A franciaországi merénylet – meglátásom szerint – korunk alapvető problémáira világít rá. Olyan problémákra, amelyeket a mostani társadalmi-gazdasági rendszer sohasem fog tudni megoldani.
Hogy Franciaországnál maradjunk: már csak azért sem, mert a Nagy Francia Forradalom hármas jelszavából – Szabadság, Egyenlőség, Testvériség – az utóbbi két jelszó mára ténylegesen érvényét vesztette. Mostani társadalmi, gazdasági rendszerünk, ugyanis, alapvetően az emberek egyenlőtlenségére: az egyik mindenhatóságára és a másik kiszolgáltatottságára épül. Az egyik kezében van a tőke, – ennél fogva pedig a gazdagság, a hatalom – a másik viszont kiszolgáltatott. A politikában, a gazdaságban, a társadalomban egyaránt. Kiszolgáltatott, mert olyan éhbérért kénytelen sokszor elszegődni, amelyekből sokszor még megélni sem tud. (Nyugaton ugyan, hozzánk képest, aránylag szépen megélnek, de azért dolgozni nekik is el kell menniük. Amit megtermelnek, annak értéke töredékét kapják csak meg – mely többletet a politikai és gazdasági hatalom birtokosa(i) saját belátásuk szerint hasznosítják. Az intelligensebbek viszonylag többet költenek közösségi, jóléti célokra – a kevésbé intelligens, mohóbbak viszont zsebre teszik a nekik kiszolgáltatottak által megtermelt érték többletét.)
Földünkön emberek milliárdjai élnek gazdasági, társadalmi, politikai kiszolgáltatottságban. Hogy az afrikaiaknál, az araboknál maradjunk: másfél, kétezer éven keresztül ez többé-kevésbé természetes volt számukra. Saját, mindennapos nyomorúságos életükkel szemben nem volt összehasonlítási alap. Ám mára a globalizáció – a filmek, a tévé, most pedig már az internet, a telekommunikáció forradalmának korában – kis túlzással – a még a legeldugottabb afrikai sárfészkekben, a beduin sátrakban élők is látják: hogyan élnek mások, a Föld más részein. MI TÖRTÉNIK? Megelégelve saját nyomorukat, tízmillió szám kerekednek fel, indulnak útnak egy jobb élet reményében. (Nyugat-) Európa felé. De ugyanez vonatkozik ma már kelet-európaiak tízmillióira is. Utóbbiak közül sokan „CSAK” jobb életet akarnak – ám milliók vannak olyanok is, akiket a puszta megélhetés kényszere hajt, mivel saját hazájukban már egyáltalán nincs munkalehetőség. Úgy, mint hajdan József Attilánál: „és kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk.”
KORUNK NÉPVÁNDORLÁSA CSUPÁN ARÁNYAIBAN MARAD EL – ma még – A NAGY NÉPVÁNDORLÁS KORÁTÓL. Erre a nyavalyára igazából csak egyetlen, valóban hatékony, végleg gyógyító orvosság lenne: AZ, HA MINDENKI TUDNA BOLDOGULNI A SAJÁT HAZÁJÁBAN.
NOS, EZ AZ, AMI A MOSTANI GAZDASÁGI, POLITIKAI, TÁRSADALMI RENDSZERBEN KIVITELEZHETETLEN. Mely, mint föntebb már írtam, az emberi egyenlőtlenségre, a kiszolgáltatottságra épül (és ami, mellesleg, szöges ellentétben áll A TESTVÉRISÉG eszményével). Hiszen nem kell messzire mennünk: emlékezzünk csak vissza, hogy AZ ERŐSEBB, A GAZDASÁGILAG HATALMASABB Nyugat, jó két évtizede, hogyan rombolta le módszeresen a kelet-európai országok gazdaságát, kiiktatva, ily módon, a konkurenciát. (Örök gyalázat mindazoknak, akik itt ebben segítettek nekik! Akik mások nyomárából csinálták meg a maguk szerencséjét. És ennek fényében igen csak el kellene gondolkodni, miért tartják oly sokan – és egyre többen – a mostaninál igazságosabbnak az 1989-1991 előtti rendszert.) Az utóbbi negyedszázadban nemhogy nem javult e téren a helyzet, de a Nyugat – Ázsia, Afrika, Latin-Amerika után – gazdasági uralma alá hajtotta Kelet-Európát is, kifosztva, nyomorba döntve az ott élő népeket (legalábbis e népek döntő többségét). (Csak emlékeztetőül: a 90-es évek elejének „isteni ajándékaként”, Kelet-Európa meghódítása és kifosztása biztosította azt a vérátömlesztést, amely megmentette a gazdasági katasztrófától a 80-as évek végére válságba jutott Nyugatot.)
