Vlagyimir Putyin, az Oroszországi Föderáció elnökének felszólalása az ENSZ Közgyűlés 70. ülésszakának plenáris ülésén. New York, 2015. szeptember 28.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Főtitkár Úr! Tisztelt állam- és kormányfők! Hölgyeim és uraim!
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének 70. jubileuma jó alkalom, hogy egyrészt, a történelemhez forduljunk – másrészt pedig szót ejtsünk közös jövőnkről. 1945-ben a fasizmust szétzúzó országok egyesítették erőfeszítéseiket abból a célból, hogy megvessék a háború utáni világrend szilárd alapjait.
Emlékeztetnék: országunkban, a Hitler-ellenes koalíció vezetőinek jaltai találkozóján születtek meg azok a kulcsfontosságú döntések az államok közötti együttműködés elveiről, az ENSZ-nek a létrehozásáról. A jaltai világrend létrejötte egy igazi vajúdás eredménye. E világrendet emberek tízmillióinak vérével, a bolygónkon a XX. század során két ízben is végigsöprő világháborúkkal fizettük meg. Legyünk tárgyilagosak: ez a világrend segítette elő azt, hogy az emberiség túljusson az utóbbi hét évtized viharos, esetenként drámai eseményein. Ez a világrend volt az, amely megóvta a világot a nagyszabású megrázkódtatásoktól.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete az egy olyan szervezet, melyhez fogható nincs sem legitimitását, sem képviseleti jellegét, sem pedig egyetemességét tekintve. Igen, az utóbbi időben nem kevés bírálat hangzik el az ENSZ címére. E bírálatok szerint a szervezet nem elég hatékony, némely alapvető fontosságú döntés meghozatala pedig folyamatosan elakad bizonyos áthidalhatatlan ellentétekben – mindenekelőtt a Biztonsági Tanács tagjai közötti ellentétekben.
Szeretném azonban előrebocsátani, hogy a szervezet fennállásának egész 70 éves időszaka alatt mindig is voltak nézeteltérések az ENSZ-en belül. És mindig is sor került vétó alkalmazására:[1] e joggal mindig is élt az Egyesült Államok is, Nagy-Britannia is, Franciaország is, Kína is és a Szovjetunió – utóbb Oroszország is. Ez teljességgel magától értetődő egy olyan sokszínű, rendkívül széles képviseleti rendszerrel rendelkező szervezetben, mint amilyen az ENSZ. Az ENSZ létrehozásakor senki még csak nem is gondolt arra, hogy a szervezetben mindig egységes gondolkodás honol majd. A szervezetnek, tulajdonképpen, pontosan a kompromisszumok keresése és létrehozása a lényege. Ereje pedig abban van, hogy figyelembe veszi a különböző véleményeket és álláspontokat.
Az ENSZ fórumai elé terjesztett határozat-tervezeteket – határozatok formájában – vagy sikerül, vagy éppen nem sikerül egyeztetni. Illetve, ahogy a diplomaták mondják: vagy átmennek, vagy nem. Így bármely országnak azok a cselekményei, amelyekkel igyekeznek megkerülni ezt a rendet, illegitimek, ellentmondanak az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának, napjaink nemzetközi jogának.
Mindannyian tudjuk, hogy hidegháború befejeződésével – mindenki tudja ezt – a világban létrejött egy, egyetlen, uralmi központ. És akkor azok, akik e piramis csúcsán találták magukat, kialakult az a csábító gondolat, hogy ha ők ennyire erősek és kivételesek,[2] akkor ők mindenki másnál jobban tudják, hogy mi a teendő. Következésképpen, akkor fölösleges számolni az ENSZ-szel is. Amely gyakran – ahelyett hogy szentesítené és törvényerőre emelné a számukra szükséges döntést– csak okvetetlenkedik. Vagy, ahogy nálunk mondják: „lábatlankodik”. Máris beszélik, hogy a Szervezet – abban a formában, ahogy azt annak idején létrehozták – mára elavult, beteljesítette már a történelmi küldetését.
