A náci német gyilkológépezet már a 30-as években létrehozott Németországban koncentrációs táborokat, ahol tömegesen végezték ki a politikai ellenfeleiket, nem kívánatos személyeket, köztük még egykori bajtársaikat is a hosszú kések éjszakája során.
A második világháború alatt a koncentrációs táborok speciális fajtái jelentek meg: a haláltáborok, ahol ipari módszerekkel folytatták a zsidóság, cigányság, kommunisták, homoszexuálisok, értelmi fogyatékosok és hadifoglyok fizikai megsemmisítését.
Ezek többségét Lengyelországban állították fel. Fontos megjegyezni, hogy a népirtás nem csak a haláltáborokban folyt, hanem a hátországban, a frontokon és a koncentrációs táborokban is. A holokauszt végrehajtásában részt vett a náci német hadsereg, a titkosrendőrség, az SS, egyéb német állami szervek, valamint a megszállt és csatlós országok kollaboráns erői.
Magyarország esetében a Horthy-fasizmus, majd a Szálas-féle hungarista mozgalom segítette a német egységeket a transzportok szervezésében és a tömeggyilkosságok kivitelezésében. Sőt, a Horthy-fasiszták már a náci párt megalakulása előtt végrehajtottak zsidók elleni tömeggyilkosságokat a fehérterror idején. A megszállt Szovjetunióban egységeink a német és más nemzetiségű egységek oldalán sajnos részt vettek az ottani népirtásokban, amelyről több kiváló szakirodalom is megjelent (Krausz Tamás: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban – Levéltári dokumentumok 1941-1947).
Mikor a Horthy-fasizmus bűneiről beszélünk, a legyilkolt zsidóságot és a Don-kanyarban meghalni hagyott áldozatokat említjük első helyen, ám a köznyelv rendre elfeledkezik a Szovjetunióban legyilkolt orosz, ukrán, belorusz és sok más nemzetiségű kiskatonáról és civilről.
A második világháború azon kevés háborúk egyike, ahol világosan szétválasztható a jó és a rossz oldal. Sajnálatos módon hazánk a rossz oldalon vett részt, és ezt a történelmi szégyent viselni kell. Ellenben a jobboldali-fasisztoid politikai körök – beleértve a jelenlegi rezsimet – rendre mosogatni próbálják a történteket. Ez nem csak hazánkra jellemző. Ukrajna már azon a szinten van, hogy a szövetséges erők számítanak a rosszfiúknak, míg a náci kollaboráns Bandera seregei a nemzeti hősök. A magyar jobboldal rehabilitálta Jány Gusztávot, és már állami szinten tartanának megemlékezéseket Horthy Miklósról. Elkészült a megszállási emlékmű, amely hazánkat áldozatnak mutatja be – részben persze az is volt -, ugyanakkor szó sem esik a bűnös szerepvállalásról a náci Németország oldalán. A balti országokban a Waffen SS-ben töltött katonai szolgálat beleszámít a nyugdíjba, míg a partizánharc nem.
Magyarországon baloldali nyomásra ugyan törvény született a holokauszt-tagadásról, ám az az ostobaság is belekerült, amely a „kommunizmus” „bűneinek” tagadását is bünteti, holott sem „kommunizmus” nem létezett mint társadalmi forma; a bűnöket totálisan elferdítik olyan propagandakiadványok, mint a Fekete Könyv; a bűnöket nem tagadja az ég világon senki; az áldozatok valódi számáról nincs történészi konszenzus; ráadásul ezek a bűnök nem összeegyeztethetők a marxista ideológia alapjaival. A törvény ráadásul azt a groteszk helyzetet szüli, hogy míg valaki a holokausztot tagadja, börtönt kap, de ha helyesli, akkor csak élt a szólásszabadság adta jogával. Ugyanakkor a kapitalizmus 1600 millió és a kereszténység 800 millió áldozata szintén nem érdekel senkit.
Mint kiderült, a hazai jelképtörvény sem hatékony, hiszen bárki árulhat horogkeresztes Adolf Hitler beszédeket tartalmazó náci propagandaanyagot az egykori budapesti zsidógettó helyszínén. (Bezzeg, ha valaki vörös csillaggal munkát, kenyeret, fedelet követel a szegényeknek, vagy ráteszi egy sörre, annak annyi! Sőt, annak is, aki a horogkereszt miatt szót emel.)
A lengyel szélsőjobboldali kormány pedig most olyan szintre érkezett, ahol még Izrael állammal is képesek voltak összerúgni a port.
A legújabb lengyel törvénytervezet szerint bűncselekmény lesz „lengyel haláltáborokról” beszélni, vagy firtatni a lengyelek szerepét a haláltáborok működésében.
Ez lehetetlenné teszi majd a holokauszt lengyelországi további kutatását is.
Még maga Benjamin Netanyahu elnök is úgy nyilatkozott, hogy „nem tolerálja az igazság elferdítését, a történelem újraírását és a holokauszt tagadását.”
Yari Lapid, a Yesh Atid párt vezetője a lengyel nagykövetségnek írt levelet, amelyben leszögezi, hogy „voltak lengyel haláltáborok, és ezen egy törvény sem fog változtatni.”
A követség válaszában arrogánsan kifejtette, hogy „a tarthatatlan állításai megmutatják, mekkora szükség van a holokauszt oktatására, még Izraelben is.”
Lapid válaszában közölte, hogy „a nagymamámat Lengyelországban ölték meg németek és lengyelek. Nincs szükségem önöktől holokauszt oktatásra.”
Ne legyenek illúzióink! Ezek a történetek itt nem állnak meg. A következő lépcsőfokok közt ott van Szálasi mosogatása és rehabilitálása, majd végső soron Hitler is sorra kerülhet. Lassan ugyan, remélhetőleg bizonytalanul, de az utat már kijelölték, az irányt megadták és a lépések elkezdődtek.