A szövetséges erők fasizmus felett aratott győzelmével Európa két egymással versengő társadalmi és gazdasági rendszerre oszlott.
Az úgy nevezett Vasfüggöny, valamint a kapitalista és szocialista Németország közti határ elég messze volt a Szovjetunió nyugati határától, hogy megfelelő figyelmeztetés érkezzen egy rakétatámadásról, és lehetővé vegye a vezetők számára, hogy nyugodt intézkedéseket hozzanak.
Ahogy az USA az atomfegyvereinek monopóliuma által létrejött egyoldalú nukleáris megsemmisítés fenyegetése elmúlt, – mivel a Szovjetunió is szert tett tömegpusztító fegyverekre – lehetővé vált egy nehézkes béke.
Mikor a relatív béke megbolydult a 80-as évek közepén – ekkor az Egyesült Államok rövid- és középtávú nukleáris rakétáinak Európába telepítésével – a kontinensünkön több millióan mozdultak meg, hogy ezt ellenezzék.
Még a nemzetközi szociáldemokrácián belüli, elkötelezett NATO-rajongók is vonakodtak tőle, hogy egy olyan nukleáris csapásban haljanak meg, amely – az USA stratégiai doktrínája szerint – Európára korlátozódott volna.
A tömegdemonstrációkban megmutatkozó népi hatalom, amelyet a brit Munkáspárt hivatalosan is támogatott, plusz az önfenntartási ösztön által hajtott diplomácia, számos keleti/nyugati megegyezést eredményezett, amely enyhítette a feszültséget, amit csak jelenleg szegett meg egyoldalúan az Egyesült Államok.
A helyzet manapság, hogy a szocialista államhatalom leszerelésével a kapitalizmus frakcióláncot alkot az atlanti partoktól a Csendes-óceánig.
Európa ismét nem érzi magát biztonságban. És nem a nemlétező szocialista államhatalom hipotetikus fenyegetése miatt, hanem mert a kapitalizmus ezen legelfajultabb szintjét felrepeszti a gazdasági válság és az imperialisták közti versengés.
A NATO propaganda ikerszóképei szerint, amelyet minden nyugati államban hűen reprodukál az előzékeny média, az orosz hadsereg mind egzisztenciális fenyegetést jelent a liberális demokratikus rendre és ugyanakkor annyira alkalmatlan a kiképzése, parancsnoksága és a hadműveleti állapota, hogy a bátor kis Ukrajna is legyőzi.
Amikor az emberek – az USA külpolitikai alakjaitól a Pápáig – egyetértenek abban, hogy a NATO terjeszkedése Oroszország határáig nagy veszélyt jelentő geopolitikai hiba volt és jelenleg is az, azt is megérthetjük, hogy Putyin inváziója nem pusztán bűncselekmény, hanem súlyos mérlegelési hiba.
A csütörtöki javaslat, hogy Finnország csatlakozzon a NATO tömbjéhez – és ma annak valószínű megerősítése, hogy Svédország is megteszi ugyanezt a lépést – jól illusztrálja, hogy a mérlegelési és számítási hibák, amelyek létrehozták az ukrajnai helyzetet, kicsúsztak a kezeik közül, és most nem csak a békét fenyegetik a mi kontinensünkön, hanem az orosz állam biztonságát is.
A kölcsönös nukleáris csapás fenyegetése a NATO és Oroszország között minden beszéddel növekszik, amely növeli a feszültséget, a konfliktus mindenféle eszkalálódásával és az adófizetők által finanszírozott fegyverexporttal a régióban.
A NATO-nak és Oroszországnak együtt több mint 12,000 nukleáris fegyvere van. A nukleáris háború esélye sosem volt ennél magasabb.
Putyin arra kényszerül, hogy újrakalibrálja háborús céljait a donyecki és donbasszi fenyegetett népek védelmére összpontosítva, amely legalább alapvetően egybeesik azzal, amit az orosz emberek tolerálnak a kormányzatuk akcióiként.
Ha a brit Munkáspárt ma az 1980-as évekbeli árnyéka lenne, nyomást gyakorolna a kormányra, hogy vessen véget a fegyverexportnak, vegyen vissza a hidegháborús retorikából és egyeztessen, hogy térjenek vissza a tárgyalásokhoz, amelyek biztosítanák az orosz kivonulást és garantálnák Ukrajna semlegességét.
Vologyimir Zelenszkij egyszer beleegyezett, hogy a Minszki Megállapodás ilyen biztosíték lehet. Az, hogy a NATO és Ukrajna reakciós erői nem elégszenek meg ezzel, túszként tartják őt, amely gátja ezen folyamat megújításának.
forrás: Morning Star