A világ persze változik és az ENSZ-nek valóban meg kell tudni felelnie e természetes átalakulásnak. Oroszország – a legszélesebb konszenzus alapján – kész együttműködni valamennyi partnerével az ENSZ továbbfejlesztése érdekében. Rendkívül veszélyesnek tartjuk azonban azokat a kísérleteket, amelyekkel meg akarják ingatni az ENSZ tekintélyét és legitimitását. Egy ilyen kísérlet könnyen a nemzetközi kapcsolatrendszer egész építményének az összeomlásával fenyegetne. És akkor csakugyan nem marad majd számunkra más szabály, mint az erősebb joga.
Ez egy olyan világ lesz, amelyben a kollektív munka helyett az önzésé lesz a főszerep. Egy olyan világ lesz, amelyben egyre több lesz a diktátum, és egyre kevesebb az egyenjogúság, a valós demokrácia és szabadság. Egy olyan világ lesz, amelyben a valóban független államok helyében mind nagyobb számban lesznek jelen az országok határain kívülről irányított, tulajdonképpeni protektorátusok. Mert mi is az az állami szuverenitás, amiről előttem a kollégák már szóltak? Az állami szuverenitás annak a kérdése, hogy az adott állam szabad-e, szabadon megválaszthatja-e egyes embereinek, saját népének, magának az államnak a sorsát.
Egyébként, tisztelt kollégák, ide tartozik az állami hatalom úgynevezett legitimitásának a kérdése is. A szavakkal nem szabad játszadozni és manipulálni. A nemzetközi jogban, a nemzetközi politikában minden egyes kifejezés érthető, átlátható kell, hogy legyen – arra van szükség, hogy ezeket a terminusokat egységesen értelmezzék, kritériumait egységesen kell, hogy értsék. Mi mindannyian különbözőek vagyunk – és ehhez tisztelettel kell viszonyulni. Nem szabad, hogy bárkinek is egy olyan egységes fejlődési modellhez kelljen igazodnia, amelyet egyvalaki, egyszer s mindenkorra a helyes fejlődési modellnek ismert el.
Nem szabad, hogy bárki is megfeledkezzen a múlt tanulságairól. Mi, példának okáért, emlékszünk a Szovjetunió történelméből való tanulságokra. Amikor, saját ideológiai elveinkből kiindulva, szociális kísérleteinket próbáltuk meg exportálni, illetve egyik vagy másik országban megpróbáltuk siettetni az átalakulást, ez gyakran tragikus következményekhez, nem a haladáshoz, hanem a degradálódáshoz vezetett. Úgy tűnik azonban, hogy senki sem akar tanulni mások hibáiból, hanem, ehelyett, megismétli azokat. És egyre csak folytatódik tovább az immár „demokratikusnak” nevezett forradalmak exportja.
Csak meg kell nézni a közel-keleti és az észak-afrikai helyzetet – amiről az előbbi hozzászóló beszélt. Igen, persze, abban a térségben már régóta megértek bizonyos politikai és társadalmi problémák, és az ottani emberek, természetesen, változásokat akartak. Ám mi lett mindebből a valóságban? A kívülről jött, agresszív külső beavatkozás oda vezetett, hogy az állami intézmények reformja – de az egész életforma reformja helyett – mindezeket, egész egyszerűen, lerombolták. Az történt, hogy a demokrácia, a haladás ügyének diadala helyett erőszak, nyomor, szociális katasztrófa következett be. Az emberi jogokat – beleértve az élethez való jogot – pedig semmibe se veszik.
Szívem szerint én meg is kérdezném mindazokat, akik egy ilyen helyzetet előidéztek: „Tisztában vannak maguk azzal, hogy mit csináltak?” Félek azonban, hogy egy ilyen kérdés merőben szónoki kérdés maradna. Lévén, hogy az illetők mindmáig nem hajlandók lemondani arról a fajta politizálásról, aminek az alapja az önhittség, annak a biztos tudata, hogy ők kizárólagosak, és tetteik büntetlenül maradhatnak.
Immár teljesen nyilvánvaló, hogy az egy sor közel-keleti és észak-afrikai országban keletkezett hatalmi vákuumok nyomán kialakultak az anarchiának azok az övezetei, amit a szélsőségesek, a terroristák igyekeznek is nyomban kitölteni. Az un. „Iszlám Állam” zászlai alatt immár fegyveresek tízezrei harcolnak. Közöttük, például, olyan iraki katonák, akik – a 2003-as betörés következtében – az utcára kerültek. Az utánpótlás egyik forrása Líbia, amelynek államiságát – az ENSZ BT 1973 sz. határozatának durva megsértésével – lerombolták. És a radikálisok sorait növelik a Nyugat által támogatott, un. „mérsékelt ellenzék” tagjai is.
