A COVID-karantén bizonyára keményen érintette azt a zenekart, amely a metálcsapatok közül vitathatatlanul a legmonumentálisabb koncertshow-val bűvöli el a rajongóit.
A Rammstein élőben ugyanis óriási színpadot épít, végtelen pirotechnikával, színpadi műsorral, ahol a zene szinte háttérbe szorul. Nem is csoda, hiszen a Rammstein zeneileg faékegyszerűségű indusztriális metált képvisel, amely sokkal inkább rétegzene, mint amit a hasonszőrű társai művelnek. Ebből csak látványos koncerttel tudnak kiemelkedni, amit a csúcson űznek, és ráadásul furcsa módon működik is, hiszen elég gyorsan teltházasak lesznek tőlük Európa és a világ stadionjai.
Most ennek tett be két évig a COVID, amit a zenekar dalszerzésre fordított, aminek terméke a legújabb Rammstein album, amely rögtön a legnagyobb klasszikusaik közé fúrta be magát. A Zeit (Idő) nem csak nagyon jól hallgatható slágerparádé (a szó nemes értelmében persze), hanem az apróságokat figyelve is roppantul kifinomult irányvonalat képvisel.
Érezni rajta, hogy volt elég Zeit erre a lemezre, ami megmutatkozik abban, hogy nyilvánvalóan sok dal születhetett ezen idő alatt, amelyekből a legjobbak lettek kiválasztva, és ezeket is addig emésztették, gyúrták és rakták tele a stúdióban különféle apróságokkal, kisebb ötlethalmazokkal, amelyektől csak még tökéletesebbre csiszolódtak az alapjában is kiváló szerzemények.
Egy átlag Rammstein lemez általában tartalmaz 2-3-4 slágert, amelyről az ember már elsőre tudja, hogy koncertkedvenc lesz, de a Zeit 11 dalából talán csak kettő, ami elsőre unalmasra sikerült, a többi azonnal üt. Nem véletlen, hogy a lemez alig egy hónapja került piacra, de már a negyedik videóklipp népszerűsíti, amelyek olyan magas színvonalúak, hogy ezek elemzése külön is megérne néhány cikket.
Az albumot inkább lassabb vagy középtempósabb, balladisztikusabb nóták jellemzik, amelyek rendre bekeményednek a refréneknél, vagy a dal végi levezetőkben. Pörgős dalok és a Keine Lust-ra jellemző atomzúzás nincs a lemezen, amely igazából nem is hiányzik. A gitárok annak ellenére nem lettek súlyosabbak, hogy már vannak dalok, amelyeknél a húros hangszerek már Drop B-re vannak lehangolva. Szintén érdekes, hogy a lemezen van Drop C és Drop D hangolás is, amely változatosság így még nem jellemzett Rammstein albumot.
És a dalok…
A nyitó Armee der Tristen (Szomorúak serege) rendkívül érdekes, a 80-as éveket idéző szintetizátorhangzással indul, amit a Rammstein már az előző névtelen albumán is elsütött, de – talán nem véletlenül – ugyanezekkel operált a Deftones is a legújabb Ohms című albumán. Érdekesség, hogy ebben a dalban ismét megidézik a Bertolt Brecht által a Német Kommunista Párt számára írt Einheitsfrontlied-et (Egységfrontdal). Jelen esetben a „reih dich ein!” sort. Korábban a Links 2,3,4 mutatott szövegi hasonlóságot Brecht szerzeményével.
A második helyen a címadó Zeit (Idő) szerepel, amely az idő kínzó múlásával foglalkozik. A videóklipp szintén zseniális vizuális megoldásokkal támasztja alá a mondanivalót saját halandóságunkról. Nem mellékes, hogy ebben a tagok fele kommunista partizánt játszik egy jelenetben. Mindazonáltal sem ez, sem a nyitódal nem politikai témájú.
Talán az éjszakai életről vagy a sötét érzelmekről szóló Schwarz (Fekete) slágeres, unalmas, négyakkordos dal lenne, de megtöri a popos vonalat egy váratlan dallamvonal, majd a lágy ballada a végére katartikus instrumentális zárást kap.
A Giftig (Mérgező) a korai indusztriális Rammstein vonalat idézi. Erősen hajaz egy korábbi dalukra, a Zwitterre.
Bár a Zeit nem koncepciólemez, az Idő számos dalban visszaköszön. A Zick Zack az öregedő celebek plasztikai sebészethez fűződő szenvedélyét hivatott kritizálni. Az idő szó ebben a slágerben is helyet kapott. A hozzá forgatott videóklipp pedig feleleveníti a Rammstein shockmetálos irányvonalát, ahol a zenekar tagjai öreg nőkké vannak maszkírozva (kiváló maszkmesteri munka!), majd közben az énekesen még egy sor plasztikai műtétet is elvégeznek.
A Rammsteint nem mellesleg nyugodtan lehetett volna korábban szexmetálként is kategorizálni, hiszen az egészséges és beteges szexualitás minden formája megjelent már a dalaikban, amely része volt a zenekar sokkoló és polgárpukkasztó imázsának. Ezen az albumon is helyet kapott két ilyen könnyedebb vonalvezetésű sláger. Az egyik az OK, ami az Ohne Kondom (Óvszer nélkül) rövidítése. Ez a dal is eklatáns példája az önnyúlásnak, ugyanis egy az egyben ugyanaz a gitárdallamvezetés jelenik meg a refrénben, mint amit már korábban hallgattunk a Feuer Frei!-ban. Persze a dal többi része eltér és van létjogosultsága, de ha egy másik zenekar húzta le volna ezt a riffet, akkor ezt botrányként írnák le az elemzők.
