A hírhedt hamis levél feltárta, hogyan dolgozott az establishment a Munkáspárt lejáratásán, annak hangosan hirdetett antikommunista álláspontja ellenére – írja MARY DAVIS, elemzve az 1924-es kormány bukását.
Az első Munkáspárti kormány kisebbségi kormány volt, és csupán kilenc hónapig tartott. Vajon egy ravasz tory-liberális összeesküvés eredménye volt, vagy a Munkáspárt bölcs döntése, hogy bizonyítsa: alkalmas a kormányzásra?
Egy karikatúra a Punch szatirikus magazinban, amelyben egy túlzóan ábrázolt bolsevik a Munkáspártra való szavazásra buzdít
A háború utáni politikai és gazdasági felfordulás közepette Stanley Baldwin, a konzervatív miniszterelnök, úgy döntött, hogy előrehozott választásokat ír ki 1923 decemberében.
A válság, amely az Egyesült Királyság alapvető iparágait érintette (szén, textil, gépipar), az orosz forradalom hatása és egy hatalmas sztrájkhullám komoly problémákat jelentettek az uralkodó osztály és politikai képviselői (toryk és liberálisok) számára a parlamentben.
Mindkét párt megosztott volt – a toryk a vámtörvény és az imperialista preferenciák kérdésében, míg a liberálisok 1918 óta folyamatosan teret veszítettek a Munkáspárttal szemben, és vonakodva kellett szembenézniük mint kormánypárt a lehetséges megszűnésükkel.
Az 1923-as választások eredményeként a parlamentben patthelyzet alakult ki. Bár a toryk nyerték a legtöbb mandátumot, nem volt meg az abszolút többségük. Miért nem léptek akkor koalícióra a liberálisokkal (akik 158 mandátumot szereztek), hogy távol tartsák a Munkáspártot (191 mandátum) a hatalomtól? A vámtörvény reformja bár problémás volt a toryk számára, csak egy kifogásként szolgált egy komolyabb manőver elfedésére.
Magas és növekvő munkanélküliség mellett, és anélkül, hogy erre megoldási tervet kínáltak volna, a torykat valóban aggasztotta, hogy csak idő kérdése, hogy egy többségi munkáspárti kormányt válasszanak meg. Egy ilyen kormány, ha a szocialista 1918-as programját komolyan vették volna, komoly fenyegetést jelentett volna a vagyon birtokosaira nézve.
HH Asquith, a liberális párt vezetője egyetértett Baldwin megítélésével. Egyértelmű, hogy hagyományos „szabadkereskedőkként” a liberálisok nem támogathatták a toryk protekcionista politikáját – amelyet eufemisztikusan vámtörvény reformnak álcáztak.
De ez nem volt az egyetlen ok, amiért Asquith támogatta a Munkáspártot. A liberálisok számára egy „körmétől megfosztott” munkáspárti kormány végtelenül jobb volt, mint egy valóban független. Ez magyarázza, hogy a liberálisok miért nem segítettek megmenteni a tory kormányt, hanem kilenc hónapra, amíg az számukra hasznos volt, támogatták ezt az első Munkáspárti kormányt.
Így 1924 januárjában mindkét párt, bár félt a szocializmustól, hasznos politikai eszközként tekintett egy olyan kisebbségi munkáspárti kormányra, amely létezése során a liberálisok támogatásától függött. Asquith kijelentette, hogy a „kísérletet” aligha lehetne „biztonságosabb körülmények között kipróbálni”, hiszen „mi irányítjuk valójában a helyzetet”.
Az establishment pártjai indokolatlan aggodalmat mutattak a Munkáspárt radikalizmusa, sőt szocializmusa miatt. Churchill borúlátóan attól tartott, hogy egy munkáspárti kormány „nemzeti katasztrófa” lenne, és teljesen megalapozatlan volt az az állítása, hogy Ramsay MacDonald egy „haszontalan Kerenszkij”.
Mivel a Munkáspárti kormány a liberálisok szavazataitól függött, már a kezdetektől arra törekedett, hogy eloszlassa az uralkodó osztály félelmeit. MacDonald még saját pártján kívülről is választott minisztereket a kabinetjébe. Lord Haldane, egy korábbi liberális miniszter lett a Lordok Háza elnöke, míg a lordkancellár és az Admiralitás első lordja két konzervatív, Parmoor és Chelmsford lordok lettek.
További bizonyíték az establishment félelmeinek megalapozatlanságára, hogy a munkáspárti kormány rendkívül ellenséges volt a sztrájkokkal szemben. A kabinetben helyet foglaló szakszervezeti vezetők, mint Harry Gosling (TGWU), JH Thomas (NUR) és JR Clynes megbízhatóan támogatták a kormány sztrájkellenes álláspontját. (Margaret Bondfield volt az egyetlen női kabinettag.)
Valójában a munkáspárti kormány majdnem elvi szintre emelte sztrájkellenességét. MacDonald, aki a pénzügyminisztérium ortodox nézeteinek foglya volt, éppúgy aggódott a szakszervezeti militancia miatt, mint elődje, Baldwin.
MacDonald követte Baldwin politikáját, aki újraélesztette és átalakította a háború idején létrehozott sztrájktörő gépezetet. Ez a gépezet az ártatlanul hangzó Ellátási és Szállítási Bizottság (STC) formájában működött.