E fegyvereseket előbb fölfegyverzik, kiképzik – akik ezek az után átállnak az un. „Iszlám Állam” oldalára. De maga az „Iszlám Állam” sem a semmiből jött létre. Eleinte azért pátyolgatták, hogy azután eszközül használják fel a kényelmetlenné váló világi rezsimek ellen. Az „Iszlám Állam”, miután megvetette lábát Szíriában és Irakban, aktívan folytatja expanzióját más térségek felé is. Arra törekszik, hogy megalapozza uralmát az iszlám világban – sőt, nemcsak ott. Csakhogy az „Iszlám Állam” még ezekkel a tervekkel sem elégszik meg. A helyzet mára több, mint veszélyes.
Egy ilyen helyzetben igazán képmutatók és felelőtlenek a nemzetközi terrorizmus veszélyeiről való hangzatos szónoklatok akkor, amikor némelyek szemet hunynak a terroristák finanszírozását és támogatását célzó olyan csatornákkal összefüggésben, mint amilyenek például a kábítószer-kereskedelem, az illegális olajüzlet, a fegyverkereskedelem, vagy éppen igyekeznek manipulálni a szélsőséges csoportokat, felhasználják őket a saját politikai céljaik érdekében, abban bízva, hogy utána majd valahogyan csak leszámolnak velük – egyszerűbben szólva, likvidálják őket.
Azoknak, akik ezt gondolják, és ezt cselekszik, csak annyit szeretnék mondani: tisztelt uraim, önöknek, csakugyan, nagyon kegyetlen emberekkel van dolguk. Akik azonban se nem ostobák, se nem primitívek. Ezek az emberek semmivel sem butábbak, mint önök. És még egyáltalán nem tudni, hogy igazából ki kit használ fel saját céljainak az érdekében. Mi sem ékesszólóbb bizonyítéka ennek az a legutóbb nyilvánosságra került hír, miszerint ez a bizonyos „mérsékelt ellenzék” fegyvereket passzolt át a terroristáknak.
Ezért nem egyszerűen rövidlátóaknak tartunk bármilyen olyan kísérletet, hogy összejátsszunk a terroristákkal – mi több, még föl is fegyverezzük őket. Ez játék a tűzzel. Aminek következtében a globális terrorista veszély kritikus méretűre nőhet, és kiterjedhet kontinensünk egyre újabb és újabb térségeire. Főként, hogy az „Iszlám Állam” kiképzőtáboraiban sok országból – közöttük európai országokból is – érkezett fegyveresek is „átesnek a gyűrődésen”.
Sajnos, tisztelt kollégák, kertelés nélkül el kell ismernem, hogy ebből a szempontból Oroszország sem kivétel. Nem szabad megengedni, hogy ezek a véreskezű fejvadászok – akik már megorrontották a vér szagát – aztán hazatérjenek, és ott folytathassák sötét üzelmeiket. Ezt mi nem szeretnénk. Ugyebár, senki sem szeretné, nemde? Oroszország mindig is eltökélten és következetesen síkraszállt a terrorizmus, annak minden formája ellen.
Napjainkban haditechnikai segítséget nyújtunk Iraknak is, Szíriának is, a térség azon országainak, amelyek harcot vívnak a terrorista csoportok ellen. Roppant nagy hibának tartjuk, ha lemondunk a szíriai hatóságokkal, a kormányhadsereggel, a mindazokkal való együttműködésről, akik bátran, szemtől szembe vívják harcukat a terror ellen. Végtére is be kell látni: Asszad elnök kormánycsapatain, a Szíriában ténykedő kurd szabadcsapatokon kívül igazából senki sem vette föl a küzdelmet az „Iszlám Állammal”, más terrorista szervezetekkel szemben. Tisztában vagyunk a térség minden problémájával, minden ellentmondásával. Ám mégiscsak a realitásokból kellene kiindulnunk.