A három nagy jelszóból maradt még a SZABADSÁG – az egyén szabadságának, idegen szóval, az individualizmusnak – a jelszava. Mely azonban mára teljesen eltorzult, túlzás nélkül: ÖNMAGA ELLENTÉTÉBE FORDULT. A szélsőségbe fordult individualizmus mára az emberi egyéniség legfőbb – mondhatni, halálos – ellenségévé vált. Az individualizmus jelszavával mára módszeresen ássák alá mindazt, amitől egy emberi egyéniség egyáltalán egyéniségnek tekinthető. Teszi mindezt egy vérszívó, haszontalan, másokon élősködő, erőszakos – több más megnyilvánulásában pedig kifejezetten ütődött, habókos, abnormális, nem félek kimondani: degenerált kisebbség. Mely erőszakos kisebbség ráerőszakolja saját akaratát a józan, normális többségre, MEGTEREMTI ENNEK AZ ERŐSZAKOS, DEGENERÁLT KISEBBSÉGNEK A DIKTATÚRÁJÁT A TÁRSADALOM TÖBBSÉGE FÖLÖTT. Nos, ezt szoktam én, a saját magam számára, liberálfasizmusnak nevezni. Mely minden korábbinál kíméletlenebb, totalitáriusabb formája a fasizmusnak. Amely már nemcsak gazdaságilag, de társadalmilag, szellemileg, lélektanilag is kiszolgáltatottá teszi az egyént, megfosztja azt még saját egyéni identitásától is – az önálló gondolkodás képességétől megfosztott, lebutított, erkölcsileg lezüllesztett, idomított háziállatokká, cirkuszi pincsikké vagy bóbitás lovakká degradálja az embert, az egyént. Csak nézzük a televíziók, az internet világát – azt, hogy már pusztán ezek is mivé változtatják az embert. Azt már mondani sem kell, hogy ennek a fajta individualizmusnak már nem csupán mindenfajta kollektivizmus a halálos ellensége – de immár a józan többség hagyományos értékei is. AZ EMBER UGYANIS TÁRSAS LÉNY – AZ EGYÉNISÉG FEJLŐDÉSE ELKÉPZELHETETLEN EGYÉN ÉS KÖZÖSSÉG HARMÓNIÁJA, AZ ÚJ KOR ESZMÉNYEINEK, VÍVMÁNYAINAK – ILLETVE AZ ÉVEZREDEK SORÁN nemzedékek sokasága által megfogalmazott, kiizzadt HAGYOMÁNYOK, ÉRTÉKEK HARMÓNIÁJA NÉLKÜL. Ezek az értékek, végsősoron, a természet törvényeiből, az emberek közötti együttéléshez elengedhetetlen szabályok tömegéből erednek.
(Nem véletlen, hogy Oroszországban ma már a társadalom józan többsége KÉT, EGYMÁSTÓL IDEGEN SZELLEMI, ERKÖLCSI VILÁG HARCÁNAK TEKINTI a Nyugattal való konfliktust. Ahol a hagyományos, a társadalom józan többsége számára lételemet jelentő értékek vívják önvédelmi harcukat az eme értékek legázolására törő, az embereket minden szempontból leigázó, AZ EGÉSZ EMBERISÉG JÖVŐJÉT, PUSZTA LÉTÉT FENYEGETŐ liberálfasiszta individualizmussal, annak erőszakos politikai és szellemi nyomulásával szemben.)
