Interjú Cs. Kádár Péterrel a főpolgármester-jelölttel, aki nem vehetett részt a Partizán vitáján.
„– Miért félnek tőlem?
– Nem tőled félnek. Attól félnek, amit képviselsz. A szabadságot.
– De hát mindig azt mondják, hogy szabadság van.
– Más dolog pofázni a szabadságról, és más dolog szabadnak lenni.”
(Szelid motorosok)
– A végén ugye kiderül, miért ezt az idézetet választottad?
– Inkább az fog kiderülni, miért ez az egyik kedvenc idézetem.
– Legutóbb arról beszélgettünk, hogy „függő jelöltként” elindulsz te is a főpolgármester jelölti előválasztáson, pontosabban te is aláírásokat gyűjtesz, hogy jelölt lehessél. Aki június 14-én, pénteken délelőtt a Blahán járt, találkozhatott is veled személyesen.
– A személyes jelenlét nagyon fontos. Nem elég – nem kéne elégnek lenni –, hogy valakit csak a képernyőről ismernek, könnyen csalódást okozhat a választóknak. Meg aztán, mi mást is tehettem volna, elmúltak már azok az idők, amikor valaki csak úgy, különösebb anyagi és médiaháttér nélkül nagyot domboríthat. ha nincs jelen.
– Ez meglepett?
– Inkább azt mondom, némi szomorúságot okozott, hiszen 1992-ben nem azt kérdezték a „Nálam nem dönt az állam – az abortusz magánügy” aláírásgyűjtő akciónk során, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk, hanem azt, hogy mi a célunk. És az akkori, nagyon sokszínű média hamar föl is fedezte az akkor sem pártokhoz kötődő FIKSZ Egyesületet. Nem sokkal voltunk a rendszerváltás után, az volt a látszat, hogy a parlamenti pártok jelenléte nagyobb szabadságot jelent majd. Ez a remény lassanként szertefoszlott, kezdtek hatpártállamról beszélni – akkor éppen hat párt volt a parlamentben –, a politikai elit gyorsan zárt.
– Van erre valami bizonyítékod?
– Felemelték a bejutási küszöböt, szinte minden évben szigorították a nép által kezdeményezett népszavazások feltételeit, sőt, a NATO-tagsággal kapcsolatos első kezdeményezést „nem időszerű” indoklással az összes parlamenti párt elmeszelte, holott ilyen indoklást a törvény nem tett lehetővé. Vagy megszületett az első médiatörvény, amely megzabolázta a szólásszabadságnak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata előírásait, miszerint minden embernek joga van ahhoz, hogy információt kutasson és terjesszen bármilyen módon, bármilyen eszközzel, határokra tekintet nélkül és zaklatások nélkül. Pedig azért sugárzott kalózként is a FIKSZ Rádió, mert a célunk a média szabadsága volt.
– Mi közük ezeknek a főpolgármesteri előválasztáshoz?
– Beérett a vetés. Miközben az emberek továbbra sem szeretik a pártokat, azt még kevésbé szeretik, ha az éppen kedvenc pártok jelöltjei mellett mások is indulni akarnak. És nem hiszik el, hogy annak is lehet esélye, aki mögött nincs pénz és hatalom; nincs párt. A magyar „polgári demokrácia” intézményi, kommunikációs és félelmet keltő rendszere elérte a célját.
–Mindenki ilyen?
– Nem. Természetesen mindazok, akiket meg tudtam győzni arról, hogy én jobban tudom képviselni a budapestiek érdekeit, mint a pártok üdvöskéi, ők alá is írtak nekünk. Volt, aki levizsgáztatott. Konkrét kérdésre konkrét válaszom volt, így aztán jóval több aláírást gyűjtöttünk, mint ugyanott a Momentum és az MSZP-P együttvéve.
– Mennyire érdekli az embereket a budapesti előválasztás?