Tisztelt kollégák! Kénytelen vagyok észrevételezni, hogy az utóbbi időben annak ürügyeként használják fel ezt a mi becsületes és egyenes megközelítési módunkat, hogy Oroszországot egyre növekvő ambíciókkal vádolják meg. Mintha azoknak, akik erről beszélnek, saját maguknak semmilyen ambícióik nem lennének. De, kedves kollégák, a lényeg nem is Oroszország ambícióiban van, hanem abban, hogy tovább már nem lehet tűrni a világban kialakult helyzetet.
Hiszen mi valójában azt ajánljuk, hogy ne ambícióink vezéreljenek minket, hanem a nemzetközi jog talaján álló közös értékeink és érdekeink. Hogy az előttünk álló új problémák érdekében egyesítsük erőfeszítéseinket, és hozzunk létre egy igazából széleskörű nemzetközi terrorellenes koalíciót. Akárcsak annak idején a Hitler-ellenes koalíció, ez a fajta koalíció tömöríthetné a legkülönbözőbb olyan erőket, amelyek készek arra, hogy határozottan szembeszálljanak azokkal, akik – miként a nácik is – mindenütt a baj, az embergyűlölet magvait hintik el.
És, természetesen a muzulmán országoknak kell egy ilyen koalíció kulcsfontosságú részeseivé válniuk. Hiszen az „Iszlám Állam” nem csak közvetlen fenyegetést hoz rájuk, de véres bűntetteivel gyalázatot hoz az iszlámra, erre a nagy világvallásra. A fegyveresek ideológusai csúfot űznek az iszlámból, eltorzítják annak valódi, humanista értékeit.
Itt szeretnék a muzulmán vallási vezetőkhöz fordulni: most nagyon fontos az önök tekintélye, az önök útmutató szavai. Feltétlenül meg kell óvni a felelőtlen lépésektől mindazokat, akiket a fegyveresek igyekeznek soraikba verbuválni. Azokat pedig, akiket becsaptak, és különböző okokból a terroristák soraiban találták magukat, segíteni kell abban, hogy megtalálják a visszavezető utat a normális élethez, tegyék le a fegyvert és hagyjanak fel a testvérgyilkos háborúval.
A Biztonsági Tanács soros elnöki tisztét betöltő Oroszország már a legközelebbi napokban miniszteri szintű tanácskozást hív egybe abból a célból, hogy komplex módon elemezzük a közel-keleti térségben uralkodó veszélyeket. Mindenekelőtt javasoljuk, hogy vitassuk meg egy olyan határozat-tervezet egyeztetésének lehetőségét, mellyel koordinálhatók lennének az „Iszlám Állammal” és más terrorista csoportokkal szembenálló erők akciói. Ismétlem: egy ilyen koordinációnak az ENSZ Alapokmányában lefektetett elvek talaján kell történnie.
Arra számítunk, hogy a nemzetközi közösség képes lesz kidolgozni a Közel-Kelet politikai stabilizálásának, gazdasági és társadalmi helyreállításának átfogó stratégiáját. Akkor, tisztelt barátaim, nem kell majd menekülttáborokat létesíteni. Mert mostanság a szülőföldjüket elhagyni kényszerülő emberek áradata a szó szoros értelmében elárasztotta előbb a szomszédos országokat, majd pedig Európát is. Itt már százezrekről van szó, sőt, netán még milliókról is. Ez lényegében egy új, keserű népvándorlás – és ez súlyos tanulság mindannyiunk, így Európa számára is.
Szeretném hangsúlyozni: a menekülteknek mindenképpen együttérzésre és támogatásra van szükségük. Gyökeresen azonban csak akkor fogjuk tudni megoldani ezt a problémát, ha helyreállítjuk az államiságot ott, ahol azt lerombolták. Ha megerősítjük a hatalmi intézményeket ott, ahol azok még megmaradtak, vagy éppen újjáalakulnak. Ha mindenoldalú segítséget – beleértve a katonai, a gazdasági, az anyagi segítséget – nyújtunk a bajba jutott országoknak. És persze segítjük azokat az embereket, akik minden megpróbáltatás dacára sem hagyják el szülőföldjüket.
