Nicholas Mwangi megosztja gondolatait az Afrikai Unió vezetőségi vitájáról, amelyet a 2025. februári elnökválasztás részeként tartottak.
Az Afrikai Unió (AU) december 13-i vezetői vitája három jelölt jövőképére irányította a figyelmet a kontinens jövőjét illetően. Muhammadu Ali Yusouf, Dzsibuti külügyminisztere; Raila Odinga, Kenya korábbi miniszterelnöke; és Richard James Randri, Madagaszkár korábbi külügyminisztere mutatták be stratégiáikat, amelyek a gazdasági átalakulás, a béke és biztonság, valamint az intézményi reformok kérdéseit célozták meg a 2025 februárjában esedékes AU-választások kampányában.
A vita retorikáján túl azonban mélyebb kérdések is felmerülnek: vajon az AU készen áll-e arra, hogy Afrikát vezesse a sokat emlegetett „Afrika kilátásai, a következő óriás felemelkedése” narratívába? Képes-e érdemben szembenézni a globális hatalmi rendszerek által fenntartott strukturális egyenlőtlenségekkel, vagy továbbra is a neoliberalizmus, a neokolonializmus és a mélyülő egyenlőtlenség csapdájában reked?
Nyitóbeszédében Muhammadu Ali Yusouf rávilágított Afrika jelenlegi helyzetének kettősségére. Egy olyan kontinenst írt le, amely bár béke, integráció és társadalmi-gazdasági fejlődés terén elmaradott, egyre szervezettebbé válik, hogy megszerezze helyét a globális színtéren. Az AU Béke és Biztonsági Tanácsának megerősítésére, az erőforrások mozgósítására és az afrikai belkereskedelem növelésére összpontosítva Yusouf pragmatikus reformokat középpontba állító jelöltségét hangsúlyozta. „Az Afrika, amit akarunk” – jelentette ki –, „a béke, az integráció és a jólét Afrikája,” amelyet a szolidaritás és a politikai akarat támaszt alá.
Raila Odinga személyes és történelmi megközelítésből beszélt. Az AU alapító atyáinak örökségét felidézve Odinga újra hangsúlyozta az egység fontosságát az Agenda 2063 álmainak megvalósításában. „Afrika mostanra teljesen felszabadult” – mondta –, „de még van tennivalónk.” Az infrastruktúrára, az afrikai belkereskedelemre, az oktatásra, valamint a fiatalok és nők megerősítésére helyezett hangsúlyt, amelyek szerinte gyakorlati megoldások, miközben a pán-afrikai szellemiséget is támogatják.
Eközben Richard Randri pénzügyi szakértői és miniszteri tapasztalataiból merített, elismerve az afrikai államok dinamizmusát, de bírálva az AU képtelenségét, hogy lépést tartson ezzel az energiával. „Afrika mozog” – mondta –, „de az AU-nak gyorsabban kell mozognia.” Hangsúlyozta az intézményi kapacitás és a helyi fejlesztések fontosságát is annak érdekében, hogy a regionális törekvéseket kézzelfogható eredményekké lehessen alakítani.
Afrika bőséges természeti erőforrásai és a tartós szegénység közötti paradoxon fontos kérdése volt a vitának. Raila Odinga rámutatott arra, hogy véget kell vetni Afrika örökös szerepének, mint a nyersanyagok szállítója az iparosodott gazdaságok számára. „Afrikának meg kell szüntetnie azt, hogy örökké a nyersanyagok forrása legyen az iparosodott világ számára” – érvelt, reformokat sürgetve a nemzetközi pénzügyi struktúrákban, amelyek történelmileg hátrányos helyzetbe hozták a kontinenst.
Yusouf az agráriumot és az oktatást nevezte meg kulcsfontosságú eszközökként Afrika fiataljainak megerősítéséhez és a kontinens potenciáljának felszabadításához. „Gazdagságunk az embereinkkel kezdődik” – hangsúlyozta, kiemelve az emberi erőforrások értékelésének fontosságát a természeti kincsekkel együtt. Richard Randri ezzel szemben a kisebb léptékű kezdeményezések fontosságát emelte ki, a helyi gazdasági fejlesztésekre és az afrikai belkereskedelmet akadályozó, például nem tarifális kereskedelmi korlátok lebontására összpontosítva.
Fájó hiányosságok
Miközben a jelöltek megoldásokat javasoltak és vitatták a kereskedelem, az értéknövelés és a gazdaság kérdéseit, figyelmen kívül hagytak egy kritikus problémát: a neoliberális politika történelmi és jelenlegi hatását, amelyet olyan intézmények, mint az IMF és a Világbank népszerűsítettek. Ez a politika, amit gyakran fejlesztési kezdeményezésekként kereteztek, elmélyítette a strukturális egyenlőtlenségeket, és sok afrikai gazdaságot külföldi tőkére és piacokra tette függővé.
Az AU ambiciózus célja, hogy 2030-ra elhallgattassák a fegyvereket, még távolinak tűnik, mivel a kontinensen továbbra is fennállnak a konfliktusok. Bár mindhárom jelölt elismerte Afrika biztonsági kihívásainak összetettségét, különböző megközelítéseket kínáltak ezek kezelésére.