Ennek a degenerált, önmaga ellentétébe fordult, szélsőséges és agresszív individualizmusnak olyan a gondolkodásmódja, a logikai rendszere is: dogmatikus, sematikus, önelégült, hazug és képmutató. Mely meg van győződve saját felülmúlhatatlanságáról, küldetéstudatától (viccen kívül: Obama nemrégiben nem átallotta kerekperec kijelenteni: az USA hivatott „megvédeni a világ békéjét” – mi több, az amerikait „különleges nemzetnek” nevezte.)
Ez a gondolkodásmód nemcsak hogy nem ismeri más népek, földrészek, civilizációk történetét, kultúráját, gondolkodás- és viselkedésmódját – de meg sem hajlandó ismerni. És nemcsak távoli földrészekről van szó: MÉG MINKET SEM ISMERNEK (holott 260 km-re vagyunk Bécstől, azaz „Európától”). Napjaink szélsőséges individualistája csupán dogmákban, sémákban tud gondolkodni. És ha a való világ, annak tapasztalatai nem illeszkednek emberünk felfogásához, akkor nem azon próbál változtatni, hanem a világot akarja a saját felfogásához hozzáigazítani. Gondolkodásmódjuk tehát merev, sablonos, gyakran nélkülözi a legapróbb önálló gondolatot is.
Itt van mindjárt az egyéni szabadság, a szabadságjogok kérdése. Egy nyugati számára adott a séma: ez azt jelenti, hogy mindent szabad az adott egyénnek. Láthatóan még az az ismert mondás sem zavarja, miszerint „az egyik szabadsága ott kezdődik, ahol a másiké végződik”. Az egyén szabadságán azt értik, hogy egy adott pillanatban azt és ott teszi, amit és ahol azt akarja. Nem hajlandó elismerni sem a többség (ettől eltérő) akaratát, sem a kollektív jogokat.
Mivel pedig egy szűk, egyoldalú sémában gondolkodik, ezért mérlegelni sem tud. Érveket és ellenérveket szembeállítani. E hosszú kitérő után most térjünk vissza konkrét esetünkhöz.
Adva van arabok és afrikaiak millióinak a Franciaországot elárasztó tömege. Miért jönnek? Munkáért, megélhetésért. Minthogy hazájukat senki sem segíti abban, hogy inkább kiépítse saját iparát, mezőgazdaságát – hogy a szerencsétlenek otthon találnának munkát. Franciaországban jók lesznek az olcsó, piszkos munkák elvégzésére.
Egy sokmilliós, merőben más történelmi, kulturális hátterű, nagyon különböző mentalitású (és a többséghez képest „szakadt”, érkezéskor kifejezetten piszkos és rendetlen) tömeg – és a másfélezer éves, keresztény kultúrájú Franciaország, másfelől. Amelyre csak az utóbbi évtizedekben zúdult rá ez az ismeretlen, idegen emberekből álló tömeg, amely mára immár eléri a francia lakosság tizedét. Nem egyszerű ezt feldolgozni, normál körülmények között sem.