– Úgy vettem észre – nemcsak pénteken –, hogy nem nagyon. Különösen sokat ronthatott a helyzeten, hogy már megint nemcsak – lehet, hogy egyáltalán nem – Tarlós leváltása a cél, hanem az un. ellenzéken belüli erőfitogtatás, amelyben nemcsak a pártok jelölte főpolgármester a színjáték része, hanem a főváros lakói is. A fanatizált, szektákba kényszerített, valódi és pontos információktól elzárt, megosztott, leharcolt Budapest népe is. Jellemző, hogy új szekta kialakulásának szemtanúi lehetünk a Momentum képében, akik lendületes fiatalként indultak, de már most könyörületességről beszél a jelöltjük, mintha az állam és az egyház szétválasztása nem volna alapvető követelmény. S mintha a Fidesz pályafutását látnánk, gyorsított felvételen.
– Erre is van bizonyítékod?
– Inkább érzéseim vannak. Például péntek délután…
– Lassan elérkeztünk ide is. Szerinted mi történt?
– A Gulyás Márton fémjelezte Partizán nevű civil? álcivil? szervezet nyilvános vitát rendezett az előválasztáson indulni kívánó jelöltek számára. Rögvest hozzáteszem, hogy amikor ezt megtudtam, azonnal írtam levelet a Partizánnak, bejelentkeztem. Nem volt mutyizás, nem titkos terrortámadás előkészítéséről volt szó, nem törekedtem az államrend erőszakos megzavarására, egyszerűen részt akartam venni a vitán, a részvételi demokrácia legtermészetesebb jellemzői alapján. A Partizán nem tiltakozott, tehát kezdtem alaposan felkészülni. Ezzel egyidejűleg három versenytársamnak írtam egy-egy levelet – pontosabban, az őket támogató pártoknak SOS jelzéssel, sőt, az egyik irodába telefonáltam is. Szerintem – és a budapestiek sokasága szerint is – most a legaggasztóbb az egészségügy helyzete, a kórházaké különösen. Ezért javasoltam és fölajánlottam, hogy ha bármelyikünk is legyőzi Tarlóst, akkor mindannyian felajánljuk a tavalyi adózás előtti jövedelmünk 1%-át a kórházak megmentésére. Sajnos, nem is reagáltak rá.
Természetesen nyilvánosan is regisztráltam a Partizán honlapján, a regisztrációt elfogadták, a visszaigazolást – mint mindenki – jó későn kaptam meg, de megkaptam.
Pénteken a vita előtti órában a Partizán által megjelölt helyszín, a Vasas Székház kapualjában gyűjtöttünk tovább, és mivel kíváncsi voltam, hogyan lehet feljutni a színpadra, még azelőtt be akartam menni a terembe, mielőtt sokan vannak ott. Egy ifjú hölgy egy laptopon ellenőrizte, hogy regisztrálva vagyok-e, egy másik meg a karszalagokat osztogatta. Hogy az utóbbinak mi értelme volt, nem tudom, de amikor sorra kerültem, bemutatkozott nekem, és közölte, hogy „a rendezőség úgy döntött, hogy mivel információi vannak arról, hogy puccsot akarok csinálni, nem mehetek be”. Én meg bementem.
– Csak úgy?
– Nyitott ajtón nem nehéz bemenni. A nő futott utánam, kérte, hogy hagyjam el a termet. Mondtam, hogy nem, és hangosan mondtam a már bent lévőknek, hogy engem innen ki akarnak dobni, holott csak a véleményemet akarom elmondani, mint az egyik indulni kívánó. Azért fogalmazok így, mert a Civil Választási Bizottság még nem adott ki közleményt az indulók személyéről, nem is tehette meg.
– A nő hívott segítséget?
