben a rendőrség rendszeresen nem lépett fel.
A CDU/FDP szövetségi kormány a rasszista erőszak hullámát arra használta fel, hogy tovább fokozza a kirobbantott úgynevezett menekültvitát, amelybe hamarosan a szociáldemokraták is beletörtek. 1993-ban megszüntették a menedékjog alapvető jogát. A politikusok az idegengyűlölet terjesztésével elősegítették ezt az eredményt: közvetlenül a rostock-lichtenhageni tömegtámadások után a schwerini CDU vezetője, Eckhardt Rehberg kijelentette: „Az a tény, hogy a külföldiek nem ismerik szokásainkat és hagyományainkat, és talán nem is akarják, megzavarja polgáraink érzékenységét.”
Kelet-Németország refasizálása
A média által „baseballütő éveknek” nevezett időszak sokkal több volt, mint a neofasiszta bandák utcai erőszaka. A határok megnyitása felgyorsította Kelet-Németország célzott refasizálását, amelyet a politikai és médiai elit is elősegített. Rövid idő alatt az antifasiszta és kommunista álláspontok marginalizálódtak, miközben a neofasiszta mozgalmak erőszakos mechanizmusokat biztosítottak az ellenfelek megfélemlítésére és a csalódott fiatalok beszervezésére.
Ugyanakkor az Új Jobboldal ideológiai offenzívája is teret nyert a politikai elitben. Az antifasiszta szervezeteket betiltották, a történelmet átírták, az emlékműveket, iskolákat és utcákat megfosztották NDK-kori elnevezéseiktől. Ezek a folyamatok nem a semmiből jöttek: az NDK fasiszták és háborús bűnösök szisztematikus üldözésevel szemben Nyugat-Németország már régóta visszahelyezte a volt náci tisztviselőket a kormányba és közigazgatásba. Míg az egykori koncentrációs táborok rabjai tisztséget töltöttek be az NDK-ban, addig volt kínzóik visszatértek hatalmi pozícióikba az NSZK-ban.
Az NDK antifasizmusának felszámolása és a neofasiszta mozgalom felemelkedése Kelet-Németországban ugyanannak az éremnek két oldala volt – egy olyan folyamatnak, amely ma is látható, 35 évvel a határ leomlása után. Aki a mai szélsőjobboldali felújhodás gyökereit keresi, annak nem kell tovább néznie, mint a Német Szövetségi Köztársaság uralkodói felé, ahol a fasizmus soha nem szűnt meg igazán 1945 után.
forrás: Peoples Dispatch