Távolról a dolgok máshogy tűnnek. A kontúrok épp megkülönböztethetők és a nagy tárgyak uralják a láthatárt, míg a kicsik majdnem láthatatlanok. Nem is említve, mi történik a föld alatt.
Csak a közelség, a tapasztalatok megosztása, a hangok és csöndek hoznak minket közelebb a valóság megértéséhez.
Hatalmas szerencsém volt, hogy részt vehettem a civil Entrepueblos (népek közti) harmincadik évfordulóján, amelyet Barcelonában tartottak május elején, és hogy újra találkozhattam azon elvtársaimmal, akikkel együtt dolgoztam a száműzetésben. Majdnem minden időt a népi független világ valóságának megértésével töltöttem, amely sokkal inkább antikapitalistább és antipatriarchálisabb, mint vártam.
A CDR-ek (Köztársasági Védelmi Bizottságok) és a CUP (Népi Egység Jelöltjei) tagjaival, a területi kollektívák képviselőivel, a kommunikációs médiával, mozgalmakkal, szociális és kulturális központokkal találkozhattam Katalóniában. Egyetlen szervezet sem foglalja el a központot a galaxisok világában. Nem vezetőkkel, hanem népi aktivistákkal találkoztam.
Sabadell egy 210 ezer fős munkásváros, fél órára Barcelona központjából. 1934-ben ez volt az első katalán város, amely kikiáltotta a köztársaságot. Az 1990-es évek végén az antifasiszta harcok, házfoglalások és athaeneumok megteremtése jellemezte. 2012 és 2014 között általános sztrájkokat szerveztek a (politikai) jobboldal ellen, amely megpróbálta a válságot a munkásokra ömleszteni.
A Sabadell-i Népi Mozgalmat több tucat kollektíva alkotja: munkások, nők, az eladósodottak erős platformja, amely 500 embert tömörített tanácsokba, négy elfoglalt épületet birtokol, amelyekben kilakoltatottaknak adnak szállást, valamint van egy önigazgatású élelmiszer-bankjuk is. Emellett van egy tucatnyi nem-hierarchális fogyasztói szövetkezetük és szabad médiájuk.
Hónapokkal ezelőtt hét CDR született, amely az aktivisták szerint támogatja a függetlenségi népszavazás védelmének saját territóriummá tételét. A kezdetben az R betű a referendumra utalt, de később köztársasággá vált (Republic). Az első hónapokban 8000 ember vett részt a tanácsokban, amely csillagászati szám egy kis populációhoz képest, amely ezer alá csökkent a négy vagy öt túlélő CDR között.
Katalónia szerte 300 CDR alakult, hogy harcoljon a foglyokért és a száműzöttekért, a 150 vádlott védelmében, akiket az utcai akciók során tartóztattak le, valamint a 700 polgármesterért, akiket a spanyol igazságszolgáltatás fenyeget. „A tehetség”, mondja egy elvtárs, aki nem adta meg nevét, mivel az elnyomás valódi, „olyan kapacitást jelent, amellyel nagyon különböző embereket lehet mozgósítani.” Nem csak a különféle politikai nézetekre utalt (anarchistáktól szociáldemokratákig), hanem korkülönbségekre, ahol az idősek döntő szereppel bírnak az elnyomással szemben: az idősek az első sorban vannak, ha a rendőrséget kell eltántorítani.
„A korlátok” – folytatja – „között van a nehézség, hogy a mozgósítás e szintjét fenntartsuk.” Megállapítja, hogy a „folyamat ciklus zárt,” hogy az emberek nem félnek, hogy a népi szervezkedés nagyon kiterjedt és szilárd, de a függetlenségi folyamat még nagyon hosszú lesz. „Sziklát kell aprítanunk,” – állapítja meg a mosolyok közepette.
Négy különböző körzeti és kerületi CDR-rel találkozva megállapítják, hogy a mozgalomnak „nincsenek szerkezetei”. Minden CDR szuverén, hogy saját kezdeményezésekkel élhessen, mindig az erőszakmentesség, az aktív ellenállás és a hierarchia elutasításának alapelvei szerint. A legnagyobb problémák egyike, hogy a függetlenségi mozgalom hagyományos szervezeteit megbénítja az elnyomás; ezért a vezetőség összhangban van a területi népi mozgalommal, amelynek tapasztalatai a 90-es évek végének globalizáció ellenes harcához nyúlnak vissza.
A CDR-ek nagyon sokféle tevékenységet végeznek: sárga szalagot feszítenek ki a strandokra és utcákra, utakat vágnak el, és akadályokat emelnek az útdíjszedőkhöz, mozgósítanak a feministák, nyugdíjasok, kilakoltatottak és munkások támogatására. „Minden alkalommal, amikor elnyomás történik, több ember csatlakozik a tanácsokhoz,” – mondja egy fiatal nő Rubí-ból, Barcelona külvárosából.
Rövidtávon fenn akarják tartani az ellenállást, hogy megmutassák, hogy nincs normalitás, hogy az országot megtámadta Mariano Rajoy kormánya. Ezzel párhuzamosan lépéseket tesznek, hogy „másmilyen gazdaságot” teremtsenek, amely a katalán libertáriánus szövetkezetek hosszú tapasztalatain alapszik, amely keresi a kapitalizmusról való lekapcsolódást. Egyetértenek abban, hogy ennek a harcnak átlós karaktere van: a függetlenségért, a kapitalizmus és a patriarchátus ellen.
A leginkább megjegyzendőbb tapasztalatok, hogy a Coop57, a pénzügyi szolgáltatások szövetkezete, hiteleket ad szociális gazdasági projektekre. 1995-ben hozták létre az Editorial Bruguera munkásainak harca eredményekért, akik egy szolidaritási alapot hoztak létre a kártérítésük egy részéből. Manapság 800 jogi személy támogatja a projektet, 4000 taggal és 20 millió euróval szociális hitelekre.
A mozgalom három aspektusára szeretnék rávilágítani.
Egy: ne vakítson el minket a függetlenség (azok számára, akik messze élnek és nem nacionalisták), mivel ez sokkal bonyolultabb. Az antikapitalista és antipatriarchális jelleg legalább olyan erős, mint a függetlenségi.
Kettő: ne nézzünk fel (Puigdemont-ra és Torra-ra például (- liberális katalán politikusok)), hanem inkább lefelé és balra. Itt van a leginkább fontos tanítások forrása, amely megtelít minket reménnyel, amelyben van párbeszéd és tanulás.
Három: a folyamat nagyon hosszú lesz és nem mindenki gondolkozik így. Észrevettem egy tendenciát, hogy azt szeretnék hinni, hogy lesz függetlenség nagy konfliktus nélkül, ami lehetetlen a centralista spanyol állam kereteinek valóságát tekintve, amely sosem szakított a francoizmussal. Ellenben a folyamat elnyúlása erősíti a rendszerellenesebb opciókat.
Írta: Raúl Zibechi
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornada-ban