Olaszország már a harmadik EU által szankcionált gazdasági sokkgyógykúrát szenvedi el.
Pontosan azon a ponton, ahol az EU felülről lefelé mutató döntéshozatalának bürokratikus modelljét tesztelték a COVID-19 válság pusztítására Olaszországban, az egyik leggyengébb alárendelt nemzetállamban, most újra gazdasági rendszerváltás lesz az EU apparatcsikok által.
Most a gyakorlat eszköze a 21. századi európai kapitalizmus reálpolitikájában nem más, mint Matteo Renzi. A járműve az apróbetűs Italia Viva parlamenti frakciója, amely bizalmi válságot idézett elő az olasz kormányban.
Még az alacsony színvonalú olasz parlamenti politikában is alacsonyan értékelik Renzit.
Nem az van, hogy nyitott a legjobb ajánlatra. Ellenkezőleg, ő a legelkötelezettebb olasz politikus a német és francia bankok, a nagyvállalati érdekek és az Európai Bizottság bürokratikus gépezetének diktátumai iránt. Renzi, aki Olaszország Tony Blair-je, hazája legnépszerűtlenebb politikusa, míg a választási pártja, az Italia Viva 3% alatt áll.
De az egykori Demokrata párti vezetőnek és miniszterelnöknek elég parlamenti foltja van, hogy mérnökölje a válságot, amely Mario Draghi miniszterelnökké való kinevezéshez vezetett. Az Európai Központi Bank és az Olasz Kincstár egykori vezetőjét felkarolták a Rendszer pártjai középjobboldalon és a névleges középbalon, beleértve a jobboldali populista Liga most bűnbánó egykori kritikusait.
Giuseppe Conta átadja a kormányzást Mario Draghinak
Draghi nem az első technikai szakértő, akit felvázoltak, hogy menedzselje Olaszország jelenlegi gazdasági válságát és politikáját, de ő úttörő abban a politikában, amely kiszervezi a vélhetően megoldhatatlan problémákat.
A népi vagy nemzeti szuverenitás illúziója határozottan megszűnt az EU Masstrichti Szerződésével, amelyet Draghi személyesen tárgyalt.
A Maastrichti Szerződés felkorbácsolta a privatizációs hajszát, valamint Nagy-Britanniában Tony Blair kabinetében Gordon Brown pénzügyminiszter megadta a Magánfinanszírozási Kezdeményezés katasztrófáját és minden későbbi megszorító politika alapját.
Olaszország az euró bevezetésével elvesztette befolyását a saját gazdasága felett, valamint a parlamenti függetlenség fügefalevelét is félrealkudozták, amikor kineveztek miniszterelnöknek egy embert, aki az EU által szankcionált megszorítások megtestesülése.
Nagy-Britanniában van némi történelmi amnézia, amely a politikusokat érinti, különösképp a munkásmozgalom szereplőit, a Maastrichttal, a privatizációval és Magánfinanszírozási Kezdeményezéssel kapcsolatban.
A Munkáspártban és a TUC konferenciáin kreatív mechanizmusként üdvözölték az iskolákba és a kórházakba való befektetést, amikor az EU tagság kötelezettségei kijelölik az állami kiadások korlátjait.
Manapság senki, akinek a karrierje forog kockán, nem védi meg nyíltan a Magánfinanszírozási Kezdeményezést, de ugyanúgy nagyon kevesen elkötelezettek, hogy levonják konklúziót, hogy a megszorítások annak elkerülhetetlen következményei voltak, hogy átadtuk a döntéshozást az EU-nak.
Ursula von der Leyen EU Bizottsági elnök elviszi a balhét azért, hogy kontinens szerte fejetlenség van a COVID-vakcinák beszerzésében.
Miközben a jól látható inkompetenciája miatt összehasonlítják a német védelmi miniszterként eltöltött korszakával és a kísérleteivel, hogy elhárítsa a felelősséget, amely elég önérdekűnek tűnik, az EU szerkezetének strukturális hibáinak legtöbbje törésvonalnál van.
Draghi elég széles látókörű, hogy lássa a COVID-válság kezelésének bukását, amely az EU hitelességének mély kihívása, nem kevésbé az olasz közvélemény számára, ahol a rendszerellenes gondolkodás és különösképp az EU-ellenes érzelmek növekednek a baloldalon, endémiásak az Öt Csillag Mozgalom választói bázisában és nem csökkennek a szélsőjobboldalon még Salvini bukásával sem.
Draghi problémája, hogy nincs tartós megoldás Olaszország kapitalista válságára az EU keretein belül.
forrás: Morning Star