– Igen, az egyik biztonsági őrt, akinek megmondtam, hogy nincs joga hozzám nyúlni, és jobb, ha nem keveredik bele a dologba, mert a Gulyás Márton akkor rá fogja kenni a dolgot. Ha engem ki akar dobni, hívjon rendőrt. A biztonsági őr megértette az intelmet, csak kéréseket fogalmazott meg, hátha tud rám hatni. Mások is megpróbálták ezt, többek között maga Gulyás Márton is. Ő egyébként roppant ideges volt, és belekiabálta egy mikrofonba, hogy amíg a provokátorokat a rendőrség el nem távolítja, addig a műsor nem kezdődhet meg. Mint később az egyik biztonsági őr elmondta, a rendőrök tényleg megjelentek, azonban be sem léptek az épületbe, mert a saját szakállukra nem akartak csinálni semmit, hiszen bűncselekmény elkövetésének még a gyanúja sem merült föl. Viszont Gulyás bemondása után egy mögöttem levő nő lenácizott engem, és ez nem lehetett véletlen. A nő nem ismert engem, elmondtam, hogy ne csinálja már, az édesapám partizánként harcolt a nácik ellen, és már csak emiatt is jogom volna egy „Partizán” rendezvényen megszólalni. Mindenesetre, Gulyás Márton viselkedésének lesznek jogi következményei.
– Ott még nem tartunk, csak ott, hogy elkezdődött a vita. Szerinted milyen volt?
– Amilyennek egy cirkuszi produkciónak lennie kell, bár sem a porondmester, sem az idomárok nem voltak különösebben jók. Azt adták, amit tudtak. De nem is ez a lényeges, mert ez szubjektív, és bárki mondhatja, hogy a sértettség szól belőlem. Nyilván az is, de mert a kommunikáció az egyik hivatásom, több olyan dologra is fölfigyeltem, amire a szakmán kívüliek nem.
– Például?
– A leglényegesebb, hogy a nézők között sok volt a pártember, tehát közel sem spontán dolog volt, hogy kik ülnek a nézők soraiban. A másik, hogy a nézőknek csaknem fele Momentum rajongó volt. De nemcsak ők – és itt erősen lóláb-kilógás gyanús az ügy. Ugyanis kb. tucatnyi „Partizán” feliratba öltöztetett hölgy állt előttem. Ők szinte kizárólag akkor tapsoltak, amikor a momentumos jelölt mondott valamit. Egykor, régen, a Fidesz-rendezvényekre beszervezett ifjú lánykák tették ugyanezt.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Ezzel önmagában még semmit, azzal azonban igen, hogy a budapesti előválasztásnak vannak vitatható szabályai, Gulyás Márton pedig mintha a Jobbikot dobván, más kultúrkört fedezett volna föl. Szerintem ezt a másik két jelölt is fölismerte, Kálmán Olga nem túl meggyőző szereplése vélhetően ennek is köszönhető, és – ha kevésbé feltűnően is, de – Karácsony Gergely néhány válaszából is erre lehetett következtetni.
– Nem félsz, hogy most magadra haragítod a fél világot?
– Amikor 1992-ben, a Népszabadságban vélhetően elsőként írtam meg ekkora nyilvánosság számára, hogy a Fidesz diktatúrát akar, semmit nem tudtam még a székház-ügyről, csak egyes vezetők viselkedéséből következtettem. Lehet, hogy most meg tévedek.
Abban viszont mindhárom jelölt sáros, hogy egyikük sem emelte föl a szavát az ellen, hogy engem ki akarnak dobni. Ennyire féltek tőlem… Tőlem? Nem. Attól félnek, amit képviselek. Jól vagy rosszul, de elkötelezett baloldaliként, antifasisztaként. Ők csak beszélnek a szabadságról, a városháza kinyitásáról, a részvételi demokráciáról, a civil ellenőrzésről… De gyanús, hogy ha más módon is, kifinomultabb eszközökkel, ugyanolyan „rendőrállamot” valósítanának meg, mint most a Fidesz. Nagyon kéne vigyáznunk mindannyiunknak, hogy ha bármelyiküket megválasztja a nép, ne tehessék meg. Fel kell készülnünk erre is, nemcsak arra, hogy hogyan éljük túl, ha Tarlós marad. Én a továbbiakban is ezért fogom járatni a számat, veszek részt akciókban, és keresem azok szövetségét szakadatlanul, akik nem olyanok, mint az „Ezek ugyanazok”. S persze még az előválasztási történet se futott le, csak mondom a bérrettegőknek.