Az alábbi cikket egy olvasónktól kaptuk, és amolyan vitaindítóként közzé is tesszük.
Teológiai Individualizmus,
azaz mi lenne a helyes vallási nézet a fejlődő társadalomban
A vallás mindig is jelentős szerepet töltött be a közösségek életében. Normát, identitást, szabályokat és erkölcsöt kölcsönzött különféle közösségeknek. A világ többezer ősi teológiai nézete azonban mára csak néhány csoportba tömörödőt (kereszténység/iszlám/hinduizmus, stb). De mi szükségünk van a különböző vallásokra, avagy miért nincs hasznuk egyáltalán a mai társadalmak életében? A következő sorokban megvizsgálom a különböző korok különböző vallási nézeteit, nagy vonalakban összevetve Marx Károly formációelméletével.
Ám mielőtt belekezdenék, leszögezném Marx “a vallás a nép ópiuma” idézetének értelmét. A teljes idézet így szól: “Mi tudjuk, hogy erőszakos szabályokat alkalmazni a vallás ellen, értelmetlenség. A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogy szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a népek ópiuma.” Ennek értelmében Marx az imént említett idézetében nem a vallásosság ellen akart szólni – ateizmusának ellenére -, nem pejoratíve kell felfogni az idézett 3 szót, hanem az őt körbevevő részeknek a fontosságára kell figyelmet fordítani. Úgy tekintett a vallásokra, akár egy eszközre, ahova menekülni tud az ember az élet nyomorúságai elől.
Marx formációelméletének első, második és harmadik szakaszában (törzsek, antik gazdaság, ázsiai gazdaság) a vallás meghatározó szerepet játszott. Kellett egy összefogó erő a közösségek számára, amely segítségével transzcendentális megerősítést nyertek a törvények, szabályok és normák. Azonban minden törzsnek, majd később népnek megvoltak a saját isteneik, akiknek tanításai meghatározták az életmódjukat, szokásaikat és identitástudatukat. Ezek a közösségek olyan tudatban éltek, mely szerint minden népnek megvan a maga istene, aki őket őrzi, felettük bíráskodik. Ennek köszönhetően nem alakulhattak ki vallási konfliktusok, mivel mindenki elfogadta, hogy a másik nép, törzs vagy csupán közösség egy másik isten védelme alatt áll. Az akkori konfliktusok általában népvándorlási vagy gazdasági indikátorral bírtak, mintsem teológiai egyet nem értések lettek volna a – többségében koholt – indokaik. A Római Birodalom megszületésével, majd Iulius, a későbbiekben pedig Antonius Caesar uralmával kezdetét veszi az Európát univerzálisan behálózó egyeduralom. Ekkor már egyre nagyobb kihívást jelentett demográfiai szempontokból a birodalmat behálózó heterogén vallások összefogása, ezzel eggyé kovácsolni minden provincia népeit. Végül 380-ban Nagy Theodosius államvallássá tette a kereszténységet, mivel feltűnt számára, hogy mióta elérték a vallásszabadságukat, egyre többen csatlakoznak ebbe a felekezetbe, amiből következően ez lesz a legalkalmasabb út egy homogén vallású birodalom megszületéséhez.
Rá 96 évvel, mikor a barbár törzseknek sikerült lerombolniuk a Nyugatrómai Birodalmat, szükségességét érezték a katolicizmus hívei, hogy összefonják a keresztény és a pogány vallásokat egy viszonylagos konszenzus érdekében. Ez – be kell ismernem – egy jó ötlet volt annak érdekében, hogy a nomád népek ne rombolják a római kultúrát teljes mértékben porrá. Ugyanakkor ennek következtében egyre dominánsabb szerepet kezdtek betölteni a vallási vezetők, amivel el is érkeztünk Marx következő formációjához; a feudalizmushoz. A feudalista korszakban a vallási alá-fölérendeltségi viszony hatással volt egyaránt a világi uralkodókra is, akik felvéve az uralkodási terminust, szintén egy hierarchikus rendszerben irányítottak. Nem kérdéses ebben az esetben, hogy mi volt ennek az egésznek a miértje – a vallási és a világi hatalom többször került összeütközésbe, ennek okául pedig ki kellett alakítani egy hasonló rendszert, ami hasonló gyakorlatokat engedélyez, mint a vallási vezetők felsőbbrendű szerepe. Ugyanakkor ebben a korszakban, 1095-ben II. Orbán pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot, a “szent föld” felszabadításának miértjéül, amivel megkezdődtek a vallás és a pénz összemosódása. Valójában ez a nemes cél csak a tűszoknya volt a malacon, mivel a valódi indok a Jeruzsálem területén felhalmozódott kincsek megszerzése volt. A későbbiekben, a konkvisztációk kezdetével sem a vallás nevében ölték meg az újvilág bennszülöttjeit; ez csak egy felmentés volt a hódítók számára a gyilkolás vaskeresztje felől. Ennek ellenére lett mindennek egy olyan következménye, amire nem számított az egyház: a protestantizmus. Ennek a mozgalomnak a fő mozgatórugója a puritanizmus és az önmegtartóztatás volt, valamint részben sikerült elkülöníteni a vallási és a személyes életet, már nem volt olyan szoros a csomó az egyház és az ember között.
Ugyanakkor a protestantizmus szerepet játszik a formációelmélet következő szakaszának létrejövetelében; a kapitalizmuséban. Max Weber, német jogász, közgazdász és szociológus ír a Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme c. művében arról, hogy az új vallási irányzatok megengedték az embernek az önmagával való törődést és a saját javakra való törekvést. Most jön a konklúzió: ebben az individualista felépítésű, kapitalista, egyéni siker-centrikus világban a vallás, mint közösségi összetartó erő, elveszti jelentőségét. Ugyanakkor, mint a fentiekben már említettem Marx teljes idézetét, ebben a sanyarúan kizsákmányoló világban a munkásságnak szüksége van a lelki támaszra. Ezért az lenne a legjobb megoldás, ha a vallásokat egy az egyben eltörölnénk, mély ráncaival együtt, és minden ember individuális istenképet, transzcendenciát követne. Ezzel elérhetővé válna egy elfogadás, mivel kissé visszamenve a paleolitikumhoz, elfogadnánk mások más, egyéni istenségélményét. Mindenki sajátos istensége, minden embernek más és más életértelmet kölcsönözne, és ezzel jóval színesebbé tudnánk formálni a társadalmat.
Ebből a nézetrendszerből már előidézhetővé válna egy olyan társadalom, ahol a vallási konfliktusok eltűnnének, ezzel pedig megszűntetnénk a legtöbb háborúnak és konfliktusnak a fedőtörténetét, így a vezetés kénytelen lenne elmondani valódi céljait, amivel pedig egyet nem értést idéznének elő. Ennek eredményeképp, kiszednénk az ütőkártyát a hatalom kezéből, és ezáltal jóval meg is gyengíthetnénk annak bürokratikus hatalomgyakorlását, amennyiben fenn akarják még tartani a demokrácia álcáját.
Ha viszont a hatalom ilyen mértékben meggyengül, lehetősége nyílik a társadalomnak továbblépnie a formációelmélet következő szakaszába; a szocializmusba. Ebben a társadalomban a vallások megszűnésével sokkal erősebb lenne az együttműködés, valamint amennyiben az állam is beavatkozik a folyamatokba, egyenes út vezet a kommunizmusba, az ideális társadalomba.
SZM