DONALD TRUMP által az imperialista hatalom szerkezetében okozott kár nem csupán egy rendkívül ellenszenves személyiség véletlenszerű jellemvonása.
Gyökerei a tőke felhalmozódásának visszatérő válságának valós, anyagi feltételeiben rejlenek, valamint a tőke hatalmának globális színrevitelében.
Viselkedése a felszínen egyszerre gyerekes figyelemért való vágyakozás és kamaszosan hibás valóságfelfogás.
Játékában az irracionális művészet szimulákrumát [csalóka, hamis valóság] látjuk, az elemek olyan véletlenszerű halmozását, amely a józan ész vagy az elmélet kereteit semmibe veszi. De mögötte van egy logika.
Trump nem éppen intellektuális és a rendszerszerű gondolkodás nem az erőssége, de tetteiben felismerhető valami, amiről Ayn Rand írt. A szélsőjobbos amerikai libertarianizmus különc filozófusának fő műve, az Atlas Shrugged közel 40 millió példányban kelt el, és a Biblia után a második legnépszerűbb könyvnek számít az USA-ban.
A Romantikus Kiáltvány című művében Rand azt írta: „A művészet a valóság szelektív újraalkotása a művész metafizikai értékítéletei alapján. Az ember mély művészeti igénye abból fakad, hogy kognitív képessége fogalmi, vagyis absztrakciók révén szerez tudást, és szüksége van arra az erőre, amely a legszélesebb metafizikai absztrakcióit közvetlen, érzékelhető tudatába emeli.”
Trump számára ez az erő az Egyesült Államok elnöki hivatalában testesül meg – de ma ezt kétségbe vonják.
Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke a Jacques Delors Központban (egy EU-finanszírozású think tank, amely az európai integráció problémáira fókuszál) kijelentette, hogy a kapitalizmus globális gazdaságának destabilizációja – amely az amerikai dollár stabilitását övező új bizonytalanságban nyilvánul meg – lehetőséget jelent az európai tőke számára.
Azt mondta: „A többoldalú együttműködést a nullösszegű gondolkodás és a kétoldalú hatalmi játszmák váltják fel. A nyitottság védővámoknak enged. Még a rendszer alapkövét, az amerikai dollár domináns szerepét is bizonytalanság övezi.”
Hozzátette: „Ma az euró a második legfontosabb globális valuta, a devizatartalékok kb. 20%-át teszi ki, szemben a dollár 58%-ával. Az euró nemzetközi szerepének növelése pozitív hatással lehet az európai övezetre.”
„A folyamatban lévő változások utat nyitnak egy ’globális euró pillanat’ előtt” – mondta, majd hozzátette: „Ez alapvető lehetőség Európa számára, hogy nagyobb irányítást gyakoroljon sorsa felett. De ez nem olyan kiváltság, amit egyszerűen nekünk adnak. Ki kell érdemelnünk.”
Jelentőségteljes módon felidézte Valéry Giscard d’Estaing francia elnök jellemzését, aki a dollár-fölényt az USA „elképesztő kiváltságának” nevezte.
A dollár pozíciója – mint világvezető tartalékvaluta – valóban elképesztő kiváltságot biztosít az USA-nak, mivel az amerikai monetáris politika felülírja minden olyan állam gazdasági szuverenitását, amely be van ágyazva a globális gazdaságba.
Az USA monetáris politikája – amelyet a Federal Reserve (FED) kamatváltoztatásai fejeznek ki – befolyásolja a dollár értékét, és könnyen megdrágíthatja a dollárban denominált hitelek visszafizetését helyi valutákban. Az amerikai imperialista hatalom ugyanolyan határozottan érvényesül a kötvénypiacokon, mint a katonai erő bevetésében.
Három évvel ezelőtt Oroszország, Brazília, India, Kína és Dél-Afrika egy új tartalékvaluta létrehozását tárgyalta. Lula brazil elnök Sanghajban azt kérdezte: „Minden este megkérdezem magamtól, miért kell minden országnak a dollárra alapoznia a kereskedelemét. Miért nem kereskedhetünk a saját valutáink alapján?”
A dollár dominanciája elleni támadások közepette Lagarde arra a lehetőségre gondol, amely lehetővé teszi az USA számára, hogy kereskedelmi hiánnyal működjön – ahogyan szinte minden évben tette az 1970-es évek óta, a kapitalista válság jelenlegi szakaszának kezdete óta.
