Szerbia

14 év hatalom után Aleksandar Vučić rendszerét kiszavazták Szerbiában. Egy vezető nélküli, diákok által vezetett, közvetlen demokrácián alapuló mozgalom buktatta meg, amely több százezer választót vitt vissza az urnákhoz.

Tizennégy év után Aleksandar Vučić rendszerét kiszavazták Szerbiában. Hányan hitték volna, hogy egy széles társadalmi mozgalom, amelyet országszerte a közvetlen demokrácia elvei szerint szerveződő diákok vezetnek, le tud győzni egy autoriter vezetőt, aki kisajátította az állami apparátus jelentős részét – mindenekelőtt az igazságszolgáltatás és a rendőrség egyes részeit –, és gazdasági hatalmi hálózatot épített köré? Ma sokan valószínűleg azt mondanák, az eredmény várható volt. De belülről nézve a félelem, hogy a dolgok esetleg nem a remények szerint alakulnak, egészen október 25-ig, vasárnapig, 21:31-ig tartott, amikor Vučić elismerte, hogy listája vereséget szenvedett.

A vereség aritmetikája

A feszültség hetek óta gyülekezett. Ahogy a szavazás közeledett, Vučić figyelmeztetett, hogy a választások utáni bármilyen nyugtalanságot „gyorsan elfojtanak”. A választás napján a szavazók, a szavazatszámláló bizottságok tagjai és a megfigyelők a szavazóhelyiségek csaknem egyharmadánál nyomásnak voltak kitéve, a rajtuk kívüli erőszakos incidensek pedig a nap előrehaladtával nőttek. Estére a talaj elő volt készítve az utcai erőszakra, a rendőrség és bűnözői bandák gyülekeztek Belgrád központjában. De a részvételi arány lehetetlenné tette az eredmény megkérdőjelezését.

Aznap éjjel világos volt, előtte azonban messze nem volt kiszámítható. Ahhoz, hogy megértsük, miért merte oly kevés ember várni, vissza kell tekintenünk a választási aritmetikára azóta, hogy az SNS hatalomra került. A 2023-as parlamenti választásokon Vučić Szerb Haladó Pártja (SNS) 1,78 millió szavazatot, azaz a leadott szavazatok 46,7 százalékát szerezte meg. A Szerbiai Szocialista Párttal (SPS) együtt a kormányzó koalíció 2 millió szavazatot kapott. A legnagyobb ellenzéki lista 900 000-et. A részvételi arány 58,7 százalék volt, azaz 3,8 millió választó.

2012 óta, amikor az SNS hatalomra került, a parlamenti választásokon a részvételi arány soha nem haladta meg az 59 százalékot. A párt szavazatszáma soha nem esett 1,6 millió alá, és soha nem haladta meg a 2 milliót. Ez volt a szerb politika strukturális plafonja: a kormányzó párt stabil, fegyelmezett szavazóbázisa, szemben egy széttöredezett ellenzékkel és a választással teljesen felhagyó polgárok nagy hányadával.

Két év tiltakozás után, amely az újvidéki vasútállomás előtetőjének beomlásával kezdődött, amely tizenhat ember halálát okozta, nehéz volt arra számítani, hogy az SNS növeli szavazatait. A valódi kérdés az volt, hogy a részvételi arány elég magasra tud-e emelkedni ahhoz, hogy egy másik lista több szavazatot szerezzen.

Emelkedett. A Köztársasági Választási Bizottság előzetes eredményei szerint 4,43 millió polgár szavazott, ami 69 százalékos részvételi arány, mintegy tíz százalékponttal magasabb, mint 2023-ban. A Diáklista 2,35 millió szavazatot, azaz a leadott szavazatok 53 százalékát szerezte meg. Vučić listája 1,73 milliót, azaz 39 százalékot kapott. Az SPS, ezúttal külön indulva, 2,1 százalékot, azaz mintegy 95 000 szavazatot kapott, és 1990-es alapítása óta először kimarad a parlamentből.