Magától értetődő, hogy a szuverén államoknak nyújtandó bármiféle segítséget csak úgy lehet, és úgy kell felajánlani, hogy azt nem erőltetjük rájuk, hanem ezt a felajánlást az ENSZ Alapokmányával összhangban tesszük meg. Szervezetünknek támogatnia kell mindazt, ami ezen a téren a nemzetközi jogi normákkal összhangban történik – ám el kell utasítania mindazt, ami ellentétes az ENSZ Alapokmányával.
Mindenekelőtt rendkívül fontosnak tartom, hogy segítsük helyreállítani Líbiában az államhatalmi struktúrákat, támogassuk az új iraki kormányt, és mindenoldalú segítséget nyújtsunk Szíria törvényes kormányának.
Tisztelt kollégák! A nemzetközi közösségnek – élén az ENSZ-szel – továbbra is kulcsfontosságú feladata, hogy gondoskodjon a békéről, a regionális és globális stabilitásról. Véleményünk szerint az egy és oszthatatlan biztonság térségének létrehozásáról kell beszélnünk. Az egy és oszthatatlan biztonság egy olyan térségéről, ahol a biztonság nem csupán a kiválasztottakat, hanem mindenkit megillet. Igen, persze – ez nagyon bonyolult, nehéz, hosszadalmas munka – ám más alternatíva ezzel szemben nem létezik.
Sajnos azonban egyes kollégáink esetében még mindig dominál a tömbökben való – a hidegháborús időszakból örökölt – gondolkodás, illetve az a törekvés, hogy mind újabb és újabb geopolitikai térségeket vehessenek birtokba. Először tovább folytatták a NATO bővítésének a politikáját. Kérdezem én: mi végből – ha egyszer a Varsói Blokk megszűnt létezni, a Szovjetunió pedig szétesett? Ám mégis: a NATO nemcsak hogy megmaradt, de még terjeszkedik is. Akárcsak e szövetségi rendszer katonai infrastruktúrája is.
Ez után következett az, hogy a posztszovjet országokat hamis választás elé állították: a Nyugattal lesznek-e, vagy a Kelettel. Egy ilyen konfrontatív logikának, előbb vagy utóbb, de komoly geopolitikai válságot kellett felszítania. Ez történt Ukrajnában, ahol kihasználták a lakosság jelentős részének a fennálló hatalommal szembeni elégedetlenségét, és kívülről kiprovokáltak egy fegyveres államcsínyt. Aminek eredményeként polgárháború tört ki.
Meggyőződésünk: csak úgy állítható meg a vérontás, csak úgy találhatjuk meg a zsákutcából kivezető utat, ha maradéktalanul és jóhiszeműen végrehajtjuk az ez év február 12-én aláírt minszki megállapodásokat. Fenyegetésekkel, fegyveres erővel Ukrajna területi épsége nem lesz megőrizhető. Pedig Ukrajna területi integritását meg kell őrizni. Ehhez valóságosan is számolni kell a Donyec-medence (Donbassz) lakosságának érdekeivel és jogaival, tiszteletben kell tartani választásukat, illetve az ukrán állam politikai berendezkedése kulcsfontosságú elemeinek kidolgozásakor egyeztetni kell velük – miként azt a minszki megállapodások is előírják. Ez lehet a záloga annak, hogy Ukrajna civilizált államként, az európai és eurázsiai közös biztonságpolitikai és gazdasági térség megteremtésének igen fontos láncszemeként fejlődik majd tovább.
Hölgyeim és uraim – egyáltalán nem véletlenül említettem az imént a gazdasági együttműködés közös térségét. Nem is olyan régen még úgy tűnt, hogy a gazdaság területén – ahol a piac objektív törvényei az irányadók – megtanuljuk majd, hogyan éljünk együtt mindenféle elválasztó vonal nélkül, és a hétköznapok gyakorlatában majd átlátható, közösen kidolgozott szabályok – így a WTO Alapszabályában lefektetett elvek – szerint járunk majd el. Amely elvek feltételezik a kereskedelem, a beruházások szabadságát, a nyílt konkurenciát. Mára azonban majdhogynem normává lettek az ENSZ Alapokmányának megkerülésével meghozott egyoldalú szankciók. E szankciók nem csupán politikai célkitűzéseket követnek, de egyben eszközül szolgálnak ahhoz is, hogy a piacról kiiktassák a konkurenseket.
