Az 1916-os Sykes-Picot Egyezmény, amelyet az Első Világháború tetőpontján írtak, jelentős hatást gyakorolt a Közel-Keletre a huszadik században. És még ma is messzemenő következményei vannak, különösképp olyan népcsoportokra, mint a kurdok, akiket „kisebbségként” hagytak élni ellenséges nemzetállamok határain belül.
A Sykes-Picot Egyezményt Nagy-Britannia és Franciaország vázolta fel a befolyási és ellenőrzési övezeteik szerint, elébe vágva az Ottomán Birodalom bukásának, és tiszteletben tartva egy 1915-ben Nagy-Britannia és Oroszország között létrejött egyezményt.
Az intervenció igazolása – mondja James Reinl a Közel-Kelet Szemében – az volt, hogy a gyarmatosítók az arab közösségeket és a szomszédjaikat „jobbnak látták az európaiak igája alatt” tartani.
Az észak kurd közösségek többségét (jelenleg Törökország területén) kezdetben az Orosz Birodalom részévé akarták tenni. Az 1917-es Oroszországi Forradalommal ámbár a cár birodalmi politikáját elvetették. Így Franciaország és Nagy-Britannia majdnem szabad folyást kapott nyugat-Ázsiában.
A török nacionalisták harcra keltek keresve az előnyszerzés lehetőségét Oroszország észak-kurdisztáni kivonulásából, és saját jövőjük biztosítása céljából. Összeterelték a kurd közösségeket a külföldi megszállás (brit és francia részről) hívószava mögé, és Mustafa Kemal Atatürk vezetése alatt rákényszerítették az európai gyarmatosítókat, hogy egyezzenek bele a Török Köztársaság megteremtésébe az 1923-as Lausanne-i Egyezményben.
Ez az egyezmény, amelyet a kurd képviselet nélkül írtak alá, a kurdokat saját állam nélkül hagyta, amely egyre nagyobb és nagyobb probléma lett, ahogy a török nacionalisták elkezdték kiterjeszteni politikai uralmukat.
Nagy-Britannia és Franciaország eközben tovább haladt a korábbi Ottomán terület önkényes feldarabolásával, ahogy a Sykes-Picot Egyezményben körvonalazták. Új arab államokat hoztak létre (mint Szíriát és Irakot) gyarmati ellenőrzés alatt és az etnikai kisebbségi csoportokat (mint a kurdok) egyszerűen elnyelették ezekben a mesterséges nemzetekben. Ahogy telt az idő, elnyomták, kirekesztették és alárendelték őket az asszimilációs kampányoknak.
Manapság a Sykes-Picot Egyezményre nagyrészt azért emlékezünk, mert nem törődött a Közel-Kelet etnikai különbségeivel, és mert megtagadta a régió népeinek önrendelkezését. Az egyezmény nagyrészt negatív következményei dacára a politikai elitek (helyileg és globálisan is) erősen ellenezték az ötletet, hogy az etnikai kisebbségeknek nagyobb hatalmat adjanak saját sorsuk felett. Például az USA tette a legtöbbet, hogy megvédje Irak „területi integritását”, és Oroszország is, úgy tűnik, ugyanezt szeretné Szíriában.
De mi is a területi integritás? Azokat az embereket, akiknek elegük van a szektásságból, folyamatosan becsukni és elhallgattatni? Határozatlan civil konfliktusra kárhoztatni egy területet? Megelőzni, hogy a közösségek saját magukat kormányozzák és döntsenek saját jövőjükről?
Még el is fogadva a gyenge és kétes feltevést, hogy a nemzetállamok szükségszerűek, tény, hogy a stabilitás és az egység nagyrészt olyan polgároktól függ, akik hallatják a hangjukat és követelik jogaik tiszteletben tartását. Ahol a polgárokat megfosztják hatalmuktól, kiábrándultak és elkeseredettek, ott lehetetlen bármi ilyesmi. Ahol az etnikai és vallási sovinizmus határozza meg a politikai rendet kevés vagy semmi ellenállással, ott ezt lehetetlen elérni.
A stabilitásért és az egységért minden polgár hangját – és minden etnikai és vallási közösségét – hallatni kell. De ezeket a hangokat nem csak „meghallani” kell. Számítaniuk is kell; csak ezek a hangok azok, amelyek meghatározhatják minden falu, minden város és minden régió jövőjét a Közel-Keleten.
Hogy a nemzetállamok, amelyeket a Sykes-Picot Egyezmény megalkotott, túléljenek, az önző, és antidemokratikus eliteknek a nagyvárosokban abba kell hagyniuk a fentről lefelé folytatott diktálásaikat. Nem úgy néz ki, hogy ez hamar megtörténik, bár néhány szektorban már megjelentek a szólamok a Sykes-Picot megdöntésére.
Néhányan azt állíthatják, hogy a közel-keleti határok újrarajzolása az „Imperializmus 2.0-ás verziója” lenne. De ez nem szükségszerűen igaz. A régió lakóinak kezében (és nem az önző külföldi hatalmakéban) egy ilyen folyamat valódi demokratizálódásként is felléphet. Távol a kórság egy másik kitörésétől, ez egy nagyon szükséges gyógyszer dózisa lenne, hogy begyógyítsuk az Imperializmus 1.0-ás verziója által ejtett sebeket.
A Sykes-Picot betegség gyógymódját már kifejlesztették a demokratikus, pluralista és nemileg egyenlő Rojava-i közösségekben. De a kezelésnek folytatódnia kell. Hogy biztosítsuk a Közel-Kelet lakóit, hogy ők azok, akik meghatározzák a saját jövőjüket, fel kell lépnünk a szolidaritásunkért a Rojava-i Forradalommal és az alternatív jövővel, amely a talajról emelkedik felfelé.
Írta: Ed Sykes
forrás: Kurdish Question
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.