Szeptember 8-án emlékeztek meg a Donyecki Népköztársaságban a Donyec-medence felszabadításának 72. évfordulójáról.
1943. szeptember 8-án szabadította fel a Vörös Hadsereg Donyecket (akkori nevén: Sztálinót) a 700 napig tartó német, fasiszta megszállás alól. Mely akkor tízezrek életét követelte. (És a “királyi televízió” híradása szerint a tavaly április óta a Donbasszban folyó harcoknak nyolcezer ember esett áldozatul. Elfelejtették hozzátenni: ez csak a civil áldozatok (hivatalosan is ismertté vált) száma. A náci junta a minap közvetetten beismerte: 38 ezer kényszersorozott, vagy éppen meggyőződésből harcoló fasisza brigantijuk harapott már a fűbe. Ehhez jönnek még a harcokban elesett vagy fogságukban halálra kínzott donyecki honvédek – az ő számuk is ötjegyű már.)
Az ünnepség a Szaur Mogila kurgánon zajlott. Ott épült, annak idején, a Donbassz felszabadításáért vívott harcokban elesett vöröskatonák monumentális emlékműve. És ezen a Szaur Mogila kurgánon folytak az elmúlt év nyarán a náci juntának a Donbassz népe ellen indított irtóháborújának egyik legvéresebb küzdelmei. A hadiszerencse többször fordult – de a végén a népi erők visszaszerezték, megvédték a Szaur Mogila kurgánt. Ahol az emlékműből úgyszólván kő kövön nem maradt.
A mostanra helyreállított Szaur Mogila emlékműkomplexum mára immár kétszeresen is hősi emlékmű. A nagyapák, dédapák nemzedéke után a mostani, a hazájuk védelmében fegyvert ragadó tegnapi bányászok, kohászok, taxisok, kisvállalkozók, közhivatalnokok, egyetemi oktatók és diákok – összefoglaló nevükön: “büdös prolik” – megfutamították “Európa legjobb hadseregét”, a náci juntának a Nyugat teljes támogatását élvező tömeggyilkos, nyakig véres, naponta háborús bűntettek egész sorát elkövető véres hordáit.
Hangfelvételről lejátszották a Szovjet Tájékoztató Iroda akkori jelentését, az akkor felszabadított városokról: Gyebalcevó, Gorlovka, Ilovajszk, Makejevka. Fájdalmasan ismerős városnevek a tavaly nyár óta folyamatos hadijelentésekből! Ilovajszk körül tavaly nyárutón, Gyebalcevónál most, az év elején rendkívül kegyetlen, véres harcok folytak. Gyebalcevónál, a január-februári harcokban a népi erők háromezer harcosa is életét vesztette. De Ilovajszk, Gyebalcevó a haza- és nemzetáruló, gyilkos juntának is kisebbfajta Sztálingrádjává lett.
De az akkor felszabadított városok között felsorolt a Szovjet Tájékoztató Iroda olyan városokat is, amelyek – fájdalom – ma az 1941-es agresszorok mai utódainak igáját nyögik mindmáig: a hős Kramatorszk, mely tavaly hónapokig ellenállt az agressziónak. Konsztantyinovka, amelynek egyik utcáján a télen egy részeg ukrán náci, a páncélautójával, a járdán gázolt halálra egy édesanyát, a kislányával. Krasznoarmejszk, amelyet a tavaly a Donbassz kiválásáról döntő népszavazás napjának reggelén rohant le és szállt meg a náci horda, szétkergetve a népszavazásra váró embereket és kíméletlen hajtóvadászatot kezdve a referendum helyi kezdeményezői és lebonyolítói ellen. Kurahovó – ahonnan a gyilkos junta messzehordó lövegei lövik most folyamatosan a forradalom és szabadságharc székvárosát, Donyecket.
Alekszandr Zaharcsenko, a Donyecki Népköztársaság elnöke – aki a tavaszi harcokban súlyosan megsebesült a lábán, és amelyből mindmáig nem épült fel teljesen – igen rövid ünnepi beszédében utalt arra: 1941-ben rendkívül kegyetlen agresszor támadt a Donyec-medencére (Donbassz). És a felszabadító vöröskatonák unokáinak és dédunokáinak ismét fegyvert kellett fogniuk, hogy kiűzzék szülőföldjükről a támadót. Újfent ígéretet tett: a néphadsereg feltétlenül felszabadítja Donyec (és Luganszk) megyének ma még a fasiszták által megszállva tartott területeit, településeit.
EZ A MI FÖLDÜNK – ITT MINDEN A MIÉNK: AZ ERDŐK, A MEZŐK – mondta az államfő. ÉS EGY TALPALATNYI FÖLDET SEM ENGEDÜNK ÁT AZ ELLENSÉGNEK! – mondta. (Úgy legyen! Minszkben is! És hallják meg Moszkvában is azok a cinikus, becstelen, alávaló politikusok is, akik a Donbassz népének sorsával, életével folytatnak lelkiismeretlen sakkjátékokat, valamifajta, száz évig is elnyúló, “ravasz terv” jegyében!)
Csikós Sándor