A holokauszt emléknapján megemlékezünk a náci népirtás áldozatairól az 1940-es évek Európájában, valamint minden olyan emberről, akit későbbi népirtások érintettek.
Úgy gondolom, hogy a költészet olvasása fontos módja ezeknek az áldozatoknak a megemlékezésében, mert ez egy nagyon személyes kifejezési forma.
A holokauszt eseményeit sokan dátumokként és számokként ismerik. Az első koncentrációs tábort 1933-ban Dachau-ban nyitották meg. 1942-ben Berlinben, a hírhedt wannsee-i találkozón döntöttek a „végső megoldásról” – a zsidó nép Németországban és azon túl mutatkozó „problémájának” felszámolásáról.
Körülbelül hatmillió zsidót gyilkoltak meg, mintegy 200 ezer fogyatékkal élő és beteg embert öltek meg Németországban és azon túl, valamint 400 ezer embert sterilizáltak erőszakkal, mert olyan tulajdonságokkal rendelkeztek, amelyeket a nácik nemkívánatosnak tartottak.
Ezeket a statisztikákat a holokauszt történészei jól dokumentálták. De ezek mögött a számok mögött – amelyek puszta nagyságukban is megrendítőek – egyének állnak, akiknek hangját különösen tisztán halljuk a versekben.
Az emberek már azelőtt kezdtek verseket írni, hogy a holokauszt néven ismertté vált gyilkosságok elkezdődtek volna, amikor már érezték, mi várhat rájuk. Sokan később írtak verseket a holokausztról, mert túlélték, és szerették volna, hogy a világ hallja történeteiket, vagy mert családtagokat veszítettek, és emlékezni akartak rájuk.
A holokauszt után írt költők közé tartozik a német Volker von Törne, akit apja náci múltja miatt kínzott a közvetett bűntudat.
De azok a versek, amelyeket a holokauszt eseményei közben írtak, különösen mélyen hatnak. Ezek olyan foglyok versei, akik kivégzés előtt álltak, olyan zsidók művei, akiket túlzsúfolt gettókba kényszerítettek, vagy olyanoké, akik táborokban voltak, és olyanoké, akik éppen táborokba történő szállítás előtt álltak. Az ilyen verseket gyakran papírfecnikre írták, gondosan elrejtették vagy földbe ásták, vagy börtönökből, gettókból, táborokból csempészték ki őket.
Ezek az írók, akik kétségbeesetten akarták elmondani történetüket, a költészetet választották annak közvetlensége, tömörsége, érzelmi hatása és azon képessége miatt, hogy olyasmit fejezzen ki, amit prózában nehéz lenne megfogalmazni.
Szinte egyikük sem írt angolul, így az angolul olvasók fordítókon keresztül ismerhetik meg őket, akik új formát adnak a műveknek, hogy az eredetiek stílusát, rezdüléseit, és amennyire csak lehet, azok közvetlenségét és hatását visszaadják.
Néhány holokauszt költő híressé vált, és műveiket sokszor lefordították. Az egyik legismertebb Paul Celan, román-német költő, akinek szülei a holokauszt áldozatai lettek. Celan 1970-ben öngyilkosságot követett el, de olyan emlékezetes verseket írt a holokausztról, mint például a Halálfúga (1948), amely a tábori élet és halál ismétlődő és halálos ritmusát írja le.
A német költő, Nelly Sachs, aki az utolsó pillanatban menekült el Svédországba, 1966-ban Nobel-díjat nyert. Munkái számos kiváló, újabb fordításban elérhetők.
A holokauszt más híres költői közé tartozik a jiddis nyelven író Avraham Sutzkever, az olasz esszéista Primo Levi és a magyar költő Radnóti Miklós.
A román-német Selma Meerbaum-Eisinger mindössze 17 éves volt, amikor a holokausztra való félelmetes várakozás verseit írta. Egy évvel később koncentrációs táborba szállították, ahol meghalt.
A litván Matilda Olkinaite 19 évesen halt meg. Hogyan fejlődött volna költészetük, ha életben maradnak? Soha nem tudjuk meg. De amit ránk hagytak – fordítóik által újraformálva –, az a közelgő katasztrófa káoszában megörökített élet rendkívül érzékeny ábrázolása.
Azoknak az olvasóknak, akik teljesebb képet szeretnének kapni a holokauszt költészetéről, az antológiák felbecsülhetetlen értékűek. Ezek általában tartalmaznak bevezetőt vagy jegyzeteket, amelyek a versek megértéséhez nélkülözhetetlen kontextust nyújtanak.
Két régebbi antológia, Hilda Schiff Holocaust Poetry (1995) és Marguerite Striar Beyond Lament (1998) ma is nagyon hasznos.
Nemrégiben társszerkesztője voltam a Poetry of the Holocaust (2019) című antológiának, amely az Arts and Humanities Research Council által finanszírozott kutatási projektből született. Célunk kevésbé ismert holokausztversek gyűjtése volt, és 35 fordító segítségével – olyan különböző nyelvekről, mint a jiddis, norvég, japán és magyar – bemutatni ezeket a verseket eredeti és fordított formában, mindegyikhez egy kontextuális megjegyzést mellékelve.
Próbáltunk szélesebb körű verseket felvenni, mint a korábbi antológiák. Például a roma áldozatok több mint 200 ezer fős veszteségét sirató A roma nép dala című névtelen művet.
Sok antológiai vers dokumentál nagyon konkrét eseményeket, például a francia író, André Sarcq A kétszer meggyilkoltakhoz című művét, amely szeretője halálának szörnyű részleteit írja le, akit a nácik – felfoghatatlan barbársággal – a meleg férfiakkal szemben követtek el.
A lengyel ellenállási tag, Irena Bobowska kerekesszékét, amelyre rászorult, kegyetlenül elvették. A Tehát megtanulom az élet legnagyobb művészetét című versében az elvesztett világot képzelte el.
A német költő, Alfred Schmidt-Sas rendkívüli nehézséggel írt, mivel kezei meg voltak kötve. Az élet különös könnyűsége című művében a közeli lefejezésre reflektált. A francia költő, Catherine Roux Istenem című művében a koncentrációs táborba érkezés borzalmas és mindennapi részleteit mesélte el: „Nincs hajam, / nincs zsebkendőm.”
Csak akkor érthetjük meg igazán, mit éltek át a holokauszt áldozatai és mit szenvedtek el világszerte a népirtások áldozatai, ha meghallgatjuk ezeket az egyéni hangokat. A költészet segít ebben.
Írta: Jean Boase-Beier, az East Anglia Egyetem Irodalom-, Dráma- és Kreatívírás Tanszékének emeritus professzora
forrás: Morning Star / theconversation.com