A nukleáris családban nincs semmi természetes – Sarah Bates megmutatja, hogyan formálta a kapitalizmus a családot, és hogy a rendszer megkérdőjelezése milyen új kapcsolati lehetőségeket nyit
A család nem az emberi társadalom állandó alkotóeleme, és nem is a szeretet és odaadás természetes kifejeződése.
A kapitalizmus igényei, valamint a munkásosztály küzdelmei a jobb életért alakították ki mai formáját. Ha megértjük, hogyan és miért jött létre a modern nukleáris család, könnyebben leküzdhetjük a korlátait.
Évezredeken át az emberek különböző rokoni hálózatokban éltek. Kr. e. 8000-10 000 körül a mezőgazdaság már többletet termelt a túléléshez szükséges minimumon felül.
Ez a többlet lett az osztálytársadalom alapja – és ezzel párhuzamosan fejlődött ki a család is.
A feudális társadalmat a kisüzemi mezőgazdaság uralta. Az egész család kimerítő, fárasztó munkában vett részt. Az otthon volt a hely, ahol a nyersanyagokból ételt és ruhát készítettek.
A nőknek nagy családjaik voltak, gyakran többgenerációs háztartásokban éltek. Megoldást találtak arra, hogy együtt végezzék a munkát és a gyermekgondozást.
Aki szövetet készített vagy varrt a piacra, az figyelhette a csecsemőit, és bevonhatta a nagyobb gyerekeket a munkába.
A közös földek brutális bekerítése szétzúzta ezeket a közösségeket, és a szegényeket a városokba kényszerítette munkát keresni. A vidéken maradók nem vehették fel a versenyt a gyárakban folytatott új termelési módszerekkel.
A gyári és malommunkások új technológiákkal állítottak elő árukat a piacra. Ez a termelési forma Lancashire-ben és Nyugat-Yorkshire-ben indult, majd elterjedt az egész országban.
Ezeket a kapitalista termelési módszereket a bérmunka és az otthon-munkahely szétválasztása jellemezte.
A munkások nagy gépeket kezeltek a gyárakban, felügyelők szigorú felügyelete alatt, ahelyett, hogy otthonukban kézzel fonták volna a szövetet.
A mind kifinomultabb ipari gépek bevezetése azt jelentette, hogy a munkások több árut tudtak gyártani, gyorsabban. De ők nem profitáltak ebből – minden nyereséget elvittek a gyárat birtokló főnökök.
A háztartás minden tagjának, akármilyen fiatal is volt, muszáj volt keresnie. Akinek nem volt munkája, az egyszerűen éhenhalt.
A nők kevesebb gyermeket szültek. Az átlagos nő 1830-ban hat gyermeket szült, a század végére ez a szám háromra csökkent. A csecsemőket anyjukhoz kötözték, miközben dolgoztak.
Néha idősebb testvérek vigyáztak a babákra, vagy gyermekfelügyelőkhöz adták őket. Egyesek nyugtatókkal tartották csendben a gyerekeket. Egy szociális reformer arról számolt be, hogy egy csecsemőt tojásdobozban lógattak a gyár mennyezetén.
A kapitalizmus katasztrofális hatással volt a családi életre. Friedrich Engels írta: „A társadalmi rend lehetetlenné teszi a munkás számára a családi életet”.
Leírta, hogyan keltek fel az anyák korán, etették gyermekeiket, rohantak munkába, majd hazaszaladtak, hogy röviden láthassák őket. Férfiakat látott, amint csecsemőket vittek a gyárba, hogy az anyák szoptathassák őket munka közben.
Engels erőteljesen hangsúlyozta, hogy a gyermekek elhanyagolását „túlzottan elősegítik a társadalom meglévő intézményei”.
Elemzése szerint a szegénység és az elhanyagolás a kapitalista társadalmi viszonyokból adódott, nem a családtagok személyes kudarcából.
Az életkilátások rohamosan romlottak a rossz táplálkozás, az elharapózó betegségek, a kimerültség és az ipari balesetek miatt. Manchesterben és Londonban elviselhetetlen környezetszennyezés uralkodott, tiszta víz és csatornahálózat nélkül.
Engels és Karl Marx nemcsak az emberi szenvedés megjegyzésére szorítkoztak, hanem a kapitalizmus egyik központi elemével, a felhalmozással foglalkoztak.
Kijelentették, hogy a gazdagoknak „folyamatosan forradalmasítaniuk kell a termelési eszközöket, ezáltal a termelési viszonyokat, és velük együtt a társadalom egész viszonyrendszerét”.
A kapitalisták kénytelenek a legújabb technológiákba vagy termelési módszerekbe fektetni, hogy a lehető legtöbb profitot zsebelhessék be, és versenytársaikkal szemben tudjanak versenyezni.
Az emberi reprodukciót a termelés szervezése alakította. A család széttörése válságot okozott a gyermekhalandóság rohamos növekedésével. 1840-ben Manchesterben született gyermekek mintegy 60 százaléka nem érte meg az ötödik életévét.
A munkások alacsony béreken éltek, ami csak a munkaerő napi pótlásának költségeit fedezte. Annyit ettek, hogy másnap dolgozhassanak.