A legbeszédesebb adat azonban nem a győztesé. Az SNS vezette lista nem omlott össze: 1,73 millió szavazata pontosan abba a tartományba esik, amelyet a párt több mint egy évtizede tart. A rendszer nem azért veszített, mert szavazói elhagyták. Azért veszített, mert körülbelül 600 000-rel többen mentek el az urnákhoz, mint három évvel korábban, és mert az ellenzéki szavazatok egyetlen lista mögé tömörültek. Néhány ellenzéki párt helyesen érzékelte a népszavazásszerű hangulatot, támogatta a Diáklistát és visszalépett a versenytől. Azok, amelyek mégis indultak, még az egy százalékot sem érték el, messze a küszöb alatt maradtak.

Ez veti fel a választás központi kérdését: hogyan tudott egy mozgalom, amelynek nincs pártinfrastruktúrája, sem választási tapasztalata, sem hozzáférése az országos televízióhoz, sem vezetője, több százezer polgárt visszavinni a szavazóurnákhoz – olyan polgárokat, akiket a bevett ellenzék évekig képtelen volt elérni?

Politika a pártokon túl

A válasz szociológiai, nem aritmetikai. Szerbiában évekig az a domináns nézet uralkodott, hogy a fiatalok politikailag passzívak, érdektelenek és közömbösek, inkább kivándorolnak, mint hogy szervezkedjenek. Lehet, hogy a mérés módszertana volt hibás. A következtetés egy vizsgálatlan előfeltevésen nyugodott: hogy a politikai rendszer, ahogyan el van rendezve, természetes keret, amelyen keresztül a politikai elköteleződést értelmezni kell.

A fiatalok nem voltak közömbösek. A meglévő politikai struktúrák egyszerűen túl szűkké váltak ahhoz, hogy válaszoljanak egy új időre és új követelésekre.

A professzionalizálódott politikai pártok egyre inkább megszűntek társadalmi csoportokat képviselni. Ahelyett, hogy azok érdekeit hangoztatnák, akikről azt állítják, hogy beszélnek, technokrata mentalitást, állítólag semleges, menedzseri politikafelfogást reprodukálnak, amely fenntartja a politikai és gazdasági status quót. Szerbiában ez az általános tendencia szélsőséges formát öltött. Az ellenzék szűk körökre töredezett, amelyeket személyes rivalizálás hajtott, nem ideológiai különbségek, a vezetők pedig magántulajdonként kezelték a pártokat. Míg az ellenzék egyes tagjai jelentős személyes áron is tartották magukat, mások megmutatták, mennyire keveset számított az ideológia, amikor egy jövedelmező pozíció vagy üzlet került szóba: a rendszer ellenzőiből annak partnereivé váltak.

A rendszer a maga részéről gyarmatosította a nyilvános szférát: minden országos lefedettségű televíziós csatornát a sorba állítottak, és bárkit, aki ellenezte, tartós rágalmazásnak tettek ki. A független médiát maga az elnök nevezte „terroristáknak”. Elérésük szándékosan korlátozott volt: a legbefolyásosabb független televíziós csatornákat csak egyetlen kábeloperátoron keresztül lehetett nézni, a hirdetők távol tartották magukat, a médiatervezetekre szánt közpénzek pedig túlnyomórészt a kormányhoz hű orgánumokhoz áramlottak.

Túl kevés átláthatósággal és az új hangok és ötletek előtt zárt nyilvános és politikai szférával valaminek engednie kellett.

Akkor engedett, amikor az újonnan felújított újvidéki vasútállomás előtetője beomlott, leleplezve egy rendszert, amelyben a közberuházások magánhasznot és politikai népszerűsítést szolgáltak, és amelyben a biztonság volt az utolsó. A válasz olyan formát öltött, amilyet Szerbia még soha nem látott ekkora léptékben. Addig az ország posztszocialista történetében a választási változást mindig pártok vezették.

