Az UCU (Egyetemek és Főiskolák Szakszervezete) konferenciája nemrégiben elfogadott egy határozatot, amely elítéli a háborút Ukrajnában, és kritikus a NATO-val és a orosz invázióval szemben is.
Sean Vernell, aki előterjesztette a határozatot, válaszol a kritikusok felvetéseire.
Csak a orosz állam az agresszor ebben a háborúban?
A háború azonnali kiváltó oka Oroszország támadása Ukrajna ellen, és az orosz imperializmus a konfliktus egyik fő mozgatórugója. De messze nem az egyetlen.
Nem lehet megérteni az első világháború mögött meghúzódó rivalizálásokat és államközi versengést csak azzal, hogy megtudjuk, ki adta le az első lövést. Az Egyesült Államok és Oroszország közötti dominanciaharc Ukrajnát ütközőtérként használta, 2014-ben kezdődött, és azóta csak halált és pusztítást hagyott maga után.
Semmi progresszív nincs Vladimir Putyin inváziójában. Teljesen indokolatlan, és az orosz csapatoknak most ki kell vonulniuk – ahogy azt a UCU szakszervezet konferenciáján elfogadott határozatban is kijelentettük.
De nem lehet megérteni ezt az inváziót anélkül, hogy látnánk, hogy az Egyesült Államok és a NATO katonai szövetsége hogyan manőverezett azóta, hogy leomlott a berlini fal és a Szovjetunió.
Miután eredetileg azt remélték, hogy kihasználhatják és uralhatják Oroszországot, kihívás elé állították. 1990 óta 13 ország csatlakozott a NATO-hoz, és határa 800 mérfölddel keletre tolódott.
A NATO is törekedett növelni az “interoperabilitást” is – vagyis a képességet, hogy együtt harcolhassanak másokkal. Ez magában foglalta a hadseregek felfegyverzését és kiképzését, valamint katonáinak elhelyezését Európa különböző részein, hogy harci készenlétben legyenek.
Az Amerikai Egyesült Államok számára ez a háború lehetőséget kínál arra, hogy megalázza és gyengítse Oroszországot, és felülkerekedjen az Irakban és Afganisztánban elszenvedett vereségeken. De ez egyben lehetőség arra is, hogy fokozzák a nyomást a nagyobb és legfontosabb riválisuk, Kína ellen.
Az ukrán nép önrendelkezési joga teljesen a konfliktusba történő belesodródás áldozatává vált, amely Oroszország és az Egyesült Államok imperializmusa között zajlik.
Az ukránokat a Nyugat ágyútöltelékként használja, akik borzalmas számban harcolnak és meghalnak annak érdekében, hogy megsokszorozzák a Nyugat hatalmát és befolyását, különösen az Egyesült Államokét. Ez az, amit “proxy háborúnak” nevezünk.
Úgy tűnik, hogy ez csak egy háború Oroszország és Ukrajna között. Valójában azonban sokkal szélesebb konfliktusról van szó, és olyan konfliktusról, amelyben a szocialistáknak nem kell választaniuk egyik tömb közül sem.
Mi a valódi szerepe a NATO-nak?
A NATO katonai szövetség nem fogja előidézni a békét. Az imperialista vezetők hozták létre 1947-ben a második világháború után saját érdekeik előmozdítására. Ez egy támadó szervezet, amely az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország és más európai erők érdekeit védi.
Az utóbbi időben úgynevezett semleges államokat, mint Finnország, is bevont a szövetségébe. Rémisztő kilátáshoz vezethet, ha a finn és orosz erők összecsapnak a két ország határán.
A NATO volt az, amely felerősítette a feszültséget, amely végül az ukrajnai orosz invázióhoz vezetett. Ezért lényeges, hogy ne essenek abba a hazugságba, hogy a NATO beavatkozása véget vethet ennek a konfliktusnak, amikor éppen annak megindításában segédkezett.
Oroszország katonai győzelme katasztrófa lenne az ukrán nép számára. De egy NATO siker esetén is vazallusállammá teszik Ukrajnát —csak ezúttal a Nyugat irányít. Ukrajna teljes mértékben a NATO katonai erejétől függ majd, és az amerikai imperializmus játékszere lesz.
Volodimir Zelenszkij ukrán vezető tavaly azt mondta, hogy a háború utáni Ukrajna majd egy “nagy Izrael“-re fog hasonlítani, és nem lesz “liberális” mint Európa.
“Az sem lepne meg, ha a hadsereg vagy a Nemzeti Gárda képviselőit látnánk a mozikban, a szupermarketekben valamint az embereket fegyverekkel” – mondta. “Meggyőződésem, hogy a biztonsági kérdés a következő tíz év legfontosabb kérdése lesz. Biztos vagyok benne.”
Ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy elképzelése szerint Ukrajna egy fegyveres imperialista előőrs lenne – akárcsak Izrael.
Valóban segíti az Egyesült Államok és a NATO az ukrajnai népet azzal, hogy fegyvereket öntenek az országba?
Amikor az orosz állam ukrán városokat bombáz, sok ember úgy véli, hogy az egyetlen módja a vérontás megállításának, ha a NATO erőteljesen beavatkozik.