Hát még ha a problémát abszolút hozzá nem értéssel, önmaguknak is ellentmondó intézkedésekkel kezelik. A hivatalos hatóságok és liberális függelékük boldog, hogy országuk „multikulti” – de meg sem fordul a fejükben, hogy ezeknek az embereknek jobb lenne otthon. Panaszkodnak, hogy elmaradottak, tudatlanok, lusták és piszkosak – de meg sem próbálják (megértően, tapintatosan) segíteni a beilleszkedésüket (hiszen nem is tudnak róluk semmit, és nem is akarnak). Második hivatalos vallássá teszik az iszlámot – de elítélik a muzulmán fejkendő viselését (nem tudva megoldani annak a kérdését, hogy, például, a hatósági iratokba való fotókat, bizony, fejkendő nélkül kellene készíteni, lévén, hogy a fejkendő lényegesen eltorzítja az illető fényképét). Nyitottságról papolnak, de gúnyolják a bevándorlók nemzeti érzéseit. Nem tudván érzékelni, hol van az a határ, amíg megértőnek, tapintatosnak kell lenni – illetve amikor, megint csak tapintatosan, de határozottan a bevándorló tudomására kell hozni: bizonyos kérdésekben neki kell alkalmazkodnia a másfélezer éve őshonos, ott élő, többségi nemzet szokásaihoz, törvényeihez. EHHEZ TISZTÁZNI KELLENE TUDNI ÖNMAGUKBAN BIZONYOS ALAPKÉRDÉSEKET – AMI NEM TÖRTÉNT MEG.
És hát, igen, az a bizonyos szólásszabadság. A liberális dogma szerint mindent és mindenről, bármiféle korlátozás nélkül meg szabad írni. Abszolút nem érzékelve (illetve elfelejtve) a szólásszabadság valódi tartalmát, jelentését. Szólásszabadságnak tekintik Mohamed próféta gúnyolását – és fogalmuk sincs arról, hogy HA MÁR EGY VALLÁSSAL KAPCSOLATBAN SZÁNDÉKOZNAK KRITIZÁLNI, AKKOR ANNAK A KRITIKÁNAK KONKRÉTNAK, VALAMI KONKRÉT ESETTEL, JELENSÉGGEL KAPCSOLATOSNAK KELLENE LENNIE. Szóvá lehet tenni, például, a pedofil papokat, az iszlám fundamentalizmus valamilyen negatív jelenségét (például, hogy nem engedik iskolába a lányokat). Szóvá lehet tenni, hogy idegen férfi rá sem nézhet egy muzulmán nőre. DE AZON GÚNYOLÓDNI, AMI EGY MÁSIK NÉPNEK, EGY MÁSIK VALLÁSNAK SZENT ÉS ÉSRTHETETLEN – AZ MEGENGEDHETETLEN! Mohamed próféta mit tehet arról, hogy nézetei egy európai kereszténynek, ateistának merőben idegenek? Mohamed prófétát azok követik, akik hisznek tanításainak. Ez pedig az ő választásuk (legalábbis az esetek többségében). HA A LIBERÁLISOK NEM TISZTELNEK EGY VALLÁST, MINT KÖZÖSSÉGET – HÁT TISZTELJÉK LEGALÁBB A VALLÁS EGY KÖVETŐJÉNEK A VÁLASZTÁSÁT. Egy arabra, egy kínaira, egy hindura ugyanúgy KÖTELEZŐEN vonatkozik a lelkiismereti és vallásszabadság joga, mint egy európaira (pláne: nyugat-európaira, vagy észak-amerikaira).
(Apropó, szólásszabadság. A donyecki népfelkelők között él és dolgozik egy bátor, derék, fiatal angol újságíró. Rengeteg képe, tudósítása van, mélységes átérzéssel, együttérzéssel tudósít az ottani valóságról. Nemrég szabadságra haza ment, előtte megfogadta, hogy a BBC-vel is bemutattatja képeit, tudósításait. Már csak azért is, hogy a világ – amelyik erről semmit sem tud – lássa, hogy mi is folyik ott valójában (amúgy a „demokrácia”, „az európai értékek”, stb., stb. címszavával). Nos, lehet egyet találgatni: bemutatta-e a BBC ezeket a tudósításokat. Az a bizonyos BBC, amelynek etikai kódexe (amelyben, gondolom, többek között az objektív és pártatlan, a nekünk egyébként nem tetsző eseményekről szóló tudósítás kötelezettsége is benne foglaltatik) mindmáig etalonnak számít a polgári liberális újságírás számára. Az, minden esetre kiderült: ha a nyugati sajtónak valamiről kényelmetlen tudósítania, akkor az adott eseményt ugyanúgy meghamisítja, vagy teljesen elhallgatja, ahogyan tette azt a „kommunista blokk” általuk négy évtizeden keresztül oly bőszen ostorozott sajtója is. Magyarán: ők sem jobbak a Deákné vásznánál. Ezt is megtanultuk.)