A Meine Tränen (Könnyeim) talán az első felejthető dal a lemezről. Viszont követi az egyik legjobb valaha kiadott Rammstein szerzemény az Angst (Félelem), amely párhuzamba állítja azt, ahogy a rossz szülők mumussal fenyegetik a gyermekeket azzal, ahogy a fasisztoid politika és a médiája riogat a bevándorlással és a félelemkontrollal. A hihetetlen művészi teljesítményű videóklipp még rá is erősít erre, amelyben a zenekar énekese által játszott, kényszerzubbonyba kötözött őrültet szónoki pódium elé teszik – az őrült politikusok allegóriájaként -, majd ennek hatására az amerikai ötvenes évek stílusába öltözött és a kertvárosi Amerika életét játszó többi zenekari tag a grillezést, fűnyírást felcseréli a falépítéssel és a fegyverek beszerzésével, majd a végén a világuk összeomlik, ahogy az őrült politikusról leszakad a kényszerzubbony. Egyértelmű kinyilatkoztatás a félelempolitika ellen. A dalban a bűnbak mumus a Fekete Ember szóképben jelenik meg, amely egyben utal a bőrszínre és a gyermekek által félt sötétségre. Szintén érdekes szimbólum, hogy a Lindemann által megszemélyesített őrült politikus arca fehérre van mázolva, ami a klip végére erősen megkopik, és alatta fekete.
A Dicke Titten zeneileg marad ugyanolyan súlyos, mint az Angst, azonban a téma már könnyedebb. A dal főszereplője-narrátora egy vélhetően öregedő férfi (itt is nyomon lelhető az Idő), aki még nem talált magának párt, de neki nem is kell szép, okos vagy gazdag nő, csak legyenek óriási csöcsei. Egyfelől tragikus a magány miatt feladott igények szempontjából, de ugyanakkor a komikus jelleg is megmarad a kövér cicik vágyából. A videóklipp a festői tiroli Alpokban játszódik, az osztrák Ellmauban forgatták, és a címhez méltó hölgyemények köpülnek, természetesen népviseletben, amiben a zenekar tagjai is osztoznak. Az énekes itt egy láthatóan szürkehályog miatt vak öregembert játszik.
Nem burkoltan nyálas balladaként indul a Lügen (Hazugságok), amely szövegileg és zeneileg is sziruposan festi le a vágyott kapcsolat momentumait (reggeli az ágyban, látogatás a nagymamánál, mindig szeretni téged), majd a refrénből kiderül, hogy ezek csak mind hazugságok és átverések. Erre csak ráerősít, hogy a hazugságokról szóló refrénben Lindemann hangja az Autotune nevű effekttel van megspékelve, amelyet a zenészek hamis énekének kijavítására használnak, azaz csalásra, de ha túltolják, akkor érdekes robotikus frekvenciákat szolgáltat, amely a kilencvenes évek popzenéjének jellegzetessége volt, de ma már ciki.
Szintén nehezebben emészthető a zárótétel Adieu, amely megint csak lassú ballada, ráadásul „Adieu, Goodbye, Auf Wiedersehn” bugyuta dalszöveggel. A Zeit szó ebben is megjelenik, nyilvánvalóan a halál és az elmúlás a téma itt is, amelyet talán a zenekar tagjai is éreznek, hiszen mind az ötvenes éveikben járnak, ami még ugyan a hétköznapokban nem számít öregségnek, de egy metálzenekar tagjaként bizonyára érezhetően már más érzés végignyomni egy kétórás bulit a színpadon, mint huszonévesen.
Azt hozzá kell tenni, hogy a dalszövegek jól sikerültek ezen az albumon is, leszámítva, ahol Lindemann megint olyan elcsépelt szavakkal operál, mint a Seele (lélek), Schatten (árnyékok), Blut (vér), Herzen (szívek), Lust (vágy), amiket már ezerszer hallottunk Rammstein dalokban.
A fizikai hordozó koncepciója kiválóra sikeredett. Sajnálatos módon a sajtó azzal foglalkozott, hogy a zenekar a nácik által épített Trudelturm berlini épületén készítette az albumborító fotóját, amely komplexumot aerodinamikai kísérletekre használtak. Természetesen a zenekar továbbra is keményen baloldali és baloldali üzenetet fogalmaz meg, az épület csupán egy érdekes, sötét, betonos helyszín, amely régen valami modernitást képviselt, de ma már elavult és az enyészeté. (Lám, itt is megjelenik az Idő!). Nem mellesleg a fényképeket Bryan Adams ismert kanadai poprockzenész lőtte. Két formátum is készült, az egyik egy deluxe verzió 6 paneles digipak kiadásban, 56 oldalas füzettel, az olcsóbb verzió füzete 20 oldalas. A drágább verzióra nem kerültek extra dalok. A képek és a dizájn jól sikerültek, azonban a dalokról itt sem kapunk sok információt, csak a dalszövegeket, amit elég kényelmetlen innen olvasni és interneten bárhol elérhetők.