A munkáspárti kormány nemcsak hogy megtartotta az STC-t, de megerősítette azt olyan jelentős munkásmozgalmi személyiségekkel, mint Sidney Webb, Arthur Henderson és JH Thomas. Az STC-t 1924-ben két jelentős TGWU által támogatott sztrájk, egy országos dokkmunkás-sztrájk és egy londoni villamosvezető-sztrájk leküzdésére használták fel, ami tartós haragot váltott ki Ernest Bevin, a TGWU hatalmas szakszervezeti főtitkárának részéről, aki sosem bocsátotta meg MacDonald árulását.
MacDonald 1924-ben Londonban tartott vezetői beszédében büszkén kijelentette, hogy „nem kommunista”, és hogy „a kommunizmus, ahogy mi ismerjük, semmi gyakorlati vonatkozásban nem közös velünk. Az orosz cárizmus és a háborús mentalitás terméke, és ilyen formában nincs közös nevezőnk vele.” Éppen ezért meglepő, hogy végül a „vörös fenyegetés” lett az, ami megdöntötte a kormányt.
David Lloyd George 1921-ben kereskedelmi megállapodást írt alá Oroszországgal, de soha nem ismerte el a szovjet kormányt. Amikor hivatalba lépett, a munkáspárti kormány hasonló politikát követett. Tárgyalásokba kezdett az orosz tisztviselőkkel, és végül elismerte a Szovjetuniót mint Oroszország de jure kormányát.
1924 augusztusában széles körű egyezményeket kötöttek Nagy-Britannia és Oroszország között. Hivatalosan elismerték a Szovjetuniót, cserébe a brit cárista kötvénytulajdonosoknak nyújtott engedményekért, továbbá Nagy-Britannia kötelezettséget vállalt arra, hogy kölcsönt ajánljon fel a szovjet kormánynak. Ezt a megállapodást a parlament is jóváhagyta az állami politika folytatásaként, és a kártérítési rendszer különösen kedvező fogadtatásban részesült.
Bár a kormányt bármikor megbuktathatták volna, az ügy, amely végleg a bukását okozta, nem a szovjet szerződések voltak, hanem a JR Campbell-ügy. Campbell, a kommunista Workers’ Weekly ideiglenes szerkesztője (későbbi életében a Daily Worker, a Morning Star elődje szerkesztője lett), kiadta a híres „ne sztrájkolj” nyílt levelet a hadseregnek, amelyben arra buzdította őket, hogy ne lépjenek fel sztrájktörőként.
Emiatt az 1797-es Lázítási Törvény alapján vádat emeltek ellene. A Campbell ellen indított eljárást azonban a főügyész, Patrick Hastings tanácsára ejtették, bár MacDonald folytatni akarta az ügyet. Így ironikus módon éppen ez az ügy volt az, amely végül a kormány bukásához vezetett, miután bizalmatlansági indítványt nyújtottak be ellene.
Meglepő, hogy a Munkáspárt kormányának sztrájkellenes és antikommunista hozzáállása ellenére az establishment ilyen messzire ment, hogy hiteltelenítse őket. Ezt a célt szolgálta a hírhedt „Zinovjev-levél” is, amelynek közzététele klasszikus összeesküvés volt az establishment részéről, és sikeresen ártott a Munkáspártnak az 1924-es általános választáson.
A választást megelőző három nappal egy levél, amely állítólag a Kommunista Internacionálétól származott, és Zinovjev, az elnök aláírásával volt ellátva, kiszivárgott a külügyminisztériumból és megjelent a keményvonalas tory *Daily Mail* című lapban.
A levélben fegyveres felkelésre szólítottak fel Nagy-Britanniában: „A fegyveres harcot meg kell előznie a kompromisszumokra hajlamos többségi brit munkások elleni küzdelemnek… Csak ezután lehet számítani a fegyveres felkelés teljes sikerére.”
Bár a levél a Kommunista Pártnak szólt, az a tény, hogy utalást tett a Nagy-Britannia és a Szovjetunió közötti kereskedelmi és együttműködési szerződések tervezetére, amelyeket MacDonald kormánya tárgyalt, azt a látszatot keltette, mintha a Munkáspárt kapcsolatban állna a kommunizmussal.
Ez annak ellenére történt, hogy a levél figyelmeztette a kommunistákat, hogy „figyeljenek a Munkáspárt vezetőire, mert ők könnyen a burzsoázia zsinórjain táncolhatnak.”
Az, hogy a levél nyilvánvaló hamisítvány volt, és hogy bárki, aki valóban érdeklődött az igazság iránt, könnyen beláthatta volna, hogy MacDonald semmilyen rokonszenvet nem táplált a kommunizmus iránt, nem akadályozta meg, hogy a „vörös rém” torzítsa a valóságot, és elérje a kívánt hatást. A toryk kényelmes többséget szereztek az 1924. október 29-i általános választásokon.
Ezért jogos a kérdés: vajon valóban az történt, hogy az első Munkáspárt kormány történelmi pillanatot képviselt a Munkáspárt kormányzóképességének igazolásában, ahogy a mai Munkáspárt véli? Vagy inkább egy ügyesen megtervezett csapda volt a jobboldali munkáspárti vezetők számára, akik a közéleti hivatal csábítására hajlamosak voltak bedőlni?
A történelmi bizonyítékok az utóbbi nézetet támasztják alá, különösen mivel az események öt évvel később megismétlődtek. Az 1929-1931 közötti második kisebbségi Munkáspárt kormány szintén az uralkodó osztály machinációinak eredménye volt.
Ezúttal a következmények a Munkáspárt számára katasztrofálisak voltak. A Munkáspárt történetének legnagyobb vereségét szenvedte el az 1931-es általános választásokon, amikor elvesztette képviselői négyötödét, és mindössze 52 képviselői helyet tartott meg. A történelmi leckék ritkán kerülnek valóban elsajátításra.
forrás: Morning Star