Hadd említsem meg az egyre erősödő gazdasági egoizmus még egy tünetét is. Egy sor ország afelé indult el, hogy zárt, exkluzív gazdasági tömörüléseket hozzon létre. Méghozzá az ilyen tömörülések létrehozásáról szóló tárgyalások a kulisszák mögött, saját állampolgáraik, saját üzleti köreik, a közvélemény, és más országok előtt is titkoltan folynak. És még azokat az államokat sem tájékoztatják semmiről, amelyek érdekeit pedig ez érinti. Úgy tűnik, mindnyájunkat kész tények elé akarnak állítani azzal kapcsolatban, hogy a játékszabályokat – méghozzá a WTO kihagyásával – átírták. Méghozzá úgy írták át, hogy az a kiválasztottak egy szűk körének kedvezzen. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a világkereskedelem szisztémája teljesen felborul, illetve széttöredezik a globális gazdasági térség.[3]
Az itt felsorolt problémák minden állam érdekeit érintik, hatással vannak az egész világgazdaság távlataira. Ezért azt javasoljuk, hogy a kérdéseket vitassuk meg az ENSZ, a WTO és a „húszak” keretében. Az elitklubok politikájával ellentétben Oroszország javaslata az, hogy hozzuk összhangba egymással a regionális gazdasági projekteket, teremtsük meg az un. „integrációk integrációját”, amelynek alapjául a nemzetközi kereskedelem egyetemes és átlátható elvei szolgálnának. Ennek példájaként említeném, hogy összhangba hoztuk egymással az általunk eltervezett Eurázsiai Gazdasági Uniót a „Selyemút Gazdasági Övezet” elnevezésű, kínai kezdeményezésű projekttel. És mint ahogy eddig is, nagy lehetőségeket látunk abban, hogy összhangba hozzuk egymással az Eurázsiai Gazdasági Unión, illetve az Európai Unión belül zajló integrációs folyamatokat.
Hölgyeim és uraim! Az egész emberiség jövőjét érintő gondok között meg kell említenünk egy olyan gondot, mint a globális éghajlatváltozás. Mi a Párizsban, decemberben sorra kerülő ENSZ éghajlati konferencia eredményességében vagyunk érdekeltek. A mi nemzeti hozzájárulásunkként úgy tervezzük, hogy 2030-ig az 1990-es szint 70-75 százalékára szorítjuk vissza az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátását.
Én azonban azt javasolnám, hogy e problémát szélesebb összefüggéseiben vizsgáljuk meg. Valóban, ha kvótákat állapítunk meg a káros anyagok kibocsátására, vagy egyéb, taktikai jellegű intézkedéseket teszünk, ideig-óráig csökkenthetjük is a probléma súlyosságát. Ám az kétségtelen, hogy ezzel a problémát nem fogjuk gyökeresen megoldani. Minőségileg új megközelítési módokra lesz szükségünk. Olyan merőben új, környezetbarát technológiák bevezetéséről van szó, amelyek nem károsítják a környezetet, hanem vele összhangban léteznek és lehetővé teszik, hogy általuk az ember helyreállítsa a bioszféra és a techno-szféra között megbomlott egyensúlyt. Ez csakugyan univerzális jellegű kihívás. Meggyőződésem: az emberiség rendelkezik azzal az intellektuális potenciállal, amely e kihívás megoldásához szükséges.
Egyesítenünk kell, tehát, erőfeszítéseinket. Mindenekelőtt pedig azokét az államokét, amelyeknek kiterjedt kutatási bázisuk, az alaptudományok terén elért vívmányaik vannak. Javasoljuk, hogy az ENSZ égisze alatt hívjunk össze egy olyan külön fórumot, amelynek keretében komplex módon górcső alá vehetnénk a nyersanyagkészletek kimerülésével, az élettér lerombolásával, az éghajlat változásával összefüggő problémákat. Oroszország kész arra, hogy egyik kezdeményezője legyen egy ilyen fórum összehívásának.
Tisztelt hölgyeim és uraim, kollégák! 1946. január 10-én Londonban látott munkához az ENSZ Közgyűlés első ülésszaka. Az ülésszak megnyitásakor Angel Zuleta kolumbiai diplomata, az előkészítő bizottság elnöke, szerintem, nagyon találóan fogalmazta meg azokat az elveket, amelyekre az ENSZ-nek a ténykedését kell fektetnie. Ezek az elvek: a jóakarat, az intrikák és ármánykodás elutasítása, az együttműködés szelleme.
