Marc Botenga, az Európai Parlament és a Belga Munkáspárt képviselőjének felszólalása a Diplomacy Now! Nemzetközi Konferencián Berlinben, melyet a Rosa Luxemburg Stiftung és a Nemzetközi Béke Iroda szervezett.
A diplomácia megelőzi és lezárja a háborúkat. Tragikus, hogy ebben a globális változásokkal teli időszakban számos európai ország, köztük az én hazám, Belgium, valamint Franciaország, alábecsüli és alulfinanszírozza diplomáciai testületét. Különös érdeklődéssel hallgattam a brazil, kínai és indiai előadókat, akik a háború és béke kérdéséről olyan lényeges nézőpontokat képviselnek, amelyek túlmutatnak az EU intézményeiben domináló eurocentrikus szemléleten.
Marc Botenga
Több mint két és fél év ukrajnai háború alatt az Európai Unió egyetlen diplomáciai kezdeményezést sem tett a háború leállítására. Ez az inaktivitás éles ellentétben áll az EU proaktív diplomáciai szerepével más konfliktusokban, például az Azerbajdzsán és Örményország közötti legutóbbi háborúban. Különösen feltűnő az EU diplomáciai hiánya más országok, különösen a globális Dél hosszú javaslat- és próbálkozáslistájához képest. Gondoljunk csak a brazil-kínai javaslatra, hogy béketárgyalásokat kezdeményezzenek, az Afrikai Unió erőfeszítéseire és különböző szereplők, köztük Törökország és a Vatikán közvetítési kísérleteire.
Az az állítás, hogy a tárgyalások hiábavalók, nem állja meg a helyét. Noha a siker nem garantálható, Ukrajna és Oroszország rendszeresen folytatott tárgyalásokat. A gabonaexporttól a fogolycseréig és a nukleáris biztonságig terjedő témákról szóló megbeszélések közül néhány még sikeresen lezárult. A Foreign Affairs egyik legutóbbi cikke szerint Ukrajna és Oroszország néhány héttel a háború kezdete után már közel álltak a megállapodáshoz a háború leállításáról. Az EU nemhogy nem támogatta ezeket a tárgyalásokat, de a nyugati diplomácia valószínűleg még alá is ásta a békemegállapodást.
A globális Dél számos vezetője, köztük Lula brazil elnök és Ramaphosa dél-afrikai elnök, kijelentették, hogy az ukrajnai háború talán teljesen elkerülhető lett volna, ha a Nyugat nem ragaszkodik Ukrajna NATO-tagságának biztosításához. Hasonlóképpen, Ferenc pápa is rámutatott a NATO „ugatásának” káros hatására az orosz határok mentén. Az évek során ahelyett, hogy a NATO-t minden problémára megoldásként kezelte volna, az európai kormányoknak és a diplomáciának elengedhetetlen szerepet kellett volna – és kellene – játszania egy másfajta kollektív biztonsági megállapodás kialakításában a kontinensen, beleértve Ukrajna számára nyújtandó erős biztonsági garanciákat. Egy ilyen megállapodás csökkenthette volna Putyin nacionalista-imperialista retorikájának vonzerejét is Oroszországon belül, gyengítve ezzel a hatalmát.
Az EU azonban nem vett részt ebben a békediplomáciában. Ilyen útiterv nélkül az utolsó pillanatban tett moszkvai látogatások, például Emmanuel Macron francia elnök vagy Olaf Scholz német kancellár részéről, valószínűleg nem hoztak változást.
Oroszország inváziójára válaszul az Európai Unió inkább olyan politikát fogadott el, amely ártott az európai munkásosztály szociális és biztonsági helyzetének anélkül, hogy a békét közelebb hozták volna.
