Mark Curtis történész első könyvének, A hatalom hétértelműsége: A brit külpolitika 1945 óta művének előszava szerint két fontos megközelítés lehetséges a brit külpolitika megértéséhez.
„Az elsőben lehet hagyatkozni a mainstream információs rendszerre, amely főképp a médiából és az akadémiából áll,” – magyarázza. Ez a megközelítés a brit külpolitikát „alapvetően jóindulatúnak” jellemzi, amely olyan nagy alapelveket tesz előtérbe, mint a béke, a demokrácia és az emberi jogok.
Nincs kétség afelől, hogy ez a narratíva okozta a legújabb Ipsos MORI felmérést, amely szerint a britek 34%-a gondolja, hogy a brit birodalomra büszkének lehet lenni, és csak 16% mondja, hogy szégyenletes (kb. 40% gondolja, hogy se nem büszke, se nem szégyenletes).
Azok számára, akik érdeklődnek a brit külpolitika realitásainak felfedezése iránt, Curtis egy második módszert ajánl: az egykori titkos kormányzati dokumentumok és számos alternatív forrás tanulmányozását.
Ezen tézist jól illusztrálta a Dokumentum című adás a BBC Radio 4 csatornán. 2005 és 2017 között legalább 57 epizódjával a Dokumentum egy történelmi nyomozóműsor volt, amely korábban titkos kormányzati dokumentumokat használt Nagy-Britannia múltjának megvilágítására.
A brit történelem elfelejtett fejezeteinek két epizódja különösképp idevágó a háború utáni brit külpolitika megértéséhez – az első egy 2009-es adás az 1970-es ománi puccsról, a második egy évvel később az 1963-as Brit-guyanai „alkotmányos puccsról”.
Bár formálisan sosem volt gyarmat, a briteknek rendkívüli befolyása volt Ománban Szaid bin Tajmur szultánnal, 1932 óta az ország tekintélyuralmi vezetőjével, Nagy-Britannia egyik legmegbízhatóbb partnerével az Öbölben. A szultán fegyveres erőit brit tisztek vezették, miközben a „védelmi minisztere és hírszerzési főnöke brit tisztek voltak, a főtanácsadója egy brit diplomata, valamint kormányának minden minisztere brit volt,” – magyarázta Ian Cobain nyomozó újságíró 2016-ban.
A titkos brit kormányzati dokumentumokat tanulmányozva, valamint az akadémikusokat és puccsban résztvevő brit tisztviselőket megkérdezve a Dokumentum felfedte az izgalmas, de sokkoló történetet egy álnok brit beavatkozásról.
Amikor az 1970-es években lázadás tört ki az ománi Dofur tartományban, az ománi elit és a brit kormány arra a következtetésre jutott, hogy Tajmur teher lett számukra.
A szultán fiát, a Sandhurst-ön végzett Kabusz bin Szaidot támogatták, hogy ragadja meg a hatalmat. Sir Ranulph Fiennes, aki akkor katona volt a szultán hadseregében, a Dokumentum műsorában elmesélte, hogy „Tim Landon [brit hírszerző tiszt] Harold Wilson kormányával és a PDO-val (Ománi Olaj Fejlesztés), valamint másokkal összeesküdött, hogy megszabadulnak Szaid bin Tajmurtól.”
Egy 1970. júliusi „titkos” dokumentumban Anthony Acland, az Arab Intézet vezetője a Külügyi és Nemzetközösségi Hivatalban (FCO) jelentette, hogy Hugh Oldman ezredes, Taimur védelmi minisztere „már utasította Graham dandártábornokot, a szultán fegyveres erőinek parancsnokát…, hogy készüljenek fel tervvel két eshetőségre.”
Ha a puccs sikeres, a fegyveres erők „alávetik magukat Kabusznak és felgyorsítják az alkotmányos szultáni utódlását, amilyen hamar csak lehetséges.” Abban az esetben, ha a puccs elbukik, a fegyveres erők „segítenek Kabusznak hatalomra jutni” és „eltávolítani az apját.”
Acland elmagyarázta, hogy Kabusz „sokkal jobb befektetés” Tajmurnál, és mint az újonnan beiktatott szultán, erősen rászorul a britek támogatására. Ez jobban védeni Nagy-Britannia „különleges érdekeltségeit a szultánságban – mint pl. Masirah [a királyi légierő bázisa] és az olaj.”
„Természetesen fenntartanánk nyilvános álláspontunkat, hogy nem volt semmiről előzetes tudomásunk,” – közli a tervről Sir Stewart Crawford, a legmagasabb rangú brit tisztviselő az Öbölben egy július 13-ai táviratban az FCO felé. „A helyes forma a megfigyelés lenne, így a puccsot belső ügyként tálalnánk, amelyben a brit kezek rejtve maradnak, vagy legalábbis tagadni lehet.”
Csupán 10 nappal később, július 23-án Tajmurt eltávolították és Kabuszt rakták a helyére. A hadművelet során „a Kabuszhoz hű katonák és néhány brit tiszt kis csoportja” elfoglalta a szultán palotáját és elfogta magát a szultánt is, – jegyzi meg Abdel Razzak Takriti a 2013-as művében, a Monszun Forradalom: Republikánusok, Szultánok és Birodalmak Ománban 1965-1976 című könyvében.
