A Trump-féle félrekormányzás haldokló napjaiban a locsi-fecsi külügyminisztere, Mike Pompeo a „terrorlistára” tette a jemeni huszi lázadókat – Kubával egyetemben.
Ha igaz a régi mondás, hogy Latin-Amerika tragédiája, hogy túl közel van az Egyesült Államokhoz és távol Istentől, akkor Jemen távolabb van Allahhoz és sokkal közelebb Szaúd-Arábiához.
A csontra soványodott és nyomor által sújtott huszi felkelés abszolút semmiféle terrorveszélyt nem jelent az Egyesült Államok népére, és önmagában még az olajprofitra sem.
Jemen egy katasztrófazóna, amelyben minden problémát súlyosbít a szaúdi rezsim háborúja ezen szegény nemzet ellen.
Amikor az UNICEF közölte, hogy 12 millió jemeni gyermek van az éhezés és a járványok küszöbén, a kérdés a külpolitika köréből a morális kötelességek felé tolódott.
A közvetlen akció azonnali lehetőség a brit kormány számára egy teljes, Szaúd-Arábia elleni fegyverexport tiltással, a hírszerzési együttműködésből való teljes kivonulással, valamint a szaúdi légierő szolgálatának és támogatásának befejezésével.
A szaúdi rezsim a külföldi intervenció klasszikus haszonélvezője, amelyben a kormányzó családot királyi státuszra emelte a brit korona, valamint fennhatóságot adott nekik Arábia homokja felett, cserébe garantálják, hogy a régió olajforrásai a Nyugat kezében maradnak.
A jelenkori jemeni katonai intervenció Nagy-Britannia és az Egyesült Államok parancsára történik, és csak az teszi lehetővé, ha a katonai-ipari komplexum ellátja hadianyaggal és kiképzéssel, amely összeköti ezt a két imperialista gazdaságot.
Ezért Pompeo cselekedete nem csak Trump őrjöngő végjátékának perverz performansza, sokkal inkább teljesen egybevág évtizedek óta minden egyes amerikai kormány külpolitikájával.
Ez már régóta Theodore Roosevelt elnök századfordulós kijelentésén alapul: „Beszélj gyengéden, és hordj magadnál furkósbotot”, amely biztosítja, hogy a birodalmi hang csak ritkán némuljon el.
De nem a 20. századdal kezdődött, hogy az Egyesült Államok igazán belefolyt a külföldi kormányok megbuktatásába.
Ez már az előző század közepén elkezdődött észak-amerikai földeken, amikor bekebelezték Texast és Kaliforniát.
A 20. században pedig komoly bunkósbotot vettek, amikor tovább terjeszkedtek intervenciókkal Panamában (háromszor), Hondurasban (kétszer), Kubában (háromszor), Nicaraguában (kétszer), Mexikóban, Haitiban (kétszer), a Dominikai Köztársaságban (kétszer), Costa Ricában, Guatemalában, Paraguayban, Chilében és Venezuelában.
Sosem vonakodtak bevetni a hadsereget, vagy a régimódi puccsokat, de mindazonáltal boldogok voltak a felforgatással, gazdasági szabotázsokkal, bojkottokkal és blokádokkal is.
És miközben fárasztó lenne felsorolni az amerikai intervenciókat az általa kijelölt „hátsó kertben”, ezek száma összesen megközelíti a 100-at.
Az elmúlt napokban az a bizarr rendszer-narratíva terjed, hogy az Egyesült Államok túlélt egy puccsot.
Az Egyesült Államok világvezető a puccsbizniszben. Egyetlen másik ország sem szentelt annyi forrást ennek és nem is volt elkötelezett ezen erőfeszítésének, hogy tökéletesítsék a rendszerváltások művészetét és tudományát.
A jelentések szerint katonákat fognak telepíteni Washingtonba Joe Biden beiktatására, és rakás katonai személy van úton, a helyi rendőrség már nyomoz és a Nemzeti Gárda parancsnoki láncát is átnézték.
Miközben válság van az amerikai politikában – amely elkerülhetetlenül ismétlődik, mivel a rendszer képtelen elégségesen kezelni ezen mélyen megosztott osztálytársadalom legsúlyosabb problémáit – ezek az utolsó napok nem a politikai hatalom előtti kihívásokat jelentették, hanem az utolsó légvételt a hatalom díszes ruhájához való ragaszkodáshoz.
Washington hadsereggel való elfoglalása nem kisebb performansz, mint megtölteni az utcákat az amerikai szélsőjobboldal becsapott málladékával. A szocialista baloldalt nem lehet átverni ezzel a szerepjátszással.
forrás: Morning Star