Társadalmi mozgalmak hullámokban jelentek meg az évszázad során, és különösen az elmúlt évtizedben, a Belgrád Waterfront projekt elleni mozgósításoktól a Rio Tinto tervezett lítiumbányája elleni tömeges tiltakozásokig. Mindegyikük maga után hagyott olyan embereket, akik megtanultak szervezkedni, és olyan hálózatokat, amelyek nem tűntek el a tiltakozások végével. Az új most az, hogy egy társadalmi mozgalom domináns politikai szereplőként kényszerítette magát, és a pártoknak követniük kellett.

A mozgalom belső mechanizmusa a közvetlen demokrácia volt. A diákok plénumokon keresztül szerveződtek – nyílt gyűléseken minden karon, ahol bárki javasolhatott, vitatkozhatott és szavazhatott. Nem voltak vezetők, akiknek kooptálása, hiteltelenítése vagy letartóztatása le tudta volna rombolni a mozgalmat. Ennek is van története. A plénumdemokrácia először 2006-ban fejlődött ki a Belgrádi Egyetemen, a bolognai reform és a növekvő tandíjak elleni küzdelmekben. A következő években átterjedt Ljubljana és Zágráb egyetemeire, és most visszatért Szerbia diákjaihoz. 2025 tavaszán a diákok arra hívták a polgárokat, hogy ugyanezt a modellt fogadják el helyi gyűléseken keresztül, amelyek országszerte elterjedtek, és sok városban állandó fórumokká váltak a helyi problémák megvitatására és a kollektív cselekvés megszervezésére.

Ugyanilyen fontos volt a mozgalom képessége, hogy összekapcsolja a régóta különálló küzdelmeket. Átlépte az osztályhatárokat, kapcsolatokat épített gazdálkodókkal, tanárokkal, ügyvédekkel és az IT-szektorral. Szerbia öt legnagyobb szakszervezeti szövetsége közös platformot írt alá a diákokkal a munkajog reformjára, beleértve egy elavult, 1996 óta hatályos sztrájktörvényt, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi az általános sztrájk megszervezését. Együtt szervezték valószínűleg az évtizedek óta legnagyobb május elsejei gyűlést.

Novi Pazart, a dél-szerbiai bosnyák többségű várost, amelyet régóta a szerb társadalom peremére szorítottak, visszahozták a középpontba. Diákjai, akik úgy érezték, láthatatlanok az ország többi része számára, a mozgalom fontos hajtóerejévé váltak. Miután évtizedekig nacionalista narratívák uralták a közéletet, a diákmozgalom, amely „nincs többé ‘tiéd’ és ‘miénk’” feliratú transzparensek alatt vonult, megmutatta, hogy Szerbia minden polgáráé.

A diákok szó szerint keresztülgyalogoltak Szerbián, városról városra és faluról falura, személyesen találkoztak emberekkel olyan helyeken, amelyek évtizedekig nem láttak politikust. Az olyan kezdeményezéseken keresztül, mint a „Minden faluban egy diák”, megkerülték a rendszer média monopóliumát, és szűrő nélkül beszéltek az emberekkel. A diákok belső adatai szerint több mint 600 000 ajtón kopogtattak be, ami az ország háztartásainak körülbelül egyötöde. Ez a folyamatos munka mutatkozott meg a részvételi adatokban.

Ugyanez a szervezet terjedt ki magára a választás napjára is. Egy olyan országban, ahol a kormányzó párt régóta a legkisebb szavazóhelyiségig ellenőrizte a választási folyamatot, a Diáklista célul tűzte ki, hogy Szerbia mintegy 8300 szavazóhelyiségének mindegyikébe – beleértve a legtávolabbi falvakat is – két képzett ellenőrt helyezzen el. Ellenzéki lista még soha nem ért el ilyen lefedettséget. A legtöbben, akik ezt a szerepet vállalták, még soha nem vettek részt választáson. Heteken át készültek: tanulmányozták a választási jogot és eljárásokat, képzéseken vettek részt, és egyeztettek másokkal szavazóhelyiségeikben és önkormányzati szinten. A megfigyelőkkel és a szavazóhelyiségeken kívül történteket figyelő mobil csapatokkal együtt a győzelem jelentős részét maguk vitték. Ez nem akadályozott meg minden szabálytalanságot, de a manipuláció ismert mechanizmusait sokkal nehezebbé tette.