Yusouf egy proaktívabb Béke és Biztonsági Tanácsot, valamint jobb erőforrás-mobilizációt sürgetett annak érdekében, hogy az AU által vezetett békefenntartó missziók hatékonyak legyenek. Ugyanakkor megjegyzései nem érintették a külföldi katonai bázisok és külső beavatkozások destabilizáló hatását, amelyek aláássák az afrikai országok szuverenitását.
Odinga a párbeszédet és az inkluzivitást hangsúlyozta a mélyebb okok, például a szegénység, a kirekesztés és a kormányzati kudarcok kezelésére. „Lehetséges elhallgattatni a fegyvereket” – állította, javasolva, hogy a célt 2035-re módosítsák. Richard Randri a be nem avatkozás és a határozott cselekvés közötti egyensúly fontosságát emelte ki, erősebb AU–ENSZ együttműködést szorgalmazva a konfliktusok megoldásában.
Felmerült a kérdés a pán-afrikanizmus szellemének hanyatlásáról. Raila Odinga megismételte az egység fontosságát, hogy Afrika fiatalos lakosságát értékes erőforrásként hasznosítsák. Javasolta a digitális technológia és a mesterséges intelligencia alkalmazását, hogy lehetőségeket teremtsenek Afrika fiataljai számára, biztosítva, hogy hozzájáruljanak a kontinens növekedéséhez, ahelyett, hogy külföldön keresnének jobb lehetőségeket.
Richard Randri a regionális gazdasági közösségek szerepét hangsúlyozta az integráció előmozdításában, de nem foglalkozott a tágabb geopolitikai dinamikákkal. Yusouf szerint Afrika külső szereplőktől való függőségének csökkentése az erősebb belső afrikai kereskedelem és az erőforrások önállóságának erősítése révén valósulhat meg.
Ennek ellenére, még a pán-afrikanizmus kontextusában is, a jelöltek nagyrészt elkerülték a neokolonializmus mélyebb valóságainak szembenézését. Afrika kapcsolata a globális hatalmakkal, az erőforrás-kitermelés és az adósságvezérelt fejlődés továbbra is függőséget teremt, amely akadályozza a kontinentális fejlődést. Az igazi pán-afrikanizmus megköveteli ezektől a dinamikáktól való radikális elszakadást – egy olyan kihívást, amelyet egyik jelölt sem fogalmazott meg teljesen.
Mindhárom jelölt egyetértett abban, hogy az Afrikai Unióban (AU) átfogó reformokra van szükség. Odinga visszatekintett a Kagame által vezetett reformbizottságban eltöltött idejére, és innovatív finanszírozási megoldásokat javasolt, például Afrika szuverén vagyonalapjainak felhasználását kulcsfontosságú projektek finanszírozására. Richard Randri fokozatos reformokat szorgalmazott, az intézményi stabilitás és az erőforrás-mobilizáció elsőbbséget élvezve. Yusouf kiemelte, hogy nehéz döntésekre és őszinte vezetésre van szükség a politikai ellenállás és az AU struktúráiban fennálló hatékonysághiányok leküzdéséhez.
Mégis, egyik jelölt sem foglalkozott kritikusan az AU korlátaival a neoliberális keretrendszerekkel való szembeszállásban vagy a külső donoroktól való finanszírozási függőségével. Az AU döntéshozatalának képtelensége az afrikai érdekeket központi kérdésekben képviselni mélyebb strukturális kihívásokat tükröz, amelyek nemcsak belső reformokat, hanem szerepének alapvető újradefiniálását is megkövetelik a globális rendben. A reformok nem történhetnek elszigetelten, mintha a kontinens egy vákuumban létezne. Az AU képtelensége arra, hogy megértse a Sahel-régió hangulatát, valamint történelmi vonakodása az antiimperialista mozgalmak támogatásában, azt mutatja, hogy vagy az imperialista érdekekkel van összhangban, vagy legalábbis passzívan elfogadja azokat. Sajnos a vita nem tükrözte a kontinensen kibontakozó politikai változásokat és érzelmeket.
Miközben az Afrikai Unió vezetőségi vitája fontos volt a kontinens számára, hogy lássa, milyen vezetőknek kellene átvenniük Afrika irányítását, a vita jelentős hiányosságokat is feltárt. Bár a jelöltek reformokról és törekvésekről beszéltek, nyilvánvaló volt, hogy nem konfrontálódtak a neokolonializmus, imperializmus és neoliberális gazdaságpolitika strukturális erőivel. Ehhez bátor vezetésre van szükség, amely hajlandó a szuverenitást, az önállóságot és a pán-afrikai szolidaritást előtérbe helyezni a kizsákmányoló globális hatalmakkal való megalkuvással szemben. A kérdés az marad: vajon az AU képes lesz megfelelni ennek a kihívásnak, vagy továbbra is szimbolikus intézményként fog működni, amely elszakadt az afrikai emberek valóságától és törekvéseitől?
Írta: Nicholas Mwangi, a kenyai Ukombozi Könyvtár tagja
forrás: Morning Star