Az a pusztítás, melyet a második világháború okozott az országnak felbecsülhetetlen.
Ha mindezt nem az újjáépítésre, hanem a továbbépítésre fordítjuk, Nyugathoz képest kialakult lemaradásunkból sokat lefaraghattunk volna – jelentősen szűkítve a szintkülönbségeket. Így, a szocializmus eleve nagyobb anyagi bázissal rendelkezne, megkönnyítve hatékonyságának súlyát. A kialakult helyzet miatt, ennél fogva csak igen hősies munkával, nélkülözéssel tudtuk biztosítani előrehaladásunk előfeltételeit.
Az anyagi kár iszonyú volt, ezt látva sokan évtizedekkel mérték a háború előtti (1938-as) gazdasági állapotok rekonstruálását. A legszörnyűbb a lakosság csaknem 10%-ának elpusztítása volt. A frontokon, koncentrációs táborokban és a hátországban hozzávetőlegesen Egy millió ember halt meg: a szellemi és fizikai energiának hatalmas potenciálja. Kétkezi munkások és parasztok, orvosok, mérnökök, tudósok, művészek. Kiesett hozzájárulásukat a szocializmus építéséhez még felmérni sem lehet.
Az országot ért anyagi veszteség kitette az 1938-as nemzeti jövedelem ötszörösét, (20 milliárd aranypengő). Elveszett az állatállomány 60 százaléka. Ilyen arányú volt a mezőgazdasági gépek és felszerelések pusztulása is. Eltűnt a gyári felszerelések egynegyede, a megmaradt termelőkapacitás zöme üzemképtelenné vált. Nyugatra „menekítették” a nyersanyag és készárukészletek nagyobbik részét, a vagonpark 3/4-ét, a mozdonyok 2/3-át. A nyugatra kivitt javak értéke mintegy 2 milliárd dollár volt. Elpusztították a vasúti sínek 40%-át, tönkrement a közúti és vasúti hidak nagy része, a lakóházak többsége megsemmisült, vagy lakhatatlanná vált.
Ilyen körülmények között kellett újjáépíteni az országot s megteremteni szocializmus felé mutató feltételeket. Aranykészletünk sorsa egy külön fejezet, mégis szoros összefüggésbe hozható az 1946-os hazai pénzügyi és általános stabilizációjával. Közgazdászaink reménykedtek annak visszaszerzésében, s fedezetként való felhasználásában. Két „aranyvonatot” indítottak Németország felé: az egyik a kirabolt gazdag zsidók tulajdonát képező aranykészlet, értékes festmények, porcelánok, ékszerek szállítmánya volt, mely 1944. október 14-én hagyta el az országot, de útközben (már Németországban) megdézsmáltak a nyilasok, németek, amerikaiak, franciák. Ennek nagy részét sohasem kapták vissza egykori tulajdonosai, vagy leszármazottjai. A nyilas kormányzat ezt a szállítmányt Toldy Árpád csendőrezredes parancsnoksága alá helyezte, – aki visszaélve feljebbvalói bizalmával, – igyekezett a hatalmas vagyont, vagy annak egy részét a maga számára kisajátítani. A csendőrezredes francia fogságba került, aki csak úgy tudott kiszabadulni a kellemetlen szorításból, hogy önként jelentkezett az idegenlégióba. További sorsáról nem sokat tudunk, de igen nagy a valószínűsége annak, hogy szolgálata leteltével elnyerte a francia állampolgárságot. Ennél fogva, hátralévő éveit nemcsak a francia állam által folyósított nyugdíjból kellett eltengetnie, hanem a gondosan elrejtett zsidóvagyon is biztosított számára „némi” kiegészítést. Köztudomású, a magukat tulajdonosoknak tekintő utódok, még mai is pereskednek a magyar állammal a nagy értéket képviselő, műkincsek visszaszármaztatása céljából.
A másik szerelvény a magyar állam (bankok) tulajdonát képező „aranyvonat”, mely a 29 tonna aranyon kívül valutát, részvényállományt szállított a hitleri Németország „megbízható” rejtekhelye felé. A bizalmas cél Spital am Pyhrn volt, ám mielőtt rendeltetési helyére érkezett volna, 1945. május hetedikén amerikai „fogságába” jutott. A magyar kormány szívós követelése következtében 1946-1947 folyamán egy részük visszakerült hozzánk. Ez a maradék, – de így is tekintélyes, – vagyon nagy szerepet játszott a pénzügyi stabilizációban. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a fedezet biztosításának javát a magyar munkások, parasztok, értelmiségiek teremtették elő áldozatos munkájukkal.
Hegedűs Sándor