De a bérek nem fedeztek a generációs reprodukciós költségeket, amelyek lehetővé tették volna, hogy a munkások elég ideig éljenek a család felneveléséhez.
A 19. század közepén a társadalmi reprodukció válsága a rendszert egy útelágazás elé állította.
Az uralkodó osztály megosztott volt. Egyesek további profitot akartak kizsákmányolni a bérek csökkentésével. Mások attól féltek, hogy hosszú távon csökken a gyárak és bányák munkaerő-kínálata.
Sokan úgy vélték, hogy a nukleáris család modellje biztosítja, hogy a nők ellássák a szükséges gondozást. Ez a családi struktúra stabilizálná az egész társadalmi rendszert, egy férfifőnök modellt kínálva, amely tükrözné a brit állam hierarchiáját.
A parlament olyan törvényeket hozott, amelyek kiterjesztették az oktatást, és korlátozták a gyermekmunka és a nők alkalmazását olyan ágazatokban, mint a bányászat.
Törvényeket vezettek be az „rend” helyreállítására az új ipari városokban, büntetve a hajléktalanságot, a prostitúciót és a részegeskedést.
A családi életbe való legfontosabb beavatkozás a családi bér bevezetése volt – az elv, hogy a férfiaknak annyit kellene keresniük, hogy a nőknek ne kelljen dolgozniuk.
A családi bér igénye igazolást és legitimitást adott a férfi szakszervezeti tagoknak, amikor magasabb bérért harcoltak.
De a családi bér soha nem vált valósággá. Sok nő továbbra is dolgozott otthonon kívül és belül, gyermekfelügyeletet vállalt vagy mosást végzett.
Egyes nők megpróbálták megőrizni a munkavállalás jogát, értékelve a pénzügyi függetlenséget, és ellenállva a munkalehetőségeik korlátozásának.
Manchester ipari központjában sok munkás a korai szocialista eszmék felé fordult, amelyek közösségi életet és a gyermekgondozás és háztartási munka kollektív ellátását szorgalmazták.
Ezrek csatlakoztak kísérletekhez, hogy verseny és egyenlőtlenség nélküli közösségeket hozzanak létre. De nem tudták fenntartani eszményeiket egy kizsákmányoláson és az életszínvonal csökkentésén alapuló rendszeren belül.
Így sokak számára a családi bér volt az egyetlen módja a gyermekek, betegek és idősek gondozásának. Ha korábban egy anyának tojásdobozba kellett tennie a gyermekét, vajon csodálkozhatunk-e azon, hogy örült a lehetőségnek, hogy otthon maradhatott és ölelhette?
Sok főnök mélyen ellenezte, hogy több profitot adjon át a munkások életkörülményeinek javítására, és gúnyolták a munkásnőket, akik merészelték követelni a családjuk gondozásának jogát.
A családi bér hosszútávú hatása az volt, hogy a nőket kiszorította a foglalkoztatásból, vagy részmunkaidős állásokba tolta. Ezek a gondozói szerepeket „megfelelőnek” tekintették a nők számára.
A nők alacsony bérét „zsebpénznek” minősítették. Egyes ágazatokban bevezették az házas nők foglalkoztatásának tilalmát.
A családi egység közvetítőként működött a nemi szerepekre épülő munkamegosztás kialakításában és fenntartásában.
A kapitalizmus nem találta fel a szexizmust, és nem találta fel a családot sem. De képes volt kodifikálni és felhasználni a régebbi családi struktúrákat és a nők társadalmi helyzetéről alkotott elképzeléseket az új rendszer támogatására.
Az utolsó darab a kirakósban az, hogyan használták fel az ideológiát a család átalakításának igazolására.
A férfiakat arra ösztönözték, hogy saját kis „úri birtokuk” fejének tekintsék magukat, akiknek kizárólagos felelőssége a jövedelem szerzése. A nőknek pedig azt mondták, hogy a család vallási, erkölcsi, szociális és érzelmi jóléte a gondozói értéküktől függ.
Ma a legtöbb nő dolgozik, és a kapitalista otthon elszigeteltségében gondozza családtagjait.
Az állam továbbra is erősíti a kapitalista család ideológiai elemét – és törvényeken keresztül irányítja személyes életünket és reprodukciós döntéseinket.
A család marxista elemzésének fontos következményei vannak a mai küzdelmeink szempontjából. Akik gyermeket vállalnak, ugyanazzal a dilemmával szembesülnek, mint a 19. századi gyári munkások: fizessenek elszabadult bölcsődéi díjakat, vagy maradjanak otthon és legyenek társuktól függőek.
A családot alapvetően a kapitalizmus alakítja. Ez azt jelenti, hogy a rendszer megkérdőjelezése új és korlátlan lehetőségeket nyit a gondozási kapcsolatok sokféleségének kialakításához.
Minden radikális kihívásnak foglalkoznia kell a család struktúráival, szocializálva a gondozási munkát, és felszabadítva a nőket e terhelés alól.
A kapitalizmus válságból válságba jut. A kérdés nem az, hogy „ha”, hanem hogy mikor következik be a következő kapitalista válság – és hogy a munkásosztály hogyan tudja alakítani a következőt.
forrás: Socialist Worker