Minden kontinensen az őslakos népek élharcosai voltak a fosszilis tüzelőanyagokra épülő kapitalizmus elleni militáns tiltakozásoknak.
A legutóbbi COP klímacsúcson Brazília különböző részeiről érkező őslakosok vonultak az utcákra.
Az Egyesült Államokban a Standing Rock Sioux 2016-ban elfoglalta a Dakota Access Pipeline építkezési területét. Ez több ezer embert érintett.
Queenslandben, Ausztráliában a Wangan és a Jagalingou népek továbbra is ellenzik a Carmichael szénbányát.
Az őslakos népek elnyomással és marginalizációval szembesülnek, amely a telepes kolonializmusból ered. Ez egy sajátos formája a kolonializmusnak, amelyet az jellemez, hogy a gyarmatosító hatalom embereket telepít az elfoglalt területre, akikből közösséget hoznak létre.
Amikor az őslakos népek ellenálltak a háborúnak és a rabszolgaságnak, brutálisan elnyomták őket.
Kanadában, 1749-ben Edward Cornwallis gyarmati kormányzó vérdíjat tűzött ki bármely Mi’kmaq felnőtt vagy gyermek skalpjára. Ez az államilag szankcionált mészárlás az őslakosok földről való elűzésére irányult.
A tömeges erőszak nem valósulhatott volna meg a rasszizmus nélkül, amely az őslakosokat alsóbbrendűként kezelte. Ezt támogatta a „terra nullius” doktrína — az az elképzelés, hogy a föld üres volt a telepesek érkezése előtt.
Az őslakos társadalmak nagyon különbözőek lehettek, mielőtt megérkeztek volna az európaiak.
A baloldalon egyesek romantikus képet festenek az őslakos társadalmakról. De az élet a prekapitalista társadalmakban kemény volt. Sok kultúrában a háború és a konfliktus része volt az életnek.
Észak-Amerika nyugati partvidékén voltak olyan nemzetek, amelyek rabszolgákat ejtettek foglyul más csoportok fosztogatása révén. Természetesen ez meg sem közelítette az európai rabszolga-kereskedelem ipari méreteit.
Az őslakos társadalmak változtak és alkalmazkodtak a változó környezeti feltételekhez és más csoportokkal való kapcsolathoz. Az a történelem figyelmen kívül hagyása, hogy őket idilli „elveszett” társadalomként kezeljük, torzítás.
Bár mind különbözőek voltak, az őslakos társadalmak kifejlesztették a nem-emberi világgal való kapcsolat fenntartásának és védelmének értelmezését.
A Haudenosaunee — egy hat nemzetből álló konföderáció Észak-Amerika Nagy Tavak környékén — a hetedik generáció értékét vette át. Figyelembe veszik cselekedeteik hatását leszármazottaik hét generációjára.
Ausztráliában az őslakosokat széles körben elismerik, hogy erős kapcsolatuk van a földdel és egyedi ismeretekkel rendelkeznek a helyi ökológiáról.
Az európai telepes kolonializmus és kapitalizmus megérkezésével a természethez való kölcsönös kapcsolat képessége darabokra tört.
A kapitalizmust a profit iránti igény hajtja — képtelen figyelembe venni a következő hét generációt. Az élő környezetet forrásként, eladható áruként és hulladéklerakóként kezeli.
Karl Marx és Friedrich Engels felismerték, hogy a kapitalizmus hogyan bontja meg az emberi kapcsolatokat a természettel. Érdeklődtek a nem-kapitalista társadalmak iránt és azok tanulságai iránt, hogy az emberek másképp élhessenek.
A gyarmati hódítás a föld felosztását jelenti. Az őslakosokat vagy elűzték földjükről, vagy rezervátumokba kényszerítették. A telepesek magántulajdona védelmének képességét az állam biztosította. Olyan rendőri erőket, mint Kanada „Mounties”-ei — a Királyi Kanadai Lovasrendőrség — azért hozták létre, hogy érvényesítsék a kapitalista földtulajdon-kerítéseket.
A kiirtási kísérleteken túl a gyarmati hatóságok igyekeztek eltörölni az emberek jellegzetes kultúráját.
Kanadában a bentlakásos iskolai rendszer erőszakkal elszakított körülbelül 150 000 gyermeket. Ez a „gyermekben lévő indián megölésére” irányuló kísérlet volt. Az iskolák a 19. század végétől a 20. század közepéig működtek.
Hasonló intézmények léteztek más telepes-kolonialista társadalmakban is. Nick Estes, a Lower Brule Sioux törzs tagja, élénken leírta rokonai bántalmazását a katolikus iskolákban, és hogy a túlélőket ma is elutasítják és figyelmen kívül hagyják.
Így ír: „A rokonom a Szent József iskolát a pedofilok és erőszaktevők ‘svédasztalának’ nevezi, akik őslakos gyerekeket terrorizáltak és zaklattak. Leírja az ütések és a rettegéssel töltött éjszakák sorozatát, amikor a papok kiválasztották a gyerekeket, ahogy aludtak.”
Az őslakosoknak hosszú történelmük van a visszavágásban. Az 1960-as és 1970-es évek végén a felszabadulási mozgalom nőtt és radikalizálódott.
Az American Indian Movement 1968-ban alakult az Egyesült Államokban, hasonló csoportok léteztek Kanadában és Ausztráliában.