Amikor az USA kereskedelmi hiánnyal küzd, elkerüli a fizetési mérleg válságokat, amelyek szinte minden más kapitalista államot érintenek, mert az amerikai kincstár több pénzt tud kreálni, és államkötvényeket adhat el.
Trump más országok – köztük névleges szövetségeseik – gazdaságának célba vétele lehetőséget teremtett az európai tőke számára, de Lagarde szerint nekik is fel kell lendülniük.
Az európai integrációt hajtó politika a minősített többségi szavazáson alapuló döntéshozatal felé történő nyomásban nyilvánul meg. Ez arra szolgál, hogy kiszorítsa a szövetségi projekttel szembeni kihívásokat, amelyek részben az európai elitből erednek (akik nagyobb szuverenitást akarnak megőrizni), részben pedig azokból, akik az amerikai pártfogás megtartásában érdekeltek.
A jelenlegi viták Magyarországgal és Szlovákiával kevésbé Orbán Viktor és Robert Fico modern erkölcsökkel szembeni ellenszenves kihívásaival kapcsolatosak, és inkább az országaik igényeivel, hogy kiegyensúlyozottabb kapcsolatot tartsanak fenn keleti szomszédaikkal, mint amennyire az EU elitnek megfelelne.
Keir Starmer manőverei az elmúlt hetekben annak a gondosabb pozicionálásnak tekinthetők, hogy Nagy-Britannia az amerikai és európai tőke fő közvetítője legyen – hiszen ezt a tervet megzavarták a rendetlen brit szavazók, akik a Brexit mellett döntöttek uralkodóik akarata ellenére.
De egy új dimenzió az, hogy – ahogy a Starmer-féle Munkáspárt látja – szükséges belülről követni az európai tőke katonai dimenziójának kialakítását. Jelenleg ez egy biztosítéknak tűnik a trumpi fenyegetéssel szemben, miszerint az USA feladhatja Nyugat-Európa területi védelmét, de már most látható egy új katonai kihívás íve a kelet felé.
Ha eltekintünk Nigel Farage, az SNP John Swinney-je és Kemi Badenoch felületes pozicionálásától, Starmer átmeneti megállapodása az Európai Unióval a brit monopoliumok, a nagyvállalatok, a bankok és a tőke legfontosabb rétegeinek elsöprő támogatását élvezi. A Munkáspárt teljes azonossága ezen csoportok érdekeivel most már nyíltan megjelenik a párt propagandájában.
Ahogy az EU egyre inkább a nagytőke – főleg a német – dominanciájának van alárendelve, és a kisebb államok, valamint azok érdekei, akik geopolitikai helyzetük miatt nem illeszkednek a katonai keleti menetelésbe, egyre jobban marginalizálódnak – a hatalom egyre inkább a német-francia tengelyben összpontosul, annak ellenére, hogy e két európai tőkeóriás között is vannak feszültségek.
A német tőke számára a bosszú nem csupán a katonai erő kivetítése Oroszország határaihoz.
Amikor a berlini győztes, Georgij Zsukov szovjet marsall a náci főváros elfoglalása után azt mondta: „Felszabadítottuk őket a fasizmustól, és soha nem fognak megbocsátani nekünk”, nem csupán a német uralkodó osztályra gondolt.
Az EU egyre erőteljesebb álláspontjának fő dimenziója az euró megerősítése, hogy kihívást jelenthessen a háború utáni dollár-fölénynek. Hatalmának kivetítése, mint az európai tőke kihívása az amerikai tőkével szemben, magában hordozza a katonai erő bevetését.
Ezért van az, hogy Lagarde érve – miszerint „egy hiteles geopolitikai alapnak szilárd katonai partnerségeken is nyugodnia kell” – kellemetlen visszhangot vált ki azokban, akik emlékeznek az utolsó alkalomra, amikor a tőke csizmát húzott és kelet felé indult.
Ez szükségszerű következménye a tőkepiacok szorosabb integrációjának és egy erős európai kötvénypiac kialakításának, amely alátámasztja egy európai védelmi paktum finanszírozását – és ezt akarja Starmer is.
Minden nap egyre világosabbá válik, hogy Nagy-Britannia NATO-ba és az európai katonai projektekbe való belebonyolódása növeli a béke veszélyeztetettségét.
Írta: Nick Wright
forrás: Morning Star