Az 1970-es évek közepétől a 80-as évek elejéig e cikk szerzője, Marilyn Bechtel, a People’s World munkatársa volt a New World Review kéthavi magazin szerkesztője.
Kétszer látogatott Afganisztánba, 1980-ban és 1981-ben. Az alábbi cikk 2001. október 6-án jelent meg először a lapban – egy nappal azelőtt, hogy az Egyesült Államok háborút indított Afganisztánban – azzal a címmel, hogy „Afganisztán: Egy mellőzött történet.” A Biden kabinet jelenlegi csapatkivonásákor emlékeztetőnek szánjuk ezt a cikket, hogy az Egyesült Államok leghosszabb háborújának a gyökerei jóval a szeptember 11-ei terrortámadásokon túl erednek, elnyúlva egészen a hidegháborús antikommunizmusig.
Szeptember 11-e borzalmas eseményei óta sokat beszéltünk az afgán nép elkeseredett helyzetéről, amelyet most a teokratikus, diktatórikus tálibok taposnak, valamint az Északi Szövetség és más tálib ellenfelek szerepéről, akik jelenleg Washington regionális terveiben szerepelnek.
Beszéltek – többnyire eltorzítottan – a Szovjetunió szerepéről 1978-tól 1989-ig. Beszéltek – többnyire alulértékelten – az Egyesült Államok szerepéről, amely felépítette a mudzsahedin erőket, köztük a tálibokat.
De szinte senki sem beszél az afgán nép erőfeszítéseiről az 1970-es és 80-as években, hogy megszabaduljanak a szüntelenül háborúzó törzsek és feudális hűbéresek örökségétől, és felépítsenek egy modern demokratikus államot. Vagy akár a Szovjetunió szerepéről sokkal 1978 előtt.
Kabuli utcakép 1979-ből.
Néhány háttérinformáció segít megvilágítani a jelenlegi válságot. Afganisztán geopolitikai zsákmány volt a 19. század birodalomépítői számára, amelyért mind a cári Oroszország, mind a Brit Birodalom versengett. Végül a britek kényszerítették őket félfüggőségi státuszba.
Amikor Amanullah Kán, – akire néha afganisztáni Kemal Atatürkként is hivatkoznak – 1921-ben hatalomra jutott, megpróbálta visszanyerni országa szuverenitását és a modern világ felé közeledni, Erőfeszítései részeként felkereste az új moszkvai forradalmi kormányt, amely Afganisztán függetlenségének elismerésével válaszolt és létrehozták az első afgán-szovjet barátsági szerződést.
1921-től 1929-ig, – amikor a britek által segített reakciós elemek lemondásra kényszerítették Amanullahot – a szovjetek segítettek beindítani olyan gazdasági infrastruktúra projekteket, mint az erőművek, vízellátás, transzport és kommunikáció. Több ezer afgán diák járt szovjet technikai iskolákba és egyetemekre.
Amanullah kényszerlemondása után ezen projektek elapadtak, de a szovjetek és afgánok közti kapcsolatok később új erőre kaptak.
A Tudományos és Kulturális Központ felépítése Kabulban a szovjet nép ajándéka volt. Miután az amerikaiak által támogatott mudzsahedin erők hatalomra jutottak, az intézményt elpusztították.
Az 1960-as években az újraéledő közös afgán-szovjet projektek között volt a Kabuli Politechnikai Intézet – az ország első oktatási intézménye mérnökök, geológusok és más szakemberek számára.
De Afganisztán sem volt mentes a politikai és társadalmi erjedéstől, amely a múlt században a fejlődő világot jellemezte. Az 1920-as évektől a küzdelem számos haladó áramlata vette figyelembe a Szovjetunió tapasztalatait, ahol egy új, igazságosabb társadalom nőtt ki az egykori orosz birodalom földjén. Afganisztán sem volt kivétel. Az 1960-as évek közepétől a nemzeti demokratikus forradalom áramlatok egybeforrtak, hogy megalapítsák a Népi Demokratikus Pártot (PDP).
1973-ban a helyi burzsoá erők, amelyet a PDP néhány eleme is támogatott, megbuktatták Mohammad Zahir afgán király 40 éves uralmát, akit 86 éves korában az Egyesült Államok jobboldali republikánusai úgy reklámoztak, mint az embert, aki körül az afgánok egyesülni tudnának.
Amikor a PDP 1978-ban megragadta a hatalmat, a gazdasági és társadalmi források igazságosabb elosztásán kezdtek dolgozni. A céljaik között volt a nők és lányok felszabadítása a régi törzsi kötelékek alól (amely folyamat már Zahir alatt elkezdődött), egyenlő jogok biztosítása a nemzetiségi kisebbségeknek, beleértve az ország legelnyomottabb csoportját, a hazarákat, valamint növekvő hozzáférés biztosítása az átlagemberek számára az oktatáshoz, egészségügyhöz, tisztességes lakhatáshoz és higiéniához.
Az 1980-81-es két látogatásom során láttam a fejlődés kezdetét: nők közösen dolgoztak a kézműves szövetkezetekben, ahol először tisztességesen fizették meg a munkájukat és ellenőrzésük volt a keresett pénzük felett. A felnőttek, mind a nők és férfiak, olvasni tanultak. A nők szakértőkként dolgoztak és kormányzati pozíciókhoz juthattak, beleértve az oktatási minisztert. A szegény dolgozó családokat ellátta egy orvos és elküldhették gyermekeiket – lányokat és fiúkat – iskolába. Elengedték a paraszti hitelt és megkezdődött a földreform. Láttam paraszti szövetkezeteket. Árkontrollt és árcsökkentéseket a kulcsfontosságú élelmiszerekre. Segítséget a nomádoknak a letelepült élethez.
A 80-as években szovjet segítséggel épült lakóházak Kabulban.
És láttam néhány mudzsahedin támadás keserű eredményét ugyanazon csoportoktól, akik most az Északi Szövetséget alkotják – azokban az években különösképp iskolákat és tanárokat támadtak a vidéki körzetekben.
Az 1978 utáni fejlemények között van a sokkal nagyobb arányú szovjet segítség a gazdasági és szociális projektek számára, egy új afgán-szovjet barátsági szerződéssel, valamint számos új projekttel, beleértve az infrastruktúrát, forráskutatást, bányászatot, egészségügyi szolgáltatásokat, oktatást, mezőgazdasági demonstrációs projekteket. 1978 decembere után ez a szerep kiegészült a szovjet csapatok bevonulásával a PDP kormány kérésére, amelyet egyre inkább szorongattak az elmozdított feudális és törzsi hadurak, akiket az Egyesült Államok és Pakisztán segített és szervezett.
A többi – ahogy mondani szokás – történelem. De jelentős, hogy a szovjet csapatok 1989-es kivonulása után a PDP kormány még három évig működött, bár egyre inkább ostromlottan.
Valahol, a megtépázott és vérrel áztatott Afganisztán mai romjai alatt vannak a magvak, amelyek még a legzordabb időkben is a nép szívében vannak, akik tudják, hogy van jobb jövő az emberiség számára. Egy világban, ahol a gazdasági és társadalmi egyenlőségért – nem a bosszúért – küzdenek, ezen magvak újra virágozni fognak.
forrás: People’s World
Írta: Marilyn Bechtel