A Red Power mozgalmak az önrendelkezést követelték — a saját föld és erőforrások feletti irányítást — és a rasszista rendőri intézkedések végét. Ahelyett, hogy asszimilálódtak volna, a vezető aktivisták a kultúrájuk és identitásuk iránti büszkeségről beszéltek.
Ebben az időszakban tiltakozások, blokádok és elfoglalások száma nőtt. Nem véletlen, hogy ezek a mozgalmak egy időben nőttek a radikális munkás- és diákmozgalmakkal.
A Red Power mozgalmat a Black Power mozgalom és olyan személyiségek befolyásolták, mint Malcolm X és Frantz Fanon. A mozgalmon belül egyesek a szocializmusra és Marx eszméire tekintettek.
A Metis nemzet tudósa, Howard Adams 1975-ös Prison of Grass című könyvében így írt: „Az őslakosok elnyomása annyira mélyen gyökerezik a kapitalista rendszerben, hogy nem lehet teljesen megszüntetni maga a kapitalizmus nélkül.”
A mozgalmak a fiatalabb generáció gondolatait tükrözték, akik kritikusak voltak a mainstream őslakos jogvédő szervezetekkel szemben, amelyek túlságosan is készek voltak elfogadni a kapitalizmuson belüli reformokat, ahelyett, hogy a rendszert kihívás elé állították volna.
A telepes kolonialista államok korlátozott reformokat kínáltak a rendszerben. 1960-ban Kanada első nemzetei megnyerték a szavazati jogot. 1966-ra ez az őslakos ausztrálokra is vonatkozott.
A munka és oktatás nagyobb hozzáférése lehetőségeket hozott egyeseknek. Sok helyen az őslakosok láthatóbbá váltak és képessé váltak közösségük érdekeit képviselni.
De ez ellentmondásos volt. Egyes esetekben az aktivisták energiája közösségi szervezetek működtetésére irányult a rendszer rasszizmusa elleni küzdelem helyett.
Az állam lehetősége az őslakosok erőszakos elnyomására nem szűnt meg.
És a legszegényebbek társadalmi válsággal szembesülnek. Ausztráliában az őslakosoknál magasabb a fiatalok öngyilkossági aránya, a börtönben lévők aránya és a munkanélküliség, mint a fehér lakosságnál.
Glen Coulthard, a Dene nemzet tagja és író, élesen bírálja a liberális próbálkozásokat az őslakos jogok elismerésére:
„Az elnyomást úgy kezelik, mintha múltbéli esemény lenne, amin túlléphetünk. És nem foglalkoztak a lopott föld alapvető kérdésével” — mondja.
Ausztráliában az 1990-es években formalizált Native Title jogrendszer elismeri az aboriginal és Torres Strait Islander népek ősi földkapcsolatait. De nem ad nekik valódi irányítást a föld felett.
A fosszilis energiacégek még mindig megkapják az engedélyt projektjeikhez, ha azt a „közérdek” szempontjából indokoltnak ítélik — a klímakatasztrófa veszélye ellenére. A bányászati vállalatok minden olyan lépésnek ellenállnak, amely veszélyezteti profitjukat.
A kapitalizmus egyik ellentmondása, hogy megosztja az őslakos és nem-őslakos embereket, és próbálja őket külön tartani. Ugyanakkor szüksége van az őslakosokra a munkaerő részeként.
Kritikusan, a radikális mozgalmak néha összehozták az őslakos követeléseket a szervezett munkásosztály többi részével.
1975-ben a kanadai Dene nemzet megakadályozta a Mackenzie-völgyi gázvezeték projektjét. Környezetvédelmi csoportok és két szakszervezet, az Olaj-, Vegyi- és Atomipari Munkások Nemzetközi Szövetsége és a United Auto Workers támogatták őket.
Ausztráliában az építőipari szakszervezetek betiltották tagjaik számára a bányászati projektekben való munkát, amelyeket az őslakosok elleneztek. 1980-ban az Ausztrál Szakszervezeti Tanács betiltotta tagjainak, hogy olajkutatási munkát végezzenek Noonkanbahban, ahol a Yungngora emberek blokkolták a fúróberendezéseket.
Az ausztrál marxista Paddy Gibson így ír: „Az időszakok, amikor az aboriginál küzdelmek a legnagyobb előrelépést tették, az 1960-as évek végén és az 1970-es években voltak, amikor az ausztrál munkásosztály harciasabb és szervezettebb volt, mint valaha.”
Az őslakos és nem-őslakos munkásosztály érdeke közös a kapitalizmussal, annak kizsákmányolásával, elnyomásával és a környezet pusztításával szembeni ellenállásban.
Ma sok környezetvédelmi aktivista a telepes-kolonialista államokban és azon túl vonzódik az őslakos életmóddal összefüggő gondoskodás eszméihez. Sokan azt is felismerték, hogy az éghajlati válság kezelése a kapitalista rendszer elutasítását is jelenti.
De, ahogy Gibson hangsúlyozza, ez nem azt jelenti, hogy várjuk a forradalmat a változásért. Egy forradalmi mozgalmat a rasszizmus és a kapitalizmus ellen a jelenben, az igazságért folytatott küzdelmekből kell felépíteni.
forrás: Socialist Worker