Tajmurt, aki megsebesült a puccs során, gyorsan kimenekítette az országból a Királyi Légierő és néhány évvel ezután bekövetkező haláláig a londoni Dorchester hotelben lakott.
„Annak ellenére, hogy Nagy-Britannia mélyen résztvett a puccsban, amely megbuktatta az ománi államfőt, egyetlen kérdést sem tettek fel erről a Parlamentben,” – jegyzi meg Mike Thomson műsorvezető a Dokumentumban.
Nagy-Britannia brit-guyanai tevékenysége az 1950-es és 60-as években hasonlóan nyugtalanító történetet mesél el a gyarmati arroganciáról és beavatkozásról. 1814 óta volt brit gyarmat, amikor Dr. Cheddi Jagan népi politikus lett az ország miniszterelnöke 1953-ban, miután győzelemre vezette a szocialisták felé hajló Népi Haladó Pártot a demokratikus választásokon.
Mivel fenyegette a brit kereskedelmi érdekeket (főként a cukrot és bauxitot), Winston Churchill kormánya a brit hadsereget rendelte ki, amely erőszakkal eltávolította Jagant a hatalomból és átmenetileg be is börtönözte. A Dokumentum által megkérdezett Dr. Spencer Mawby, a Nottinghami Egyetem történésze megjegyzi: „Az ürügy [a brit katonai akcióra] maga drámai volt, mivel a britek közölték, hogy összeesküvés volt, hogy felégessék [a fővárost,] Georgetownt.”
„Volt ilyen?” – kérdezte Thomson. „Nem volt ilyen összeesküvés,” – jelentette ki Mawby.
10 évvel később az új választásokkal és a gyorsan jövő függetlenséggel a britek újabb főbb beavatkozást eszközöltek.
Nyilvánvaló volt, hogy Jagan, aki újra miniszterelnök volt, mivel megnyerte az 1961-es választást is, vélhetően megnyeri a következőt is és függetlenségre vezeti Brit-Guyanát.
Ez a tény tűrhetetlen volt az Egyesült Államok kormánya számára, amely aggódott Jagan politikája és annak lehetősége miatt, hogy szövetkezik Kubával. Az Egyesült Államok kormánya sikeresen nyomást gyakorolt a kezdetben vonakodó Nagy-Britanniára, hogy cselekedjen és akadályozza meg, hogy Jagan megnyerje a következő választást.
A közösségek közti erőszak fokozódása és az 1963 áprilisában kezdődő, 80 napos általános sztrájk megbénította az országot, Nagy-Britannia pedig függetlenségi konferenciát rendezett Londonban, ahová meghívták a főbb brit-guyanai politikai szereplőket, hogy megoldják a válságot. Érdekesség: Thomson megerősítette, hogy az általános sztrájkot valószínűleg a „CIA szervezte és pénzelte.”
Egy korábbi „szigorúan titkos” dokumentum, amelyet 1963 októberében jegyeztek le a gyarmati titkársági hivatal egyik ülésén, megmutatja a brit kormány tervét a konferenciára, amelyet két héttel később tartottak.
„Fontos volt biztosítani, hogy a konferencián és a közbeeső időben Dr. Jagannal és [a brit-guyanai ellenzéki vezető] Mr. Burnhammal ne születhessen egyezség.” A dokumentum folytatódik: „Megegyeztek, hogy a konferencia zsákutcába jutásával a brit kormány bejelenti az alkotmány felfüggesztését és a közvetlen kormányzás határozatát.”
A brit-guyanai választásokat korábban az Első Viszi a Posztot rendszerével tartották, a britek ezért az Arányos Képviselet rendszerét javasolták a következő választásra. Ezt annak a tudtában tették, hogy ez nehezebbé tette volna Jagan győzelmét, aki így ezt a javaslatot nem is fogadta volna el.
Thomson összefoglalja ezt a hihetetlen csalást: „Ez a dokumentum megmutatja, hogy a brit kormány szándékosan megfúrta a saját konferenciáját.”
A brit és amerikai kormányok megkapták, amit akartak. Miután Jagan elutasította a választási módszer megváltoztatását, Nagy-Britannia folytatta a közvetlen kormányzást és az Arányos Képviseletre változtatták a választási rendszert. Jagan ezért elbukott az 1963-as választáson, ezért Burnham koalíciós kormányt alakított, amely akkor volt hatalmon, amikor Guyana 1966-ban független lett.
Ez a két történelmi epizód alapjaiban ássa alá az állításokat a brit jóindulatról a világpolitikában; a valóságban a kereskedelmi és geopolitikai megfontolások hajtották a brit külpolitikát, nem pedig a demokrácia és az emberi jogok.
Ezen pusztán önző érdekek hajszolása közben bármi megtörténhetett, beleértve az illegális puccsokat, a demokrácia aláaknázását, fedett akciókat és a legkétszínűbb Machiavelli-féle magatartást, amelyet csak el lehet képzelni.
„Mi vagyunk a rosszfiúk?” – kérdezi That Mitchell és Webb Look híres komédiaszkeccsében a német katona, aki kezdi felfogni hazája szerepét a második világháborúban.
Nem kétséges, hogy ez újdonság lesz a mainstram média kommentátorai és a brit közvélemény többsége számára, de a történelmi feljegyzések világosan megmutatják, hogy a brit kormány rosszfiú volt a háború utáni világban.
Írta: Ian Sinclair
forrás: Morning Star