Ezek a szavak mára mindannyiunk számára intelemként szolgálnak. Oroszország bízik az ENSZ óriási potenciáljában, ami segíteni hivatott az újabb globális konfrontáció elkerülését, illetve az együttműködés stratégiájára való áttérést. Más országokkal egyetemben következetesen azon leszünk, hogy erősítsük az ENSZ központi, koordináló szerepét.
Hiszem, hogy együttes cselekvéssel stabillá és biztonságossá tesszük a világot, biztosítjuk a feltételeket ahhoz, hogy valamennyi állam és nép fejlődhessen.
Köszönöm figyelmüket.
[1] Az orosz államfő itt nyilván egyszerre utalt azokra az un. „reformkísérletekre”, amely „reformokkal” némelyek el kívánják törölni a vétójogot – illetve Porosenko ukrán elnöknek a közelmúltban többször is bedobott gondolatkísérletére, miszerint Oroszországot meg kellene fosztani vétójogától (és ő maga ezt kezdeményezni is fogja a világszervezetben). Az ENSZ szerződéses és jogi hátterét ismerő szakértők szerint azonban az elképzelés, enyhén szólva is, irreális. Ahhoz ugyanis teljes mértékben föl kellene forgatni a világszervezet létrehozásakor kidolgozott szerződéses és jogi építményt. Mely bizonyos momentumait megakadályozhatja az ENSZ BT bármely állandó tagjának a vétója.
[2] Obama amerikai elnök a közelmúltban, egy katonai tanintézet hallgatói előtt – kertelés nélkül – kijelentette: AMERIKA OLYAN KÜLÖNLEGES ORSZÁG – az amerikai olyan különleges nép –, AMELY ARRA HIVATOTT, HOGY MEGOLDJA A VILÁG GONDJAIT.
[3] Arról van szó, hogy az Európai Unió, illetve három volt szovjetköztársaság – Ukrajna, Moldova és Grúzia – közötti szabadkereskedelmi megállapodásokat úgy dolgozták ki, illetve írták alá, hogy az előkészítő tárgyalásokból tudatosan kihagyták Oroszországot. Holott ezek a tárgyalások, illetve az ott elfogad(tat)ott megállapodási pontok igen keményen sértenek bizonyos orosz gazdasági érdekeket. (Csak példának okáért: e megállapodások révén uniós országok lehetőséget kapnak arra, hogy saját termékeikkel a három társult ország cégei mögé bújva árasszák el az orosz piacot. Vagy: a szabadkereskedelmi megállapodások felborítják, ellehetetlenítik az említett országok, illetve Oroszország közötti gazdasági alap-megállapodások egy sor fontos pontját. Arról nem is beszélve, hogy az Unióval most társult országok – egyelőre még – tagjai a FÁK (Független Államok Közössége) sokoldalú gazdasági megállapodásainak.) Oroszország a szabadkereskedelmi megállapodásokról szóló tárgyalások idején hiába követelte, hogy olyan kérdésekben, amelyek konkrét orosz érdekeket érintenek, a tárgyalások kérdéses szakaszaiba vonják be Oroszországot is. AMELYET ÍGY KÉSZ HELYZET ELÉ ÁLLÍTOTTAK A SZABADKERESKEDELMI MEGÁLLAPODÁSOK ALÁÍRÁSÁVAL. A nyugati propaganda ezért nem annyira felületességből, mint inkább kifejezett rosszindulatból, rágalmazva állítja, hogy Oroszország gáncsolja ezen országok európai gazdasági integrálódását. OROSZ RÉSZRŐL SZÁMTALANSZOR LESZÖGEZTÉK: ÖNMAGÁBAN NEM E SZABADKERESKEDELMI MEGÁLLAPODÁSOKKAL, HANEM AZZAL VAN BAJUK, HOGY E FONTOS KÉRDÉSEKBEN OROSZORSZÁG GAZDASÁGI ÉRDEKEIT TELJESEN FIGYELMEN KÍVÜL HAGYTÁK – mintegy levegőnek nézve magát Oroszországot.
Fordítás és megjegyzések: Csikós Sándor