A szervezés azonban önmagában nem magyarázza, miért voltak olyan sokan hajlandók annyi időt adni és ekkora kockázatot vállalni.

Ami a szervezkedésre késztette őket, mélyebben rejlett egyetlen tragédiánál vagy az általa leleplezett korrupciónál. Világszerte növekednek a társadalmi mozgalmak, mert a meglévő politikai struktúrák túl szűkké váltak ahhoz, hogy kifejezzék a társadalmi csoportok érdekeit. Szerbiában és a tágabb régióban ez a frusztráció szélesebb anyagi alapokon nyugszik: ahogyan társadalmainkat a világrendszer perifériájára integrálták, olcsó erőforrások és olcsó munkaerő szállítóiként a magországok számára. Az alacsony bérek, a külföldi befektetőknek nyújtott támogatások, a helyi közösségekre kényszerített kitermelő projektek és a fiatalok folyamatos kivándorlása mind ugyanannak a berendezkedésnek a részei. Ebben a klienselvű kapcsolatban a maggal szemben a kormányzó struktúrák biztosították saját pozíciójukat és érdekeiket, a szélesebb társadalmi rétegek rovására. Az előtető beomlása láthatóvá tette, mibe kerül ez a modell. Amit a választók október 25-én elutasítottak, az nemcsak egy kormány volt, hanem az általa igazgatott modell is.

Miért nem tud nyerni az SNS az állam nélkül

Az SNS 1,73 millió szavazata ugyanannyi figyelmet érdemel, mint a Diáklista győzelme. Azt mutatják, hogy a kormányzó párt anélkül veszítette el a választást, hogy elveszítette volna bázisát. Ahhoz, hogy megértsük ezt a bázist, és hogy miért valószínűtlen, hogy fennmarad, ha a párt kikerül a hatalomból, meg kell néznünk, hogyan épült fel.

Az SNS 2012-ben került hatalomra egy olyan országban, amely még mindig a globális pénzügyi válságtól szenvedett, amely különösen keményen sújtotta Szerbiát, mert alig maradt termelő bázisa a sokk felszívására. Ez a bázis kétszer erodálódott: először az 1990-es években, háború, szankciók és hiperinfláció által, majd 2000 után a privatizáció hulláma által, amely bezárta vagy lecsupaszította a hazai ipar maradékának nagy részét.

Az SNS azokból merítette támogatását, akiket ez a kettős összeomlás munka és kilátások nélkül hagyott. A mágnások és a korrupció ellen kampányolt, és az ország leggazdagabb üzletemberének, Miroslav Miskovićnak a letartóztatása kormányzásának első hónapjaiban arcot adott ennek az ígéretnek. Kezdetben úgy mutatkozott be, mint egy politikai projekt, amely a hétköznapi emberek nevében beszél, nem csupán eszköz a politikai hatalom magánvagyonná alakítására.

Hamarosan kiderült, hogy az ellenkezője történik. Ahelyett, hogy lebontotta volna a kiváltságos vagyon hálózatait, amelyek ellen kampányolt, az SNS maga köré építette újjá őket.

Ennek a struktúrának a tetején egy új üzleti elit emelkedett ki, amelynek vagyona az állami szerződésekhez és közpénzből finanszírozott projektekhez való kedvezményes hozzáférésen múlott. Olyan verseny elől védett ágazatokba tömörült, mint az építőipar, az infrastruktúra, a pénzügyek és a tanácsadás, ahol a bevétel kevésbé a piacból, mint inkább a közbeszerzésekből, engedélyekből és állami tulajdonú vállalatokkal kötött üzletekből származott. Csak 2024-ben a kormányhoz közel álló tíz üzletember tulajdonában lévő cégek több mint 1 milliárd euró bevételt termeltek. Ez volt a periférikus modell hazai oldala: a külföldi tőkének olcsó munkaerőt és támogatásokat kínáltak, míg a kormányzó párthoz közel álló hazai tőkének az államot.

Alul azok, akik az államtól függtek munkáért, nyugdíjért vagy szerződésért, ahhoz a párthoz kötődtek, amely azt ellenőrizte. 2013 decemberében a közszférában a foglalkoztatás tilalmát vezették be fiskális intézkedésként, minden új felvételhez egy kormánybizottság jóváhagyása kellett. A gyakorlatban ez a közfoglalkoztatást a kormányzó párt által saját belátása szerint osztható erőforrássá tette. Munkahelyek, szerződések, támogatások és szociális juttatások váltak a politikai hűség valutájává. Körülöttük nőtt az úgynevezett „biztos szavazatok” rendszere: a párt tagjaitól elvárták, hogy kollégáik, szomszédaik és rokonaik szavazatait leszállítsák, saját előrelépésük a pártban pedig attól függött, hányat tudnak garantálni. A közszféra dolgozóit nyomás alá helyezték, hogy gyűléseken vegyenek részt és a kormányzó blokkra szavazzanak, munkahelyük elvesztésének fenyegetése mellett.

Hiba lenne ezt az SNS-re szavazók erkölcsi kudarcaként értelmezni. Egy deindusztrializáció és bizonytalanság által kiüresített társadalomban, ahol a jogok nem garantáltak, hanem elosztottak, a klienselvű hálózatok gyakran az egyetlen elérhető módja a mindennapi problémák megoldásának: munkához, engedélyhez vagy kórházi helyhez jutásnak. A hűség ilyen körülmények között kevésbé meggyőződés, mint függőség, a függőség pedig nem egyéni választás, hanem magának a rendszernek a terméke.

Természetesen nem minden SNS-szavazat volt klienselvű. Támogatásának egy része ideológiai azonosuláson, nemzeti érzelmeken és a változástól való félelemen nyugszik, amelyeket mindennap felerősített a kormányzó párt által uralt média és a párt eszközeként szolgáló bulvárlapok. De választási gépezetének magja az elosztás feletti ellenőrzésre épült.

Ezért valószínűtlen, hogy az SNS hatalom nélkül meg tudja ismételni eredményét. Szavazata nem egyszerűen egyéni preferenciák összege volt, hanem egy olyan struktúra terméke, amelynek működéséhez hozzáférésre volt szüksége az államhoz. Amint ez a hozzáférés elveszik, a kar is elvész. Ugyanezen okból a hatalom elvesztése nem hétköznapi választási kudarc ennek a struktúrának. Az államon keresztül szerzett vagyon továbbra is az állam feletti ellenőrzéstől függ, és azok számára, akik felhalmozták, a választás tétje nemcsak politikai volt – hanem vagyonuk megtartása és egyesek számára a büntetőeljárás elkerülése.

Ugyanez a logika terjedt ki Szerbia határain túlra is. Otthon a kormányzó párt patrónusként viselkedett. Külföldön egyszerre kínálta magát kliensként minden nagyhatalomnak. Az Európai Unió stabilitást, koszovói együttműködést és hozzáférést kapott a lítiumhoz, a Jadar bányát stratégiai projektjei listájára helyezve. Franciaország több milliárd euró értékű vadászrepülőgépet adott el. Az amerikai elnök családjának egy történelmi katonai épületet kínáltak Belgrád központjában luxusfejlesztésre. Oroszország megtartotta befolyását az ország energiaszektorában, Kína infrastrukturális szerződéseket biztosított, beleértve az újvidéki állomást is magában foglaló vasúti rekonstrukciót, Izrael pedig katonai drónok gyártóhelyét kapta.

Minden patrónus megkapta a maga üzletét, cserébe a rendszer azt kapta, amire a legnagyobb szüksége volt: politikai elismerést és hallgatást autoriter gyakorlatairól. Ez nem Kelet és Nyugat közötti egyensúlyozás volt, hanem ugyanaz a tranzakció, mindenkinek felkínálva.

Az új kormány számára a kérdés az, hogy megtöri-e a mechanizmust, vagy csupán átveszi az irányítását – otthon és a régi rendszert fenntartó hatalmakkal való kapcsolataiban. A klienselviséget nem lehet lelkiismeretre való felhívásokkal lebontani, vagy egyszerűen az egyik tisztviselői kör másikkal való helyettesítésével. Diszkrecionális hatalomból él: olyan munkahelyekből, juttatásokból és engedélyekből, amelyek valaki jóindulatától függenek. Csak egyetemes jogokkal lehet aláásni: ténylegesen érvényesített munkajogokkal, juttatásokkal, amelyek jogosultságok, nem szívességek, és átlátható közfoglalkoztatással. Külföldön ennek megfelelője az átláthatóság: a külföldi államokkal és befektetőkkel nyíltan tárgyalt megállapodások, nyilvános ellenőrzésnek alávetve és a közérdek alapján megítélve, nem a hatalmon lévők túlélése alapján.

Amit az új kormány örököl

Az SNS elveszítette azt, ami a választási gépezetében a legfontosabb volt: a kormány, a költségvetés és a minisztériumok feletti ellenőrzést, amelyeken keresztül munkahelyeket, szerződéseket és támogatásokat osztottak. De nem veszítette el minden pozícióját. A tizennégy év alatt épített struktúra nagyrészt helyben marad ott, ahová ezek a választások nem érnek el közvetlenül vagy gyorsan: az ügyészségben és az igazságszolgáltatás egyes részeiben, a biztonsági szolgálatokban, az állami vállalatokban és az ország legbefolyásosabb médiájának tulajdonában. Helyi szinten az SNS még mindig minden várost és községet kormányoz az országban egy kivételével. Ezek a pozíciók akadályozhatják az új kormányt, és fogódzót adhatnak a régi struktúrának, hogy megpróbálja megvédeni, amit felhalmozott.

Maga az átmenet is a régi rendszeren keresztül halad. Az alkotmány szerint az elnök konzultál a parlamenti csoportokkal és javasolja a miniszterelnököt. Vučić lemondása óta ezt a szerepet Ana Brnabić tölti be, az SNS vezető tisztségviselője, aki a távozó parlamentet is vezette. Az elnökválasztást december végéig meg kell tartani.

A szavazás utáni első napok megmutatták, milyen gyorsan válthatnak oldalt az intézmények. A Legfelsőbb Ügyészség egy bizottsága elkezdte felülvizsgálni a belgrádi ügyészség által kezelt ügyeket, amelyet régóta a kormányzó párt eszközének tartottak, és a közszolgálati műsorszolgáltató igazgatója lemondott. Ez szükséges, de nem kockázatmentes. Az évekig hallgató intézmények hirtelen felfedezik függetlenségüket. Egy apparátus, amely egy kormányzó pártot szolgált, ugyanolyan könnyen kínálhatja szolgálatait a következőnek. Az igazi próba az, hogy az új kormány megváltoztatja-e azokat a szabályokat, amelyek szerint ezek az intézmények működnek.

Ott van a pénz kérdése is. A tizennégy év államon keresztüli gazdagodás hatalmas forrásokat hagyott az SNS köré épült struktúránál, és még nem világos, hogy ezeket a közelgő változások akadályozására fogják-e használni. Már vannak jelei annak, hogy illegálisan szerzett pénzeszközöket visznek ki az országból, ha még nem tették meg. A Diáklista programja törvényt ígér a vagyon eredetéről és az illegálisan szerzett vagyon elkobzásáról. Az, hogy ez az ígéret jelent-e valamit, mindenekelőtt az igazságszolgáltatástól függ: attól, hogy a bíróságok és ügyészek elég gyorsan és hatékonyan tudnak-e cselekedni, hogy elvágják azokat a rejtett csatornákat, amelyeken ez a pénz áramlik, mielőtt elérhetetlenné válik.