Ó, igen, a szólásszabadság! A világnak nem az fájt, hogy lemészároltak tizenkét újságírót. Akik ugyan, hasonlóan a többi liberálishoz, képtelenek (voltak) felmérni a jogos bírálat, illetve az általánosító, gonosz és sértő gúnyolódás közötti különbséget – ÁM E VÉTKÜKÉRT ARÁNYTALANUL SÚLYOSAN ÉS KEGYETLENÜL, TRAGIKUSAN MEGLAKOLTAK. Nem, a világnak nem az igazságtalan és kegyetlen vérengzés fájt – hanem hogy „megtámadták a demokráciát és a szólásszabadságot”. (Kérdezem én: Ukrajnában – a liberálfasizmus náci védenceinél – hogyan is áll a demokrácia, a szólásszabadság? A Donyec-medencében a helyi lakosság élt a szólásszabadság jogával, és tüntetett. Mi volt Washington és Brüsszel (és a nyugat-európai fővárosok) kijevi kedvenceinek válasza erre a szólásszabadságra? Légitámadások, aknák, gránátok, tüzérségi lövedékek, fürtös- és foszforbombák, gyújtólövedékek, légvédelmi és ballisztikus rakéták mindent elsöprő áradata polgári célpontokra, lakótelepekre, békés családi otthonokra – nőkre, gyermekekre, magatehetetlen öregekre. Az ukrán gestapó kínzókamráiba hurcolt, félholtra, vagy egészen holtra kínzott népfelkelők, civilek. Tömegsírokba lökött tetemek – közöttük megerőszakolt, majd legyilkolt lányok, fiatalasszonyok. EDDIG KÖZEL ÖTEZER CIVIL ÁLDOZAT. Ja, igen, és a szólásszabadság: véresre vert újságírók, főszerkesztők, szabadon szóló lapok, tévécsatornák székházainak, szerkesztőségeinek feldúlása (pedig nem sok ilyen volt: párjukat ritkították). A „demokratikus” Ukrajna mostani „szólásszabadságát” Goebbels doktor is megirigyelné – a Völkische Beobachter újságírói pedig szakmai tanulmányutakat tennének ma Kijevben, ha még élnének. Nyilván nem tudnak Európában az ukrán „közvetlen demokrácia” és „népi átvilágítás” olyan eredeti módszereiről sem, hogy a nem tetsző politikusokat kivonszolják az utcára és alumínium szemetes tartályokba gyömöszölik bele, amelynek fedelét rájuk csukják, és hosszú percekig botokkal püfölik azt. Ez is a szólásszabadság jegyében.)
De hát, szörnyű támadás érte a szólásszabadságot és az európai demokráciát – nem pedig a 12 lemészárolt újságírót. Milliók szökkentek talpra, napokig folytak az emlékmenetek, könnyes vallomások, gyertyagyújtások. „Je suis Charlie”. Szem nem maradhatott szárazon. Csak hát – kérdem én, hol maradt az a világméretű könnyes áradat május 2-án, amikor Ogyesszában, hivatalos (vélhetően erősen csökkentett) adatok szerint is éppen négyszer annyi embert mészároltak le a szakszervezeti székházban. Akiket nem egyszerűen agyonlőttek: agyonverték őket furkósbotokkal, baseballütőkkel, szúrták, vágták, fejszével aprították, lőtték, mérges gázzal fojtották meg őket. A halottakat (elképzelhető, hogy néhányuk akkor még élt) pedig valami napalmszerű gyúlékony folyadékkal öntötték le és gyújtották meg: a részben kiégett székház lépcsőházában ott is hevertek felismerhetetlenre szenesedett holttestek, ahol pedig nem is volt tűz. Egy terhes (!) nőt pedig megerőszakoltak a harmadik emeleten (velőtrázó sikolyai hosszú percekig hallatszottak még a zajongó utcán is), majd megfojtották – miközben a férjét a szomszéd szobában gyilkolták.
