A Deinformémonos lap augusztus 14-ei száma egy rövid és rémisztő történetben figyelmeztetett a Querétaro-ban (Mexikó egyik szövetségi állama – AMI szerk.) 2015 januárja óta történt 31 nőgyilkosságra.
„A játékok, álmok, iskolák, barátok, születésnapok, túrák, biztonság, szabadság méltóság és élet szűnt meg jogoknak lenni, mivel szégyenteljesen, tűrhetetlenül és siralmasan átalakították őket előnyökké, amelyet akkor kapsz meg, ha „mérsékled” a beszédmódod, ha „ügyelsz rá”, hogy nézel ki, mikor mész ki az utcára, melyik környéken vagy gyakran, amikor nem bízol többé emberekben, és amikor az életed megszűnik életnek lenni.”
A cikk hangsúlyozza, hogy „a nőgyilkosság tisztán állami erőszak;” elítéli mint „büntetlenséget, amely elfedi őket és szorgalmazza a bántalmazás ismétlését”, valamint kiemeli, hogy az áldozatok többsége általában bennszülött vagy szegény nő.
Az információ egyenesen Silvia Federici könyvére, a Calibán y la bruja: mujeres, cuerpo y acumulación originaria (Traficantes de Sueños, 2010) (Calibán és a boszorkány: nők, testek és az eredeti felhalmozódás) című művére hivatkozik, amely tartós hatású munka, amely szándéka megvilágítani a valóságot egy társadalmi konfliktus átfogóbb bemutatásával. Elemzi a középkori társadalom boszorkány-üldözéseit, és ugyanakkor hozzájárul annak megértéséhez, mi történik a történelem ezen fejezetében.
Federici fenntartja, hogy a feudalizmust elkoptatta a hatalom és a népi osztályok által megszerzett autonómia, valamint, hogy az uralkodó osztályok válasza erőszakos támadás volt, amely megteremtette a kapitalizmus alapjait: a rabszolgaságot és a gyarmatosítást, a munkások alárendelését a termelésben, valamint a nők korlátozását a reprodukcióra, valamint a faji, nemi és életkori hierarchiák megteremtését, amelyek kiformált részei ennek az új dominanciának.
A kapitalizmus nem csak „vért csöpögtetve és fejétől lábáig mocskosan” érkezett (Marx), hanem megteremtett egy „óriási koncentrációs tábort”, ahol a rabszolgaság az ültetvényeken és a mita (spanyol elnyomó gyarmatrendszer – AMI szerk.) a bányákban végrehajtotta a tőkefelhalmozást (Federici, 91. oldal). A nők hatalmát elpusztították a boszorkányüldözésekkel, és a férfiakat (és a nőket, kisfiúkat és kislányokat is) alávetették a fizetett és a sima rabszolgaság eszközeinek, hogy kisajátítsák a közös tulajdont.
Ma újra a kapitalizmus és az uralkodó osztály válságán megyünk keresztül, amely erőszakot használ, hogy fenntartsa azt. A válság lapján ott a hatalom, amelyet a népi szektor szerzett mozgalmakba szerveződve, különösképp az 1960-as években, amikor a gyári munkások feldarabolták a munkáltató hatalmát a fordista irányítás megdöntésével.
A tőkés támadás közben utat keres, hogy elpusztítsa ezen szervezetek kapacitását és harcoljon a lentiek ellen. De a népi világ már nagyon más, mint régen, különösképp a régi patriarchátus válsága miatt.
Bárki, aki ismeri a rendszerellenes mozgalmakat, tudja, hogy a nők központi szerepet játszanak, még akkor is, ha nem is láthatók annyira, mint a férfiak. Ők a közösségi élet habarcsa; szolgálatban állnak az élet és a mozgalom reprodukálására. Az otthoni főzés, szövés és állatgondozás mellett összejönnek más nőkkel, hogy ugyanazt tegyék, de közösen. Ők a közös javak, anyagok és anyagtalanságok őrzői.
Ők, valamint fiaik és lányaik a népi világ, a kiterjesztett család és a szervezetek fenntartói a várostól a vidékig és a bennszülött közösségekig, Chiapastól és Cherantól a Wall Mapuig (Mapuche területig) és az Andokig. Nem véletlen, hogy új boszorkány-üldözéssel szembesülünk, amikor a reprodukció ilyen fontos helyet foglal el az ellenállásban és a nők hatalmában a közösségeiken belül.
A nők, valamint fiaik és lányaik szétszedték a patriarchális család magját, az egyház és a papok hatalmát, az iskola, a kaszárnyák, a kórházak és a munkahelyek fegyelmező szerepét. Olyan világot teremtettek, ahol a közösségi viszonyok érvényesülnek a családi kapcsolatok felett, és az együttműködés köztük eléri, hogy a „munka nemi megosztottsága” a „forrása a nők hatalmának és védelmének,” ahogy Federici írja a középkori társadalomról (41. oldal). Figyelmet szentelve annak, mi is történik a tianguis-on (kültéri piac), a kávézókban vagy egy népi barrioban, nem tesz szükségessé további magyarázatot.
A népi szektorok megsemmisítésére törekvő erőszakot – a kábítószer, a nőgyilkosságok és a népek elleni háborúk által – arra találták ki az uralkodó osztályok, hogy megsemmisítsék a hatalmunkat; és nem csak a szókimondókét. Federici emlékeztet minket, hogy a 15 század munkásai többszörös ellenállást alkalmaztak: beszüntették a munkát, ha elegük volt, csak korlátozott időre fogadtak el feladatot és kirívóan öltözködtek azért, hogy „ne lehessen megkülönböztetni őket a lordoktól” (78. oldal).
Az új boszorkány-üldözés – most már perek és formaiságok nélkül, inkább tiszta lövedékkel – része a tőke Negyedik Világháborújának, hogy minket népekként elpusztítsanak. Hogy győzedelmeskedjen az osztályharcban, a burzsoáziának földdel kell egyenlővé tennie a népek, a közösségek és az egyének autonómiáját; ebben a tekintetben az erőszak és a társadalompolitika kiegészíti egymást. A nők és gyermekeik elleni támadás egyik kulcspontja ennek a háborúnak.
A rendszer hajnalán újra az erőszak a tőkefelhalmozás alapvető tényezője a maga dekadenciájában. Távol állva bármely illúziótól, fel kell fognunk, hogy az erőszak se nem hiba, se nem pillanatnyi elhajlás, hanem a kapitalizmus hanyatlásának rendszerszintű jellegzetessége, különösképp azokon a területeken, ahol az emberi lényeg méltóságát nem ismerik el.
Ebből az okból az író arra bíztat, hogy tisztázzuk a stratégiát, amellyel szembeszállunk a rendszeres erőszak és a népek megsemmisítésének szándéka ellen. Ha a nőgyilkosság és a fiatalok és nők válogatás nélküli meggyilkolása rendszerprobléma, akkor mi értelme más pártok kormányait megválasztani, amelyek továbbra is fenntartják a fennálló rendszert?
Írta: Raúl Zibechi
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornadában