Az alábbiakban Liz Payne beszédét közöljük a belgrádi Világbéke Tanács üléséről
A brit Békegyűlés a szolidaritás és a béke üdvözletét hozta az itt egybegyűlteknek.
Köszönjük az Egyenlő Világ Belgrádi Fórumának és a Világbéke Tanácsnak, hogy megszervezték ezt a jelentős és időszerű konferenciát, amely március 24-én a katasztrofális NATO agresszió kezdetének 20. évfordulóján emlékezik „Nehogy elfelejtsük!” címen.
Lerójuk tiszteletünket a 78 napos bombázóhadjáratban megölt százaknak és családjaiknak.
Különösképp emlékezünk arra a 89 fiatal áldozatra, akinek életét és lehetőségeit olyan korán elvették. A megrendítő emlékművük ott áll a Tasmajdan Parkban, itt Belgrádban, és négy egyszerű szó van rajta: „Mi csak gyermekek voltunk.”
Borzalommal idézzük fel a megkomponált terrort és pusztítást, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei szándékosan és könyörtelenül követtek el Szerbia népe ellen, beleértve a jobboldali brit Munkáspárt kormányát és a neoliberális felépítményt, amelynek érdekében felléptek.
Emlékezünk a maradandó örökségre: egy országra, amelyet megosztottak, gazdaságilag és infrastrukturálisan elpusztítottak, és ahol sokan lecsúsztak a tartós nyomorba, megfosztva javaiktól, kitéve őket további imperialista intervencióknak, valamint olyan gátakat húztak fel, amely megakadályozta, hogy a nép szabadon határozzon jövőjéről. Ezek a NATO hadműveleti szövetséges erőinek hosszútávú következményei.
Erre emlékezünk itt ma, de feladatunk és felelősségünk újra megnézni és megvizsgálni, hogy mi történt és annak jelentőségét – nem csak Szerbia népéért, hanem a világ minden békeszerető népéért mindenhol, ahol harcolnak az imperialista agressziók és háborúk ellen.
A hidegháború végén, valamint a Szovjetunió, a közép- és kelet-európai szocialista államok és a Varsói Szerződés bukása miatt az amerikaiak által vezetett imperializmus új stratégiai tervet forralt ki annak fegyveres szárnya, a NATO számára, hogy meggátolja a szocializmus előretörését és fenntartsa hegemóniáját a Földön.
De egy új, hihető, leplező narratívára volt szükség, mikor a Nyugat felé irányuló úgy nevezett „fenyegetés” a szocialista világból többé már nem szolgáltatott valódi eszközt a közvélemény meggyőzésére, és nem nyert széleskörű támogatást az intervenciókhoz és a konfliktusokhoz. Más utat kellett találniuk, sokkal hatékonyabb módszert a hadviselésre és új stratégiát a források, a munkaerő és a piacok kizsákmányolására, amelyet egy kizárólagosan neoliberális univerzumhoz vizionáltak.
Jugoszláviában az imperializmus nem csak azt látta, hogy megszabadíthatja Európát a szocializmus utolsó maradványától, széthasítva az országot irányítható és kizsákmányolható államocskákra és biztosítva a hozzáférést a bányakincsek, beleértve az értékes koszovói lignitlelőhelyeket, óriási mennyiségéhez, hanem tesztelhetik a NATO szövetség potenciális erejét, stratégiáit, katonai hardvereit, szoftvereit és annak potenciálját, hogy elnyerjék a tagországok népessége többségének támogatását.
A Szövetséges Haderő Hadművelet halálos kísérlet volt, előjele annak, mi fog jönni hamarosan – a jövő pusztító intervencióinak tervrajza a világ számos országában és szituációjában.
Akkor ez volt a legnagyobb katonai hadművelet, amelyre valaha vállalkoztak és számos borzalmas „elsőt” mutatott be, amelyek megmutatták a világ legreakciósabb hatalmainak valódi arcát és szándékát.
Először vetettek be haderőt szuverén állam ellen az ENSZ jóváhagyása nélkül, megszegve ezzel a nemzetközi jogot. Az új imperialista harci megközelítést is kipróbálták: „nincsenek csizmák a földön”, tisztán a légierőre hagyatkoztak, a legfejlettebb technikára és a leghalálosabb fegyverzetre.
A műholdas technika nagyarányú felhasználása is ebben a konfliktusarénában debütált. A B2-es lopakodó bombázók is ebben a harcban jelentek meg először.
A koszovói események nem jelentettek észrevehető fenyegetést egyetlen NATO tagállam nemzetbiztonsága számára sem, ám a közvéleményt nyugaton mégis megnyerték a kifinomult és nagyon hatékony hazugságháló alapján: hogy Belgrád nem válaszolt a szövetségesek ajánlatára és a támadást „humanitárius” alapon indították, amelynek nem volt alternatívája.