Nos, kérdezem én, hol voltak akkor a megrendült emberek hosszú menetei? Hány fővárosban volt tüntetés? (Ne legyünk igazságtalanok: Berlinben és néhány német városban kivonult úgy két-három tucat ember.) Hányan vonultak akkor tiltakozni Budapesten az ukrán követség elé, fáklyákkal és virágokkal? Hányan mondták – nem is Washingtonban, de legalább Prágában (az is szláv nyelv) –, hogy „Já ogyesszit” („Én is ogyesszai vagyok”). Hányan vonultak fel a világon, amikor egy felszabadított falu környékén, több tömegsírban is, 40 áldozat maradványaira bukkantak, egyetlen napon (pedig erről még az EBESZ is jelentett)? Hányan vonultak fel a június 2-i, majd a július 18-i, Luganszk elleni terrorlövetés után (az előbbinek 8, az utóbbinak 18 áldozata volt, mindkét esetben vétlen éppen arra járó járókelők)? Hányan mondták akkor azt, hogy „Já lugancsányin” („Én is luganszki vagyok”)?
Pedig Ogyessza esetében is a szólásszabadságról volt szó! Emberek (és nem orosz szeparatisták, hanem kivétel nélkül Ogyessza és környékének UKRÁN ÁLLAMPOLGÁRSÁGÚ lakosai) tüntettek jogaikért, már hónapok óta sátoroztak a szakszervezeti székház előtti téren – ahol egy megvadult náci csőcselék rontott rájuk, verte szét a tábort (már ott is gyilkolva). A székházba menekülőket pedig a már napokkal korábban – TEHÁT ELŐRE MEGTERVEZETTEN – ott elrejtőzött gyilkosok hada várta. (Amúgy másnaptól a rendőrség TISZTOGATÓ AKCIÓT KEZDETT A TÚLÉLŐK ELLEN: a letartóztatások, a bírósági perek mindmáig tartanak – AZ ÁLDOZATOK ELLEN!) Ez ellen hányan emeltek szót?
Egyetlen valamire való tiltakozó akcióról nem hallottam Európából ezek kapcsán (legalábbis olyanról, amelyen félszáznál többen vettek volna részt). Az ukrán náci rezsim MELLETTI tüntetésekről annál inkább – ilyen Budapesten is volt (szégyen-gyalázat az álbaloldali álellenzékre!). Vélhetően ugyanazok tüntettek akkor, akik most könnyáztatta orcával gyászolják a saját halálukban nem teljesen vétlen 12 francia újságírót.
És a magyar sajtó? Három napja tart a jajveszékelés a párizsi merénylet kapcsán – a tévéhíradó adásidejének fele erre megy el. És hány tudósítás szólt az ogyesszai borzalomról, a megtalált tömegsírokról, a módszeresen szétbombázott donyecki városokról és falvakról, a repeszgránátoktól szétmarcangolt emberekről Luganszk utcáin, az otthonaikat és szeretteiket sirató emberek ezreiről? Mutattak-e egyetlen képet a náci terrorkülönítmények által végrehajtott kivégzésekről (pedig az interneten jó néhány található ezekből)? Szóltak-e egyetlen szót arról, hogy míg két franciaországi színhelyen terroristák lelőttek kb. 15 embert (ami együttérzésre méltó) – addig két kelet-ukrajnai megyében módszeres népirtás folyik, nem kis részben éppen amerikai útmutatások alapján?
Egy vitafórumon már megírtam: hasonló esetben gyászolni majd akkor fogok én is, ha a világ meggyászolta már a kijevi náci junta (eddig ötezer) ártatlan áldozatát. Addig pedig semmiképp!
Csikós Sándor
forrás: vilagszabadsag.hu