A civilizáció valódi tesztje az egészség miatti szorongás megszűnése
Néhány éve egy kisebb orvosi problémával kerültem be a Hospital Alemán-Nicaragüense kórházba, Nicaragua fővárosában, Managuában.
Míg kezeltek, megkérdeztem az orvost, egy kedves idős urat, hogy a kórháznak köze van-e egy német misszionárius szervezethez, mivel a neve erre utal (az alemán spanyolul németet jelent). Nem, mondta: a kórházat ezelőtt Carlos Marx Kórháznak hívták [Karl Marx spanyolosítva], és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK), másnéven Kelet-Németország segítségével épült az 1980-as években. Az NDK együttműködött Nicaragua baloldali, sandinista kormányával, hogy Xolotlán munkásosztálybeli körzetében kórházat építsenek, ahol addig 300 ezer ember élt egészségügyi ellátás nélkül. Egy tömeges szolidaritási kampány az NDK-ban segített pénzt szerezni a projektre, és Kelet-Németország orvosi szakemberei Xolotlánba utaztak, hogy ideiglenes orvosi sátortábort állítsanak fel már az építkezések megkezdése előtt. A téglából és habarcsból épült kórház 1985. július 23-án nyitott meg.
Mikor a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front (FSLN) 1979-ben hatalomra jutott, a forradalmárok olyan országot örököltek, ahol a csecsemőhalandóság az egekben volt, 82 halál jutott 1000 születésre (ami ma a világon a legmagasabb lenne), és ahol az egészségügyi ellátás egy szűk kisebbség előjoga volt. Mellesleg, mire az FSLN elért volna Managuába, akármit is épített fel a Somoza család 43 éves uralma, az mind elpusztult: az 1972-es földrengés megsemmisítette a város épületeinek 70%-át, beleértve katonai és a baptista kórházat is, valamint a legtöbb egészségügyi intézményt. A Carlos Marx Kórház az óriási szolidaritás jele volt a szocialistáktól, amit Managuában építettek fel az ország oligarchái és washingtoni alkalmazóik által brutálisan meggyötört társadalom romjain. (Franklin D. Roosevelt elnök 1939-ben azt állította a diktátorról, hogy „Somoza talán egy kurafi, de a mi kurafink” [eredeti nyelven „son of a bitch”]. A szocialista internacionalizmus az NDK segítéségtől a kubai orvosi személyzet erőfeszítéséig, a sandinista egészségügyi kampányok fejlődésével rengeteg nicaraguai életét tette jobbá.
Emlékeztettem a Carlos Marx Kórházra a Tanulmányok az NDK-ról című sorozatunkban, amelyet közösen írt a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet és az Internationalie Foschungstelle DDR (IFDDR) szervezet, „A szocializmus a legjobb megelőzés: A Német Demokratikus Köztársaság egészségügyi rendszere” címmel. A Carlos Marx Kórház információ egy kis fejezetet alkotnak az NDK nemzetközi orvosi szolidaritásáról szóló tanulmányban, amelyre számos más példa is van, például kórház építése Vietnámban az amerikaiakkal vívott háború során, valamint több ezer orvost küldtek ki szerte a harmadik világba. De a tanulmány nem az orvosi szolidaritásra fókuszál, amely része volt az NDK szélesebb szocialista internacionalizmusának, és amelyről szó lesz a sorozat későbbi részeiben.
A tanulmány arról szól, hogyan teremtett az NDK emberi és igazságos egészségügyi rendszert egy országban, amelyet elpusztított a második világháború, ráadásul a rendelkezésre álló kevés forrással (és egy akkora lakossággal, mint a nyugat-németországi harmada.) A tanulmány címe: „A szocializmus a legjobb megelőzés” Dr. Maxim Zetkin (1883-1965), a kommunista nemzetközi nőjogi aktivista, Clara Zetkin (1857-1933) fiának kijelentéséből ered. Dr. Zetkin szavai felkapott jelszóvá váltak az NDK-ban és vezérmotívum lett a felépítendő állami egészségügyi rendszer számára, valamint a lakosság számára is, kifejezve, hogy az egészségügynek megelőzőnek vagyis profilaktikusnak kell lennie, nem reaktívnak vagy olyannak, ami pusztán csakis a betegségek és sérülések kezelésére szorítkozik, miután azok már bekövetkeztek. A valódi prevenciós ellátás nem redukálja az egészségügyet az orvosi kezelésre, hanem a lakosság általános jólétére fókuszál azáltal, hogy folyamatosan javítja az élet- és munkakörülményeket. Az NDK felismerte, hogy az egészségügyet társadalmi felelősségként kell felfogni és prioritásként minden politikában, a munkahelyi biztonságtól a nők univerzális hozzáféréséig a reproduktív gondozáshoz, a táplálkozásig és felvételhez az óvodába és iskolába, valamint a pihenés garantálásáig a munkásosztály számára. De Dr. Zetkin idézete rámutat arra is, ahogyan a preventív ellátás megvalósul egy rendszer által, amely megszünteti a profit motivációját, amely elkerülhetetlenül az egészségügyi munkások kizsákmányolásához, inflált árakhoz, az életmentő gyógyszerek szabadalmaihoz és mesterséges hiányokhoz vezet.