Az első bomba ledobása előtti napon Tony Blair miniszterelnök közölte a Parlamentben, hogy Nagy-Britannia kész katonai akció végrehajtására, hogy „legfőképp elkerülje azt, amely másként humanitárius katasztrófához vezetne Koszovóban.” A hadsereg gyengítésének katonai célját, így a költségei növelését, amelyet kipréselhetnek együtt a tartományból, hogy Koszovót a nagy üzlet és a nyugati támogatói prédájává tegyék, sosem említették.
Az agressziót régóta tervezték, és Belgrád akármit tett vagy nem tett volna, nem változtatott volna a NATO tábornokok elhatározásán.
Nagy-Britanniában a megtévesztő hírek miatt csak néhány ember volt vele tisztában vagy jött rá azóta, mi is történt valójában. Csak csekély gyanújuk lehetett a halálozások és sebesülések arányáról, a menekültek és otthonukból menekülni kényszerülők számáról, több ezer otthon, iskola, kórház, út, híd, reptér, olajfinomító, gyár, erőmű és vízerőmű, állami épület, az állami hírközlő létesítmény és az országos telekommunikációs hálózatok elpusztításáról.
Főképp nem tudtak a környezet mérgezéséről olyan toxikus anyagokkal, amelyek a lebombázott ipari területekről bocsátódtak ki, valamint a kimerült urán széleskörű és hosszútávú hatásairól.
Nem tudták, hogy a hadjárat kezdete után három nappal már minden stratégiai katonai célpontot megsemmisítettek, de a bombázás még további 11 héten keresztül tartott, és április eleje óta halálos kazettás bombák hullottak a civilekre is.
Nem tudhattak a civil célpontokról és helyszínekről sem, ahol ismert, hogy civil áldozatokat szándékosan megtámadtak és a következményes mentési kísérletek és orvosi csapatok, amelyek a sebesülteket szándékoztak megközelíteni, a másodlagos terrorbombázás célpontjai voltak. Nem tudósítottak a háborús bűncselekményekről és mészárlásokról, sem az igazság és a jóvátétel követeléséről.
A NATO számára az agresszió – a szövetsége erejének és kapacitásának, a stratégiai és taktikai innovációjának és a katonai hardverének és szoftverének tesztelésével – minden szempontból siker volt.
A Nyugat katonai-ipari komplexuma számára ez a befektetések érvényesítése volt a százmilliárd dolláros profift ígéretével az eljövendő háborúkból és háborús fenyegetésekből. De a világ népei számára ez tragikus előjele volt az imperialista agresszió új világrendjének – Afganisztánban, Irakban, Líbiában, Maliban és Szíriában -, amely előirányozta a velejáró háborús uszítást és figyelmeztetést minden békeszerető népnek.
Nagy-Britannia teljes és jelentős részt vállalt a Szövetséges Haderő Hadműveletből – 1997 nyarától mozgósítva a támogatást a katonai akcióhoz és részt vett a részletes tervezésben is. A hadjárat során a B-52-es bombázók angliai támaszpontokról indultak. A HMS Invincible irányította a Sea Harrier vadászgépeket, és brit rombolók, fregattok és harci repülők sora támogatta. Brit gyártmányú fegyvereket, köztük kazettás bombákat dobtak le válogatás nélkül.
A brit Béketanácsnak és a szélesebb brit békemozgalomnak fel kell használnia ezt az évfordulót, hogy biztosítsa, hogy a brit emberek teljesen megértsék, mit tettek a nevükben, és hogy ez időről időre meg fog ismétlődni, amíg nem vagyunk erősek, egységesek és éberek.
A Világbéke Tanács, a szövetségesei és minden ország békemozgalmának szerepe, hogy leleplezze az imperializmust és a NATO-t mindenért, amit tettek és amit tenni készülnek, így az emberek mindenütt megtudják és megértik, miért mondunk „Nemet a NATO-ra” és Igent a Békére”.
Sosem felejthetjük el, és nem is tudjuk elfelejteni. A mi feladatunk életben tartani a múltat és annak jelentőségét az új, küzdő generációk számára.
Biztosítanunk kell, hogy amikor azt mondjuk „Soha többé!”, akkor értsük, hol vannak az agresszió gyökerei, és ezzel haétkonyabban küzdhetünk az imperializmus erői ellen, együtt a békéért, a demokráciáért és a haladásért.
Míg az imperializmus jelen van, addig nem lesz „egyenlők világa”.
forrás: Morning Star