A gazdasági modell más próbát jelent. A Diáklista programja egyértelműen kimondja, hogy Szerbiának nem szabad olcsó munkaerő és külföldi vállalatok által kiaknázott természeti erőforrások országának maradnia. Javasolja a határozott idejű foglalkoztatás lerövidítését, valamint a mezőgazdasági földterület és a víz nemzeti javakként való védelmét. Ingyenes tankönyveket is ígér minden iskolásnak, orvost minden faluban, megfizethető bérlakásokat fiatal családoknak, valamint az oktatásban és egészségügyben dolgozóknak, és az illegálisan szerzett vagyon elkobzását közberuházásokra. A Diáklista ígérete, hogy minden szerződést nyilvánosságra hoz, és felülvizsgálja a titkos megállapodásokat és különleges törvényeket, amelyeken keresztül a régi rendszer megkötötte üzleteit, kiindulópont.

Ezek valódi lépések. De a program nem mondja meg, hogyan szűnjön meg Szerbia olcsó munkaerő országa lenni. A kötelezettségvállaláson túl a fejlődésről alkotott elképzelése általános formulák szintjén marad: „tudásgazdaság”, támogatások start-upoknak és hazai vállalkozóknak, elmozdulás a „magas hozzáadott értékű” ágazatok felé. Nincsenek konkrét lépések, nincs kidolgozott iparpolitika, amely csökkentené a gazdaság külföldi tőkétől való függőségét, és lehetővé tenné, hogy feljebb lépjen a multinacionális ellátási láncok aljáról. Igazságosabb piacgazdaságot ígér, nem másmilyet.

A külső nyomás gyorsan próbára teszi ezeket a szándékokat. Az Európai Unió, amely évekig Vučićot a stabilitás és a befektetések garanciájaként kezelte, most üdvözli a diákokat értékeinek megtestesítőjeként, és cserébe azonosulást vár el, mindenekelőtt az Oroszország elleni szankciók terén, amely kérdésben nyolc tagállam akadályozta Szerbia csatlakozási tárgyalásainak előrehaladását egészen idén júliusig. A Diáklista kijelentette, hogy nem vezet be szankciókat. Brüsszel azt is elvárja, hogy a Jadar lítiumbánya, amelyet stratégiai projektnek minősített, haladjon előre. Franciaország elvárja vadászrepülőgép-szerződésének tiszteletben tartását, Izrael a dróngyárat, Oroszország az olaj- és gázszektorban való részesedését, Kína az infrastrukturális üzleteit. A régi rendszer minden patrónusa most ugyanazt az üzletet keresi majd az újjal.

Mégis, a kormányváltás olyan lehetőségeket is nyit, amelyek korábban nem léteztek. Olyan hivatásos politikusok alatt, akik mindennel kereskedtek, a közbeszerzésektől a nemzeti kérdésig, a döntések zárt ajtók mögött születtek. Egy olyan mozgalomból született kormány, amely az átláthatóság követelésére épült, nehezebben teszi ugyanezt. Az EU-csatlakozás, amelyet régóta a nyilvánosság elől elzárva tárgyaltak, nyilvános vitává válhat. Mindenekelőtt a változás megnyitja az utat azoknak az intézményeknek a demokratizálása előtt, amelyek több mint egy évtizedig egy pártot szolgáltak.

Ugyanez vonatkozik Koszovóra is. Évekig a hazai nacionalista retorika kéz a kézben járt Brüsszelben és Washingtonban kötött megállapodásokkal, amelyek tartalmát a nyilvánosság csak töredékekben ismerte meg. Mivel a Diáklista egész harcát az alkotmány tiszteletére építette, aligha várható, hogy eltérő álláspontot képviseljen az alkotmány preambulumában rögzítettől, amely Koszovót Szerbia szerves részének definiálja. De nyitottabban közelíthet a kérdéshez – elmondva a polgároknak, miről tárgyalnak, és kapcsolatokat és együttműködést építve a két társadalom között, ahelyett hogy mindent az elismerésre vagy el nem ismerésre redukálna. A kölcsönös megértés és együttműködés olyan mindkét fél számára sürgető kérdésekre összpontosítva épülhet, mint az energiaellátás, a közlekedés, a gazdasági és környezetvédelmi kérdések. A haladás azonban nem csak Belgrádon múlik. Albin Kurti kormánya nyomást gyakorolt az északi szerb közösségre, és blokkolta az ígért önkormányzatiságot. Egy ugyanabba az irányba haladni kész partner nélkül a belgrádi nyitottság nem lesz elegendő.

A mozgalom a győzelem után

A kérdés, amely eldönti, hogy ez a választás változást jelent-e, vagy csupán kormányváltást, az, hogy mi történik a mozgalommal, amely megnyerte. A Diáklistát soha nem szánták a mozgalom helyettesítésére. Eszköznek szánták – jelöltjeit a diákplénumok által meghatározott kritériumok szerint választották ki, programját pedig ők szavazták meg. A plénumok voltak az elv, a lista az eszköz.

Ez a különbség most próbára kerül. Az intézményeknek megvan a maguk logikája. A parlamenti többségek, a minisztériumok és a többség egyben tartásához szükséges fegyelem elvonják a képviselőket azoktól, akik megválasztották őket, és a kormányzás követelményei felé terelik. A mozgalom már vitatkozott arról, mekkora ellenőrzést gyakoroljanak a plénumok jelöltjeik felett. Ezek a feszültségek csak nőni fognak, amint a lista hatalomra kerül.

A közvetlen demokrácia karokból és szomszédságokból nőtt ki, és most a kérdés az, hogyan építhetők be elvei az intézményekbe. Vannak konkrét módok a kezdésre: részvételi költségvetés helyi szinten, valódi súly adása a helyi gyűlések döntéseinek a tanácsadó szerep helyett, a közkiadások és hivatalos döntések alapértelmezett nyitottsága, független felügyeleti szervek megerősítése, a rendőrség polgári felügyeletének megteremtése és a szakszervezeti szerveződés támogatása.

A mozgalom ereje soha nem a listában rejlett. Olyan emberekben rejlett, akik maguk szervezkedtek, a szakszervezetekkel és gazdálkodókkal kötött szövetségekben, és a több százezer ajtóról ajtóra folytatott beszélgetésben. Ha ezek a struktúrák aktívak maradnak, alulról ellenőrizhetik az új kormányt, függetlenül attól, és napirenden tarthatják a program által nyitva hagyott kérdéseket. Itt van szerepe a baloldalnak – hogy társadalmi tartalmat adjon a korrupcióellenes konszenzusnak, és ragaszkodjon ahhoz, hogy a korrupció nem a régi rendszer aberrációja volt, hanem gazdasági modelljének szervező logikája.

Hosszabb távon a legfontosabb következmény talán a ma legkevésbé látható – a feltételek egy olyan politikai élethez való visszatéréshez, amelyben a pártok valóban társadalmi csoportokat képviselnek, nem önmagukat. A mozgalom betöltötte a professzionalizálódott pártok által hagyott űrt. Az, hogy az új politikai szervezetek – beleértve a baloldaliakat is – tudnak-e építeni a plénumok és helyi gyűlések tapasztalatára, hosszú távon formálni fogja a szerb politikát e kormány után is.

A kormányváltás nem oldja meg Szerbia strukturális problémáit. Legfeljebb megteremtheti a feltételeket kezelésükhöz. Két évvel ezelőtt kevesen hitték, hogy egy vezetők, pártok és mainstream média-hozzáférés nélküli mozgalom le tud győzni egy olyan autoriter vezetőt, mint Vučić. Az, hogy most meg tudja-e változtatni a rendszert, amely fenntartotta, kevésbé az új kormányon múlik, mint azon, hogy a hatalomra segítő mozgalom továbbra is létezik-e.

Európai Baloldali Párt