Közösségi nővér járja a falvakat
Az NDK megteremtette az orvosi intézmények hálózatát, amelyek azon munkálkodtak, hogy fejlesszék az étkezést és az életszínvonalat, valamint korán azonosítsák és kezeljék a betegségeket, mintsem várjanak, hogy azok súlyosabb kórképekké fajuljanak. Mindezt egy keményen szankcionált országban kellett megtenni, ahol az ország infrastruktúráját elpusztította a háború és ahol sok orvos nyugatra szökött (főként, mivel a német orvosok 45%-a a náci párt tagja volt, és tudták, hogy kegyesen fogják őket kezelni Nyugaton, miközben az NDK és a Szovjetunió felelősségre vonná őket.)
Az NDK elkötelezettsége az átfogó egészségügyi ellátás iránt a társadalmi orvoslás eszméjén alapult (szociálhigiénia), amit Rudolf Virchow (1821-1902), a modern patológia atyja fejlesztett ki, hogy vizsgálja az egészség társadalom-politika meghatározóit, valamint a szovjet Szemasko egészségügyi rendszeren, amit Nyikolaj Szemasko, a Szovjetunió egészségügyi népbiztosa fejlesztett 1918-tól 1930-ig.
Az NDK egészségügyi rendszerének fő jellemzői között vannak a rendelőintézetek és a közösségi ápolói rendszer. Ha valaki az NDK-ban megbetegedett, elment a rendelőbe, amely a kerületéhez vagy a munkahelyéhez tartozott. Bárki besétálhatott a rendelőbe, elmondhatta a személyzetnek a panaszait, és megvizsgálhatta egy orvos, aki beutalhatta a klinikák számos szakintézményébe (mint belgyógyászat, fogorvos, nőgyógyászat, sebészet, gyermekgyógyászat stb.) A szakorvosokat az állam alkalmazta és fizette, ezért a betegek gyógyítására fókuszálhattak, mintsem felesleges tesztek és gyógyszerek felírására, hogy túlszámlázzanak a biztosító társaságok vagy a betegek számára. A különféle orvosi szakemberek és specialisták egy egyszerű rendelőben is konzultálhattak egymással, hogy megtalálják a legjobb terápiás módszert. Továbbá átlagban 18-19 orvos dolgozott minden klinikán, lehetővé téve, hogy kiterjesztett műszakban műthessenek.
Az NDK nem az egyetlen hely volt, ahol ezen szocialista rendelőintézeti modellen alapult az egészségügyi rendszer: két éve a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet kiadta a 25-ös számú dossziéját India telugu nyelvű régióinak rendelőintézeteiről, amit a helyi kommunista kormányzat működtet (Népi rendelőintézetek: A telugu kommunista mozgalom kezdeményezése). Ezen rendelőintézetek legfontosabb aspektusa a mi korunk számára, hogy nem kellett fizetni az ellátásért (ami különösképp megjegyzendő Indiában, ahol rendkívül nagy költségei vannak az egészségügyi ellátásnak).
Egy paragrafus a tanulmányunkban megakasztott:
Azért, hogy kiterjesszék a megelőző ellátást a vidéki körzetekben és az elszórt falvakban, vidéki járóbeteg központokat építettek és három orvost helyeztek oda. Ezen intézmények száma az 1953-as 250-ról 433-ra emelkedett 1989-re. Számos kisvárosban az orvosok állami orvosi praxisokban dolgoztak vagy ideiglenes személyzettel ellátott területi hivatalokban, hogy a lakosoknak konzíliumot vagy házi ellátást adjanak, miközben mozgó fogászati klinikák látogattak el távoli falvakba, hogy megelőző ellátást adjanak minden gyermeknek. Ráadásul a közösségi nővér szakmáját az 1950-es évek elején fejlesztették ki, hogy enyhítsék a vidéki orvoshiányt. A közösségi ápolók száma az 1953-as 3571-es számról 5585-re nőtt 1989-re. Ez a kiterjedt vidéki infrastruktúra segített a kevésbé sűrűn lakott régiókban is olyan orvosi szolgáltatásokat nyújtani, amelyek elérhetőek voltak a városi körzetekben is.
2015-ben a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) jelentése szerint világszerte a vidéki lakosság 56%-ának nincs egészségügyi lefedettsége, a legsúlyosabb a helyzet Afrikában, amit Latin-Amerika követ, majd Ázsia. Közben az NDK-ban, amely majdnem negyven évig állt fenn, 1949-től 1990-ig, a szocializmus felépítette a vidéki egészségügyi rendszert, amely minden lakost közeli kisvárosok rendelőintézeteihez csatolt a Gemeindeschwester (közösségi ápoló) rendszere által. Egy ápoló ismerte a falu minden egyes lakóját, előzetes diagnózist adott és akár kezelést is ajánlott az orvosi heti látogatásáig. Amikor az NDK-t megszüntették és beolvasztották az egyesült Németországba, 1990-ben, a közösségi ápolási rendszert megszüntették, mind az 5585 ápolót kirúgták, majd a vidéki egészségügyi rendszer összeomlott az országban.
Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental