A Red Hot Chili Peppers amolyan szent tehén a zenevilág körében.
Végülis van egy kiváló basszerosuk (Flea), gitárosuk (Frusciante) és dobosuk (Chad Smith). Kvázi mindhárman a szakma élvonalát képviselik. A zenét pedig megspékeli egy középszerű énekes, akinek borzasztó dalszövegei vannak és a személyisége is hat némi kivetnivalót maga után.
Tényleg van pár jó számuk is, ami azért legitimálja a zenekart, ám ugyanez a felállás a Limp Bizkitre is igaz, ami a 2000-es években a világ leggyűlöltebb bandája lett – ez persze a lemezeladásokon nem látszott.
A Chilit persze nem illik utálni – hát évtizedek óta vannak színpadon, ráadásul rendes hangszeres zenét játszanak. Ám, 2005-ben megjelent a Scar Tissue életrajzi könyv a frontember Anthony Kiedis és segítője, Larry Sloman tollából, amit most javítva adtak ki újra – bár néhány komoly félregépelési hiba még így is akadt benne. Most végre megint joggal megutálhatjuk a zenekart.
A sztori a szokásos drogos könyv, ami hasonlít azokhoz, amik pulzálnak már a piacon. Itt van Al Jourgensen Ministry frontember könyve, majd a Korn basszer Fieldy megtéréstörténete. A probléma ezekkel a művekkel, hogy kicsit túltolják a drogos történeteket, amik igazából nem is történetek, csak élménybeszámolók, és kvázi csak azért tolnak hangsúlyt az illetők zenekaraira, hogy a rajongók is megvegyék a könyvet. Anthony Kiedis önéletrajza szintén beleesik ebbe a kategóriába. Lényegében egy kábszernaplóról van szó, amiben gyerekkorától kezdve végigveszi, hogy melyik nap épp mit és mennyit fogyasztott, de egyrészt ebből se nem történet, se nem tanulság nem lesz. A másik két említett könyv azért mellesleg tartalmaz jelentős százalékban némi zenét is, de Kiedis írása épphogy csak érinti a lemezfelvételeket, azokat is csak azért, hogy a drogozás szemszögéből láttassa.
De legalább nincs tele keresztény propagandával, mint Fieldy könyve, amely arra mutat rá, hogy isten segítségével képes volt megválni a drogokról. Az isteni hazugság közbenjárása sajnos annyit ért, hogy ő közben megint eltűnt a Kornból, mivel „visszaesett régi rossz szokásokhoz” – tehát megint rehabra kellett mennie. Bár Kiedis életében is megjelenik a 12 pontos program, ami erősen vallási töltetű, és néhány oldalon hivatkozik istenre, mégsincs agresszív hittérítő szaga a dolognak.
A könyvben nem csak tanulság nincs, de nagyon fontos erkölcsi dolgok nincsenek kimondva. Az apád nem lesz jó fej attól, ha 12 éves korodban megkínál füves cigivel, sem attól, ha egyedül hagy egy légtérben némi China White heroinnal. Az ilyet felelőtlen seggfejnek hívják, amelyhez hasonló jelzők nem nagyon jelennek meg a könyvben, pedig az említett két másik drogos könyv esetén megvolt a teljes „gyónás” és a bűnök belátása. Al Jourgensen és Fieldy legalább rendszeresen szararcnak nevezi magát a könyvében, és azok vége az, hogy megtisztulnak a mérgektől, míg Kiedisnél hiányzik a “végeg leszoktam” fejezet.
Nincs kimondva, de érezzük, hogy Anthony élete teljesen sekélyes és kvázi semmi fontos nem történik vele a kábítózáson és a különféle hölgyekkel eltöltött szexuális kapcsolaton kívül. Nincsenek tapasztalatok, gondolatok, emberi érzések, bármi, ami megérintené az olvasót. Illik az összehasonlítás a szintén górcsőnk alá vett Dave Grohl könyvvel, ahol azért képet kaphatunk emberi érzésekről is, hogy milyen a kapcsolata zenésztársaival, a kislányaival és legfőképp önmagával.
Végülis van tanulság: drogozni rossz, leszokni még rosszabb, visszaesni a legrosszabb – de ezt a 400 oldal elolvasása nélkül is már tudtuk. Legalább kicsit bánná a dolgot, vagy kifejtené, miért nem bánja.
Hogy Kiedis mit akart ezzel a könyvvel, az érthetetlen. Vagy egy valag pénz a megfejtés, vagy valami házifeladat a rehabon, hogy ki kell írnia magából a dolgokat. De hogy ez miért tartozik ránk, az rejtély. Pláne ebben a könyvformában, stílusban és szerkesztésben – illetve ez utóbbi totális hiányában. Történik ugyanis, hogy Kiedis levon egy fontos tanulságot: csak akkor kezdett drogozni, miután valami szakításon volt túl és nem tudott mit kezdeni magával. De erre az olvasónak kellett volna rájönnie megfelelő sztorivezetéssel, és akkor már tényleg irodalomról beszélnénk. Mint a Grohl könyv esetében, ahol érzelmi tengelyek mentén tárultak elénk a történetek.
Mivel Anthony sehol nem mondja ki, hogy ez vagy az rossz, ezért nekünk kell ítélkeznünk. Ez a könyv rossz.