A szankciók sem megelőzni, sem megállítani nem tudták a háborút. Az orosz gazdaság militarizálódott, de nem omlott össze. Ugyanakkor a szankciók megemelték az energiaárakat Európában, ami nemcsak a polgárokat, hanem az európai ipart is hátrányosan érintette. Az Egyesült Államok hasznot húzott ebből a helyzetből. Az Inflációcsökkentési Törvény és az aktív gazdasági diplomácia befektetőket vonzott az Atlanti-óceán túlpartjára. Mivel Európa megszakította kapcsolatait Oroszországgal, az amerikai palaolaj-szállítások tovább növelték az EU Washingtonnal szembeni függőségét.
Az Ukrajnának küldött fegyverszállítmányok aláásták az EU hitelességét, mint tisztességes diplomáciai közvetítő. A diplomácia elutasítása a katonai eszkaláció elfogadását és szorgalmazását jelentette. Kezdetben az európai országok többnyire védelmi felszerelésekről beszéltek, de hamarosan először úgynevezett védelmi fegyvereket, majd harci repülőgépeket és tankokat is küldtek. Az eszkaláció fokozódott. Kezdetben megtiltották, hogy nyugati fegyvereket orosz célpontok ellen használjanak, végül azonban az Európai Unió zöld utat adott az ukrán csapatok belépéséhez Oroszországba.
A katonai kiadások ezt követő masszív növekedése, annak ellenére, hogy az európai országok már most is többet költenek védelemre, mint Oroszország, elvonta a forrásokat a szükséges beruházásoktól, például az iskolák, kórházak, tömegközlekedés és nyugdíjak területén.
Mindez együtt járt a hidegháborús eredmények erodálódásával. Az amerikai hosszú hatótávolságú rakéták Németországban történő állomásoztatása nem növeli a biztonságunkat, hanem fokozza a másik oldal fenyegetettségét és bizalmatlanságát. A kölcsönös bizalom és biztonság növelése volt az oka annak, hogy az USA és a Szovjetunió közösen döntöttek ezen rakéták betiltásáról az 1980-as évek végén – egy hidegháborús lecke, amely mára feledésbe merült.
Féltek attól, hogy esetleg megharagítják az Egyesült Államokat vagy Ukrajnát, ezért döntöttek úgy az EU és tagállamai, hogy nem veszik komolyan még az európai kritikus energia-infrastruktúrák, mint például az Északi Áramlat elleni terrortámadást sem?
Egyre inkább multipoláris világban, ahol számos ország már nem követi a nyugati politikát, az EU-n belüli uralkodó tendencia az, hogy szorosabban igazodjanak az Egyesült Államokhoz – vagy inkább egyre inkább alávetik magukat az USA hanyatló dominanciájának. Valóban, az USA úgy nyilatkozott, hogy a jelenlegi háború támogatása „a valaha tett legjobb befektetés”. Megértjük, miért: a kopásos háború gyengíti a történelmi ellenfelét, Oroszországot, ami lehetővé teszi az USA számára, hogy megerősítse katonai jelenlétét Európában, ami növeli az amerikai cégek fegyvereladásait, és fokozza az EU függőségét az Egyesült Államoktól, mindezt anélkül, hogy az amerikai érdekeket veszélyeztetné.
Néhány ország, például a lengyel kormány vagy a balti államok, élen járnak ebben. Az észt Kaja Kallas várható kinevezése új főképviselőnek is ezt a tendenciát tükrözi.
A kényszerű összhang és az USA-tól való függőség fokozása éles ellentétben áll azzal az elképzeléssel, hogy egy független, nem kötődő európai pólust hozzanak létre ebben a világban. Európa egyre növekvő képtelensége arra, hogy pozitív és nem kötődő szerepet játsszon a nemzetközi színtéren, közvetlenül árt kontinensünk munkásosztályának több szinten is.