De vajon Ukrajna fegyverekkel való elárasztása a legjobb módja annak, hogy ez létrejöjjön? És valóban azok az egymással versengő imperialista háborús uszítók lesznek azok, akik békét és felszabadulást hoznak az ukrán népnek? A válasz nem, és ezt a történelem megmutatja nekünk.
Az első világháborútól a második világháborúig, Vietnámig és a közelmúltban az Öböl-háborúkig láthatjuk, hogy a “humanitárius” beavatkozás hová vezetett.
Azoknak, akik azt állítják, hogy az imperialista beavatkozás az egyetlen módja a béke elérésének, fel kell tenniük maguknak a logikus kérdést, hogy az Ukrajnába történő fegyverek további küldése milyen következményekkel járna.
Segít-e az Ukrajna fegyverezése az oroszokkal való versengésben, rakétáról rakétára, golyóról golyóra a béke megteremtésében? Világos, hogy nem fog.
És hol állnak le ezek az imperialista erők? Először az ukrán állam kért F-16 vadászrepülőket az Egyesült Államoktól, majd cirkálórakétákat akart.
Lehet, hogy legközelebb több támadó fegyverre lesz szükségük, hogy benyomuljanak Oroszország területére, és hogy idomuljanak Oroszország nukleáris fenyegetéséhez.
Ma közelebb vagyunk a nukleáris háborúhoz, mint bármikor a hidegháború vége után, 1991-ben.
Nem minden ukrán gondolkodik ugyanúgy és nem akarja ugyanazt. Nem mindenki akarja a háború eszkalációját. Néhányan megértik, hogy a több fegyver csak több halálhoz vezet – bár elfogadjuk, hogy ez a kisebbségi álláspont.
És csak azért, mert egy megtámadott országban élő emberek azt mondják, hogy az imperialista erőknek több fegyvert kell öntenie az államba, az nem jelenti azt, hogy a baloldalnak egyet kell értenie velük.
Tehát ha a több fegyver nem működik, hogyan érhetjük el a békét?
Sajnos nincs rövid út a béke felé, de az igazi megoldások az alulról induló mozgalmakból származnak – keletről és nyugatról egyaránt. A legjobb módja a háborúk megindításának, ha az átlagemberek fellázadnak saját háborús uszítóik ellen.
Teljes szolidaritást kell vállalnunk a háború ellenes mozgalommal Oroszországban, miközben erősebb háború ellenes mozgalmat építünk Nagy-Britanniában és más NATO-tagországokban.
Ma Oroszországban a háború ellenzése nemcsak börtönbe juttathat, hanem akár halálhoz is vezethet.
Csak nemzetközi szolidaritáson alapuló milliók mozgalma vethet véget ennek a háborúnak, nem pedig a fegyverek árasztása Ukrajnába. Ez a fajta mozgalom talán távolinak tűnhet, de a történelem azt mutatta, hogy a munkásosztálybeliek véleménye a háborúról gyorsan megváltozhat.
Az első világháború kitörésekor a skót forradalmi vezető, John Maclean a munkások haragjával nézett szembe, akik nem értettek egyet vele.
Négy évvel későbbi borzalmak és Maclean börtönbe vetése, kínzása után ugyanezek a munkások ünnepelték az ő antiimperialista álláspontját.
A háború borzalmas jellege és gazdasági hatásai után megértették, hogy ő és hozzá hasonlók igazat mondtak.
Maclean és más szocialisták számára a béke olyasvalami, amit a munkásosztálynak kell elérnie önmagáért, nem pedig olyasvalami, amit az imperialista vezetők beavatkozásukkal hozhatnak létre.
Üdvözölnünk kell minden ellenállás kitörését a hatalommal szemben, és remélhetjük, hogy a háború elleni harcok kapcsolódni fognak a munkásosztály küzdelméhez a bérek, a magas árak és a létfontosságú szolgáltatások csökkentése miatt.
Miért fontosak a háborúellenes indítványok?
Néhányan azt állították, hogy az általunk előterjesztett kongresszusi indítványok nem számítanak, és hogy a szakszervezeteknek kizárólag az ágazati harcra kell összpontosítaniuk.
De az ilyen jellegű politika fontos. Először is azért, mert az internacionálizmusnak kell lennie a szakszervezetek alapjának.
Ki kell mondanunk, hogy a háborúk az, amikor a hatalmi osztályok a szegényeket és a munkásosztályt küldik egy országból harcolni egy másik ország szegényei és munkásosztálya ellen. Ahogy Maclean mondta: “Egy szurony mindkét végén munkás van”.
Mi, mint szocialisták, nem állunk egyik oldalra sem, ha az imperialista hatalmak egymással harcolnak. A nemzetközi munkásosztály oldalán állunk.
Másodszor, fontos volt számunkra előterjeszteni ezt az indítványt olyan időben, amikor a szakszervezeti mozgalmon belül terjednek az imperializmust pártoló hangok. Ennek megálljt kell parancsolnunk.
Az elmúlt évben a TUC szakszervezeti konferenciáján a szakszervezetek vezetői megszavazták, hogy több pénzt öntsenek a brit fegyveriparba. Ellen kell állnunk és meg kell buktatnunk az ilyen indítványokat.
Szakszervezetként folyamatosan azt kell mondjuk, hogy imperialisták és munkások soha nem állhatnak egy oldalon.
forrás: Socialist Worker