Nem tudjuk még biztonsággal, hogy az USA uralkodó osztályának melyik vetélkedő frakció-képviselője lesz az elkövetkező négy évben az államfő, ezzel egyben azon katonai erő parancsnoka, amely nagyobb minden riválisánál együttvéve.
A kérdés nagyon is számít az amerikai embereknek, akik a Covid-19-re adott rosszul irányított, akár szabotált egészségügyi válasz áldozatai, akik munkanélküliséggel, fokozódó rasszista erőszakkal, a szakszervezetek, a polgárjogok és a női reproduktív jogok elleni megújult támadással szembesülnek, valamint egy aljas migrációkontroll rendszerrel, amely miatt milliók élnek bizonytalanságban, alulfizetett munkából, vagy ki vannak téve letartóztatásnak és deportálásnak. És nem is szavazhatnak.
Kevésbé számít több milliárd embernek világszerte, hogy melyik imperialista háborús uszító kerül a Fehér Házba, mivel kevés különbséget fognak érzékelni, hogyan határozza meg az Egyesült Államok a mindennapi életüket.
Akár a latin-amerikai barrioban (nyomortelepek), kibombázott közel-keleti falvakban vagy az afrikai szavannák felperzselt ösvényein tengődnek a, finom különbségek, amelyek olyan nagynak tűnnek a nyugati sajtó liberális kommentátorainak, valójában jelentéktelenek.
Az Egyesült Államok demokráciájáról szóló liberális konszenzus és a röhejes retorika, hogy ez az imperialista behemót a „szabad világ vezetője”, még ingatagabbnak tűnik, amikor Trump a szavazatok megszámlálásának vége előtt bejelenti győzelmét, hogy ne minden szavazatot számolhassanak meg, ami már csalás.
Ahogy ez a választás megmutatja – a liberálisok amerikai demokráciáról való gondolatai ellenére -, hogy az elnöki elektori rendszert – amely eredetileg a rabszolgaság intézményének megóvása érdekében létrehozott tűzfal -, nem azért hozták létre, hogy a nép akaratának tökéletes kifejeződése legyen.
Ami jellegzetes ebben és az előző választásban, az a mi hazánkkal való meglepő hasonlóság. (- A cikk szerzője brit).
A politikai rendszer bináris jellege csődöt mond a kapitalista rendszer strukturális válságának nyomására és az uralkodó osztály ebből fakadó megosztásának hatására.
Mind Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a tőke elemei olyan osztályérdekeket érvényesítenek, amelyek szakítanak azon prioritásokkal, amelyekre a monopoltőke legnagyobb részesei sérthetetlenként hivatkoznak. Ennek során némi sikerrel arra törekedtek, hogy minél több munkás embert nyerjenek meg, mint általában, akik összefognak az uralkodó osztály bármelyik rétegével.
Az amerikai választás a közép-nyugati ipari államokon múlik, amelyek kétszer szavaztak Obamára, mivel változást vártak, amely sosem jött el – és múltkor Trumpra tettek, mivel a munkahelyekről és jövedelmekről szóló retorikája jobban hangzott, mint Clinton neoliberális osztályarroganciája.
Julis Nyerere, a független Tanzánia első elnöke egyszer azt mondta, hogy az Egyesült Államok is egypártrendszerű állam, „de a tipikus amerikai extravaganciával, mintha kettő lenne.”
Az észak-amerikai burzsoázia két kapitalista pártja olyan alakváltó teremtmények, amelyek – ahogy minden párt – tükrözik annak módját, ahogyan a tőke újraszervezi a termelést és ezzel a társadalmi életet.
A dolgozók munkahelyeit kiszervezték alacsony bérű gazdaságokba, és feláldozták őket a Wall Street-nek és a londoni City-nek, ez pedig megváltoztatta az alapot, amelyek az osztály- és politikai harc folyik.
Mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában a tőke átmenetileg félretette saját megosztottságát, majd összegyűjtötte a vállalati és ideológiai hatalmát, hogy marginalizálja Sanderst és Corbynt, mivel mindketten kihívást jelentettek.
A baloldal kilátásai az óceán mindkét partján kritikusan attól függenek, hogy a munkásosztály újra belépjen a politikába a saját érdekeiért, ne pedig az uralkodó osztály valamely tendenciájának segédmotorjaként.
forrás: Morning Star