Az EU vezetése veszélyesebb világot hoz létre mindannyiunk számára. Nemcsak a diplomácia és a leszerelés hidegháborús vívmányait veszítjük el, hanem azzal, hogy behódolunk az amerikai imperializmusnak, Európa minden hitelességet elveszít, mint diplomáciai szereplő a nemzetközi színtéren. Miért kellene Oroszországnak Európával tárgyalnia, ha a döntések Washingtonban születnek? Az Egyesült Államok pontosan ezt az üzenetet küldte, amikor egyoldalúan kivonult Afganisztánból, anélkül, hogy akár csak tájékoztatta volna uniós szövetségeseit.
Az amerikai imperializmus mögötti összehangolódás azt is jelenti, hogy lemondunk minden egyetemes értékről. Sehol sem mutatkozik ez meg nyilvánvalóbban, mint ma Palesztinában. Húsz évvel ezelőtt az Európai Parlament egy Izrael-ellenes erőszakot követően az Társulási Megállapodás felfüggesztését kérte. Ma még szóban is nehéz elítélni a gázai népirtást. Ahogy Josep Borrell panaszkodott, bárhová megyek, hogy támogatókat keressek Ukrajna számára, a világ országai rámutatnak kettős mércénkre. „Igen, azt mondjátok, hogy véditek a szuverenitást és a nemzetközi jogot, de miért nem teszitek ezt Palesztinában?”
Valóban, ma az USA politikájával való teljes egyetértés Izrael támogatásában – néhány ország, mint például Németország, még fokozza is a fegyvereladásokat Izraelnek – nemcsak egy kirívó példája a kettős mércéknek, hanem azt az üzenetet is küldi, hogy az EU egy olyan világrendet támogat, amelyben elfogadható a Nemzetközi Bíróság figyelmen kívül hagyása, a nemzetközi jog, a Bécsi és Genfi Egyezmények megsértése, emberek millióinak erőszakos elűzése, újságírók, ENSZ-munkatársak és egészségügyi szakemberek célba vétele, gyermekek ezreinek lemészárlása, egész népességek kiéheztetése és a foglyok elleni szexuális erőszak és nemi erőszak elkövetése. Egy ilyen, legalizált bűnözéssel teli világ mindannyiunk számára kevésbé biztonságos.
Szerencsére a Washingtonnak való behódolás nem az egyetlen lehetőség. Különböző tendenciák mindig is jelen voltak Európában és több országban. A 2003-as iraki háborúról szóló európai vita is hasonló belső szakadékot tárt fel: néhányan vakon és teljesen támogatták az USA-t, még akkor is, amikor felkészült a nemzetközi jog megsértésére, míg mások megtagadták a csatlakozást a „Hajlandók Koalíciójához”. Az ukrajnai háború kezdete óta az „autonóm” irányzat visszaszorult a közbeszédben. De továbbra is nagyon jelen van. Ahogy az emberek békevágyai is.
Egy másik út szükséges. Harald Kujat német tábornok, a Német Fegyveres Erők volt vezérkari főnöke és a NATO Katonai Bizottságának volt elnöke – nem naiv pacifista – épp most hangsúlyozta, hogy Ukrajna továbbra is gyengül és területeket veszít, miközben a szankciók nem kényszerítették térdre Oroszországot. A további eszkaláció hatalmas kockázatokat hordoz magában. Ha hadseregeink támogatják az orosz nukleáris védelmi rendszerek elleni csapásokat, például elérhetjük a „visszafordíthatatlan pontot” – figyelmeztetett a német tábornok. Akarjuk kockáztatni a harmadik világháborút?
Már 2022-ben Mark Milley amerikai tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának akkori elnöke figyelmeztette a világot, hogy sem Ukrajna, sem Oroszország nem valószínű, hogy katonailag elérje céljait. Igazságos, tárgyalásos békére van szükségünk, amely a nemzetközi jog elvein alapul.
Egy másik út lehetséges. Béketervek léteznek. Diplomáciai útiterv javaslatok is születtek. Ami most hiányzik, az a politikai akarat. Ezért elengedhetetlen a béke melletti mozgósítás. Teremtsünk egy békés jövőt Európában és azon túl.
Marc Botenga
EP Baloldal frakció