Megkísérlem megérteni a coyunturát (kapcsolatot), amelyen Dél-Amerika keresztülhalad, ahogy a régió belép abba a szisztematikus káoszba, amely átszeli a világot.
Feltételezem, hogy a múlt heti brazíliai tüntetések, valamint a venezuelai kormány által elszenvedett külső és belső támadások egy minőségi ugrást jelentenek abban az irányban, amelyben négy nagy erő helyezkedik el, amelyek súrlódásai és ütközései hozzájárulnak a növekvő káosz helyzetéhez.
A Globális trendek 2030-as jelentésének első mondata, amelyet az Egyesült Államok Nemzeti Hírszerzési Tanácsa adott ki 2012-ben, kiemeli, hogy a világ 2030-ra radikális változásokat fog elszenvedni, és hogy egyetlen ország sem fog globális hegemóniát gyakorolni. Az ügynökség ötödik jelentése arra a következtetésre jut, hogy a hatalom keletre és délre tolódik, valamint hogy az ázsiai gazdasági és a stratégiai tér felülmúlja az európait és az Egyesült Államokét együttvéve. Teljes átmenetben vagyunk egy ilyen világ felé.
Az előrejelzés alapján az Egyesült Államok elitje viaskodik Nicholas Spykman geostratéga elméletének elemzésével. Az 1942-ben publikált Amerika stratégiája a világpolitikában című munkájának több mint a felét szenteli annak a szerepnek, amelyet a hatalomnak Latin-Amerikában kellene játszania, és különösképp Dél-Amerikában. José Luis Fiori, brazil politikatudós is jól emlékszik; a kulcs a „mediterrán” Latin-Amerika leválasztása a többi részről, amelybe beletartozik Mexikó, Közép-Amerika, a karibi térség, Kolumbia és Venezuela, tehát az a zóna, ahol az Egyesült Államok fennhatósága megkérdőjelezhetetlen, „egy zárt tenger”, amelynek kulcsai Washingtonhoz tartoznak.
Dél-Amerika maradéka, az országok a „közvetlen hegemónia” zónáján kívül, részben másként kezelendők. Spykman javaslata, hogy ha a dél nagy államai (Argentína, Brazília és Chile) egyesülnének az Egyesült Államok hegemóniájának ellensúlyozására, akkor háborúval kell válaszolni. Fiori siránkozik, hogy a régió országai, különösképp Brazília nincs annyira tisztában ezzel, mint a szuperhatalmak. (Valor, 29/1/14).
Három erő aknázza alá az Egyesült Államok hegemóniáját mindkét zónában: 1) Kína, 2) a haladó kormányok és 3) a népi mozgalmak. Ezzel együtt négy erőről beszélünk, amelyek összeütközése hosszú időre meghatározza a Latin-Amerikai forgatókönyvet. Néhány módon azt a szerepet képviselik, amelyet a spanyolok (és portugálok), angolok, kreolok és a népi szektor játszott a függetlenségi háborúk során.
Az első erő, az Egyesült Államok a katonai, gazdasági és diplomáciai erejére számít, a hatalmas szövetségeseivel együtt, hogy destabilizálja azokat, akik ellenállnak neki. Bizonyára már nincs akkora hatalma, mint volt az 1960-as és 70-es években, amikor elszabadították az állami puccsokat, hogy a saját hóbortjaik szerint büntessék a régiót.
A második erő Kína, amely alapvetően gazdasági és pénzügyi hatalmat telepít. Erős beruházásokat eszközöl Venezuelában, Argentínában és Ecuadorban, fenntartja import-kapcsolatait Brazíliával és Kubával, valamint (az USA számára) rizikós projekteket visz, mint a Nicaraguai Csatorna, amely versenyezhet a Panama csatornával. Az első, januárban, Pekingben tartott Kína-CELAC fórum jól mintázza a kínai latin-amerikai kapcsolatok fejlődését, és bejelentették, hogy ez a folyamat nem áll le.
A harmadik erő, a haladó kormányok, a legingadozóbbak és legellentmondásosabbak. Egyfelől támogatják őket a felemelkedő országok, mindenek felett Kína, és kisebb mértékben Oroszország. Másfelől, a kitermelő modellt támogatják, amely szövetséget keres Kínával (és másokkal), de mindenek felett, ez egy felhalmozási modell, amely erősíti a jobboldalt és a burzsoáziát, ahogy az ipari modell erősíti a munkásokat, a szakszervezeteket és a baloldali pártokat.
Venezuela olajjövedelme megköveteli, hogy a közvetítőket elválasszák a munkásoktól, hogy a menedzserek, adminisztrátorok vagy katonai személyzet lehessenek. Brazília jó példa. A bányászati/szójabab/ingatlanvagyoni extraktivizmus meggyengíti a mozgalmat, több hatalmat és erőt ad a multinacionális cégeknek és a városi spekulánsoknak, amelynek legfeltűnőbb képviselője Dilma Rousseff kabinetje. A kitermelő modell folytatása politikai öngyilkosság. Polarizálja a társadalmat és elidegeníti a népi szektort a baloldaltól. Nem generálja a korrupciót: maga a korrupció, mert a parasztok és a városi szegények kifosztásán alapszik.
A negyedik erő, a szervezett népi szektor, amely ennek az elemzésnek a tengelye, extraktivizmus/felhalmozás a kifosztás/negyedik világháború által, permanens támadás az élet és túlélés módjain. Az elmúlt két év két nagy híre az, hogy ezek haladóan autonómmá váltak a haladó kormányoktól, nagyrészt az uralkodó modell következményeként, amely arra ítéli őket, hogy a méltóságukat érintő társadalompolitikától függjenek.
Ez a politika elveszti a fegyelmi kapacitását, ahogy az megnyilvánult Brazíliában, 2013 júniusában, és folytonosan a régióban. Az újabb és újabb felemelkedő mozgalmak, hozzáadva a régi mozgalmakhoz, amelyek képesek megújítani önmagukat, hogy folytassák a harcot, újrarajzolják a társadalmi harc térképét.
Ha a haladó kormányok folytatják szövetségüket a felemelkedő országokkal és minden egyes ország burzsoáziájának peremével, elmérgesítik a viszályt, amely elválasztja őket a szervezett népi szektortól. Az alulról szerveződő mozgalmak az egyetlen erő, amely képes legyőzni a jobboldal jelenlegi felemelkedését és az Egyesült Államok beavatkozását.
Ahogy az 1990-es évek végének és a 2000-es évek elejének küzdelmeinek ciklusa delegitimizálta a neoliberális modellt, csak egy új küzdelmi ciklus lesz képes újra megváltoztatni a régió erőviszonyait. Ahogy Brazília 2013. júniusi esete bemutatja, a haladó kormányok félnek az autonóm mozgalmaktól és jobban preferálják a konzervatív pártokkal való szövetséget.
Eredetileg megjelent a spanyol La Jornadaban, angolra fordította a Chiapas Support Committee